2017. április 14., péntek

Egy hotelszoba ablakában


Meglehetően attraktív címadás.

Yuri!!! on ICE, Victuuri, mert a tavaszi szünet örömére elkezdtem újranézni, aztán egy óra alatt megíródott ez a novella valami. Egyperces, Viktor!feels, érzelmi hullámvasút.



Zene, ami megint hosszabb, mint maga a történet: https://www.youtube.com/watch?v=cGOvyFey2bU




*

Az ablak félig nyitva van, engedi be a hűvös, hajnali levegőt a forró nyárba, a hotel sokadik emeletéig az ébredő város kocsiinak zaja már nem kapaszkodik fel, valahol a messzeségben, a határon a Nap dereng.
Egy szobával arrébb Viktor Nikiforov felébred – pontosabban nem tud aludni. Talán a kintről beszűrődő fény vagy zaj miatt, esetleg a hőségtől, a mellette csöndesen szuszogó Yuritól, ám a legvalószínűbb, hogy saját gondolatai nem hagyják békén. Idegesen fújja ki a levegőt, tincsei közé túr, kezébe temeti arcát az ágy szélén ülve. Látja maga előtt megzuhant, holtfáradt önarcképét, amint éppen egy pillanatnyi nyugalomért könyörög, szabadságért a kételyek fojtó hálójából.
Óvatosan lelógatja lábait az ágyról, sikítani tudna, ahogy meztelen talpaihoz ér a fagyos kőpadló. Nesztelenül lépdel az ajtóig, résnyire nyitja, úgy, hogy éppen kiférjen rajta. Ügyes mozdulattal kerül át a túloldalra, a nappaliba. Még a szinte teljes sötétségben is kivehető a tisztaság, üresség, ami az összes hotelra jellemző. Személytelenek, ridegek, és a személyzet lehet bármilyen kedves, ő soha nem fogja otthonának érezni ezeket a helyeket, ahol jó eséllyel életének felét kell eltöltenie.
Nem akar villanyt kapcsolni, nem bírná látni ezt az űrt, ami csak még jobban emlékeztetné a szívét betöltő hiányra. Yuri soha nem fogja szeretni, akármi történik. Ha szeretné, legalább egyszer megcsókolta volna, közelebb húzódna hozzá, mikor egymás mellett ülnek, nem kapná el tekintetét, ha véletlen összenéznek, nem lépne hátrébb észrevétlenül, amint hozzáér.
Az ablakpárkányra támaszkodik, nézi a fentről aprónak tűnő kocsikat, a szűkülő teret. Pontosan olyan, mintha zuhanna. Elképzeli, hogy egy kéz meglöki hátulról, kiesik, és mire a tudatába ér a gondolat, hogy ez élete utolsó pár másodperce, már rég halott lenne. Ártatlan szélfuvallat csap arcába, szétfújja kócos haját, libabőrös lesz, megborzong. Elengedi a párkányt, visszaugrik egy kis lépéssel, távolabb az ablaktól – szereti ezt az életet, nem akar meghalni semmiképp. Még vár tőle valamit, csodát, boldogságot, szeretetet, szerelmet. A hírnév, a pénz, a siker egyre kevésbé foglalkoztatja, utóbbiak üres dolgok, vágyak, amiket kellő kitartással és munkával bárki képes megszerezni. Igazán nagy kihívást az előbbiek jelentenek, melyekhez ő egyedül kevés, szüksége van egy társra, hozzá hasonlóra, akinek a „nyeremény” majd ugyanazt jelenti, azt a szabadságot, életet kapja, mint ő. Ez most a legnagyobb álma, ami fölötte van minden eddiginek. Yuri a hibás, ő indította el az egészet. Amióta betoppant az életébe, minden lehető tényezőt felforgatott. Korábban soha nem jutott volna eszébe, hogy valami hiányzik neki, most folyton erre gondol, nem hagyja békén, szinte égeti, marja a bizonytalanság fájdalma.
Fázik, jól esik neki a hideg, érezteti vele az életet, amit az imént elveszteni látszott. Üresen bámulja a távolban felkelő Napot, a dübörgő reggel eljötte a közelben van. Ha lehunyja szemeit, Yurit látja maga előtt, amint boldogan siklik oda hozzá a pálya szélére előadása után, szemei ragyognak a fehér reflektorfényben, a véleményét kéri, a válasz érdekli, tárt karokkal szalad a kiérdemelt ölelésért – de mindez hazugság. Az érzései nem többek csodálatnál, túlzó rajongásnál, köszönetnél, amiért segített neki. Jelentéktelenek, nincs mögöttes tartalmuk, mégis hihetőek, annyira, hogy a kezdet óta, az átélt dolgok alatt ő vált a férfi rajongójává, csodálójává, vágyik a lelkes pillantásokra, ölelésekre, a mögöttük rejtőző érzésekre. Ez a szerelem?
- Minden rendben? – Kérdést hall valahonnan, a hang éppen ismerős lehetne, ha nem lenne lehetetlen. Bizonyára kintről jön, és nem neki szól, pedig ő válaszolna rá „Nemnemnemnem”.
Karokat érez, amint köré fonódnak, és egy ismerős illatot. Fúrja a kíváncsiság, a valóság reménye, de nem akarja kinyitni szemeit, mert akkor elúszna ez a kép, eltűnne, és soha nem térne vissza. A szorítás erősödik, gyengéd ujjak simítanak végig rajta, és ő üvölteni tudna, hogy pontosan erre vágyik, valaki adja meg neki ezt a valóságot.
- Szeretlek – suttogja álmosan Yuri bársonyos hangja a fülébe a háta mögül.

Végre kinyitja szemeit, akaratlanul is elmosolyodik. Belesimul az érintésbe, gondolatai közt felcsendül egy új: hinned kell. Legyőzi az összes korábbit, rosszat, és mint egy dalt, egy himnuszt zengi egyre tovább a boldogságot, befészkeli magát minden porcikájába.

*

*insert szokásos kommentkunyi*

2 megjegyzés:

  1. Uhh... ez az érzés túl ismerős nekem. ._. Halál pontosan le tudtad írni.
    Bár nekem egyelőre nem volt ilyen happy endem, örülök hogy Victornak igen.:) Bár én azt hittem, hogy álmodni fog, és felkel majd az ágyában, de végül nem így lett. Éljenek a "real happy end"-ek... bízni, hinni kell.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Viktor megérdemli a happy endet. Meg Yuri is. Ezek ketten egymásnak lettek kitalálva. Az eredeti terv az lett volna, de nem volt hozzá szívem - nem akartam a saját lelkem is bedobozolni a polcomra, úgyhogy maradt a fluff. :3

      Törlés