2017. május 8., hétfő

Csillagok



Szerintem még nem osztottam meg történetet úgy, hogy ennyire izgultam volna. Ezt a kis szösszenetet egy pályázatra szánom, szóval nagyon szívesen hallgatnék vele kapcsolatban előzetes véleményeket, mielőtt rányomok a megadott címnél a küldésre.
Hónapok óta nem dolgoztam saját karakterekkel, nyár óta nem láttam E/1 elbeszélést magamnál, és még csak nem is slash, tehát ezt betudhatjuk valamiféle újnak.
Röviden: Visszaemlékezés, ahol az elképzelt, vágyott dolgok keverednek a valósággal.
Hosszabban: olvasd el, höhö




*

Emlékszel arra az estére, amikor kiültünk a stégre csillagokat nézni? Augusztus volt, és forróság, és a rádió két plázasláger közti híradójában hullócsillagokról beszéltek. Korábban soha nem láttam még hullócsillagot, kíváncsi lettem, nem akartam lemaradni semmiről, ami történhet velem. Így a csillagokról sem.
Meleg nyár volt, és sötétedéskor a kert mögötti stég felé botorkáltunk, idegesen hessegetve a szúnyogokat. Előttem mentél, újra és újra végignéztem rajtad, és még mindig nem akartam elhinni, hogy az enyém vagy, te, ez a csoda, valóra vált álom. Csendben ültünk, megnyugtatott ez a némaság, hallgattuk a tücskök ciripelését, lábad az éjfekete vízbe lógattad. Melletted voltam, az eget néztem, a lassacskán derengő apró fénypontokat. A víz halkan hullámzott a végtelen messzeség felé, amitől gyerekként annyira rettegtem. Féltem tőle, mert azt képzeltem, hogy a túlsó oldalon a Halál van, a Túlvilág. Persze, pár évvel később kiderült, hogy csak a városba vezető forgalmas út van ott, millió kocsival, az efféle nyarakon izzó beton, körülvéve elveszett virágokkal, gazokkal.
De most teljesen nyugodt voltam, amikor óvatosan a válladra hajtottam a fejem. Átkaroltál, és attól a perctől kezdve többé nem is akartalak elengedni. Együtt néztük az egyre-egyre több csillagot, és bár hullócsillagot nem láttam, mégis a legkedvesebb emlékemként maradt fenn ez a kedves augusztus.
Igaz, már a szeptembert sem érte meg a kapcsolatunk, akkorra el is feledkeztem róla, és nem szívesen hoztam volna fel a témát bárkinek, aki rákérdez. Csak ez az egy emlék, ez maradt meg bennem örökké. Úgy, hogy igazából nem is létezett. Nem volt semmiféle stég, tücskök, hullámzó víz, sőt még csillagok sem.
De nyár, meg augusztus, meg rádió az igen.
Hatodik emeleti lakás a városközpontban, kilátással a modern építésű, rideg háztömbökre, labirintusként összefutó utakra. Féltem ezektől az utaktól, máig is félek, mert a tenyérben összefutó vonalakra emlékeztetnek, ahonnan jósolni szoktak. Értelem nélküli jövendölés, mégis dobogó szívvel várja az ember a végeredményt. Volt emellett egy másik érzésem is velük kapcsolatban: elveszettség, a menekvés teljes hiánya. Akárhogyan próbálsz elmenekülni, hosszú órák alatt, de fáradtan loholva is ugyanoda fogsz megérkezni, körbe-körbe mész, addig a másodpercig, amíg még az egész jelentős, ér valamit, érsz valamit. Utána következnek a fehér falú, fagyos házak, tükröződő ablakokkal – mint az életedet elhagyott emberek, akik valaha elfordultak tőled, mint a tömeg, az elveszett, elvágott kapcsolatok, a magány.
Augusztus este volt, nyár és forróság, és mezítláb mentem végig a jéghideg konyhapadlón, hogy kikapcsoljam a rádiót. Recsegett, nem volt adás, néha felderengett a híradó, amiben hullócsillagokról beszéltek, párhuzamosan meg valami unalmas plázasláger szólt. Idegesített.
Az erkélyen ültünk, hat emelet magasságában, és nem mertem lenézni. Szembetalálkoztam volna velünk, hogy mik vagyunk, rémálmok, szörnyek. Melletted ültem, vigyáztam arra, nehogy egy ujjal is egymáshoz tudjunk érni, mintha tűzből lettünk volna. Csendben ültünk, mert nem volt mit mondanunk egymásnak, és hallgattuk az alattunk elhaladó autók zaját. A város összefolyó hangja emlékeztetett arra a nyaralóra, ahová gyerekként jártunk, és esténként a nyitott ablakon beszűrődött a közeli tó hullámzása és a tücskök éneke.
Itt nem voltak semmiféle tücskök, csak riasztó, meg részegek, akik hajnalban végigüvöltötték a néptelen utcákat. Csillagok végképp nem voltak – csak kékes fényű lámpák és ablakok, amelyek eltakarták az esetleges apró pontok messzi fényét.
Az emlékeim valamiért átírták ezt a jelenetet, talán azért, hogy megvédjenek attól, hogy be kelljen ismernem, értelmetlen volt a kapcsolatunk. Elvesztegetett percek, órák, hónapok.
Tudtam, mi járt a fejedben, de nem érdekelt.
Abban a percben azt éreztem, hogy mennyire üresek vagyunk.

*

Közvéleménykutatás: Mehet-e zsűri és egyebek elé? :D

Meg azért a kampányt belinkelem ide is, mert még friss hús.

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Hát ez fantasztikus. De komolyan, rohadtul tetszett! Nem szoktam a ff. novelláidat olvasni, úgyhogy direkt kerestem egy más témájút, és nagyon jól tettem, hogy ezt választottam! Nagyon tetszett, szívesen olvasnék tőled még, saját karakteres történeteket! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Úristen, köszönöm, bearanyoztad a napom <3
      Örülök, hogy tetszett.
      Néhány saját karakteres írásom kering elveszetten a címkefelhő OC-címkéjében, és lassan de biztosan íródnak mások, csak van az az aprócska probléma, hogy amint megnézek valamit (vagy elolvasok, vagy hallgatok) előjön a ficekhez az ihlet, gyorsan bepötyögöm őket, és így egyre hátrébb tolódnak a saját karakteresek. De mindenképp szeretnék többet posztolni belőlük, mert van egy tonna elkezdve, ami csak befejezésre vagy néhány utolsó simításra vár :D
      Időpontot sajnos nem tudok hozzájuk, hogy mikor várhatóak, de szerintem ha fel-felnézel ide vagy csoportokba, rájuk fogsz akadni :3

      Törlés