2018. május 4., péntek

Lépések



Saját karakteres (Viktor/Dia), nem-slash újraírás, táncnovella, angst belső hangokkal és kommunikálni képtelen szereplőkkel.



Ilyet sem csináltam még, és soha többet nem is fogok. Eskü. A sulim novellapályázatot hirdetett, úgyhogy kitaláltam, be kellene dobni egy régebbi novellámat (történetesen a Steps-t), mert mozgás témában semmiképp nem tudnék egy teljesen újat írni. De pár apró, többségében jogi bökkenőbe ütköztem, tehát nyilvánvaló, hogy a dal és a fanfic-jelleg nem maradhatott. Az LMBT-szál kiesése is eleinte fájdította a szívem, de nem volt más választásom.Tehát nevezzük úgy, hogy a Steps-ből ihletődve írtam egy átdolgozást (talán annak mondanám?), új karakterekkel, új konfliktussal, angstosabb-nyomasztóbb hangulattal. Az egyik felem örül neki, a másik felem kevésbé, de végső soron elégedett vagyok és sokat dolgoztam vele, úgyhogy kiteszem ide. Azoknak ajánlom jobban, akiknek kimaradt az életükből a Steps, de ez a történet teljesen független attól, bárhogy fogyasztható.

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=1nP3XB7hrFo


*


A tizenötödik emelet csöndes, szomszédmentes. A folyosó lámpája hónapokkal ezelőtt kiégett, senki nem törődött azzal, hogy kicserélje. Nyugtalanítóan kúszik be a sötét, ahogy leszáll az este. Viktor megszeppenten pislog, várja, hogy szeme megszokja a fény teljes hiányát. A legmesszebbi ajtóhoz botorkál, ott laknak, idegesen matat a kulccsal – a hárompercnyi szenvedést hosszú óráknak érzi, minden apró mozdulatát az utolsónak gondolja.
Mikor belép az előszobába, azonnal felkattintja a villanyt, fürdik a világosságban. A falra akasztott tükörből nyúzott, fáradt tekintetű, csapzott hajú képmása néz vissza rá. Elborzad mindezt látva, magára erőltet egy hamis mosolyt.
- Helló – Dia a nappaliból kikiáltva köszönti, kijön hozzá, gyors, bíztató ölelést ad neki – Van egy apró meglepetésem – szinte suttogva mondja a szavakat, lágyan, finoman, majd elengedi barátját. A kabátja nyirkos, hideg, kellemetlen, ahogy hozzáér, megdörzsöli másodpercek alatt áthűlt karját.
- Ma is ezt esszük. Nem baj, ugye? – A férfi a kezébe ad két illatozó tartalmú szatyrot. – Hot-dog a tánciskola melletti büféből. Más már nem volt nyitva. – Hangjában bűnbánó lemondás keveredik említésnyi aggodalommal. Lehunyja szemét, hogy elűzze haragját, amiért soha nincs ideje az életére. Egy mozdulattal a konyhaasztalra csúsztatja vacsorájukat.
- Dehogy – ajkai tátogják a szavakat, de nem szólal meg igazán.
A mozdulat megakad, ahogy elkapja a csillanó aranygyűrűt tekintete, figyeli, amint az ékszer csillogása elhomályosul, bepárásodik a meleg szobában. Odakint tombol a tél.
A konyhában halk háttérzajként duruzsol a tévé esti híradója. Dia úgy tesz, mintha észre sem venné a férfi szemei alatt húzódó sötét karikákat. Nem szólalnak meg, már megint bekúszik közéjük ez, az utóbbi időben általánossá vált csönd. Nyomasztó, nyugtalanító érzést vált ki belőle, szinte érzi a mellkasához érintett tőr fagyos fémét, a torkára lágyan fogó, fojtogató ujjak nyomását. Viktor éppenhogy turkálja az ételt, ami szintén nem rá jellemző.
- Pihenned kellene. Nem szabad tönkretenned magad – Dia kétes fájdalommal fürkészi barátja arcát.
- Mi is az a meglepetés? – Viktor új erőre kapva, élénken vált témát. Talán nem akar kényes területekre evezni, talán valóban jobban érdekli ezutóbbi. Fogalma nincs róla, mire készül Dia, gondolatai között közepesen beteges furcsaságok cikáznak végig, befészkelik oda magukat.
A konyhaszekrényhez lépdel, óvatos mozdulattal a mosogatógépbe pakolja a tányérokat. Mikor végez, várakozva áll meg Dia előtt – úgy másfél fejjel magasabb nála, lefelé kell néznie.
Kíváncsian követi a nőt a nappaliba, lábujjait örömmel fúrja a puha szőnyegbe.
Pár perc alatt vegyes érzelmek kavargó bizonytalansága ingatja meg. Félhomály, csend, és Dia tűhegy-tekintete. Lehunyja szemeit. Nem akarja még egyszer hallani, túl jól ismeri, mi következne. Nem lesz hajlandó végignézni újból azt, amit már eljátszottak.
Másodpercnyi csörömpölés, hirtelen puffanás. A kétségbeesés végleg legyőzi őt. Ismét.
- Baj van? – kérdezi Dia, de nem kap választ. Viktor lassan megrázza fejét, mogyorószín haja ide-oda leng. Hazudik.
Egy percig még aggódóan méregeti, mintha attól félne, hogy elveszítheti egyensúlyát és eleshet. Hátat fordít neki, a polcon porosodó lemezjátszóhoz lép.
Viktor szemével végigkíséri mozdulatait, amint lehajol, kibontja a lemezt a dobozból. Bekapcsolja a régi lejátszót – már hosszú, hosszú ideje nem használta senki, a gép felzúg. Érti. Ki sem kell mondani. Soha nem kell kimondani.
Viktor hosszú ujjai légiesen rebbennek a gombokra, ügyesen emeli ki a lemezt a tokból. Felteszi, a tűt a helyére állítja. Ő választ. Az a jó, ha az irányítás az ő kezében marad. Dia a padló közepén törökülésben figyeli a történéseket, arcán bágyadt mosoly.
A dallam halkan zúg fel a szobában, még csak a hangszerek, a dob, a gitár. Az énekes hangja, mikor megszólal, meghódítja a teret, ura lesz a csöndnek, elveszi, megvonja tőlük azt, ami eddig rejtegette megbúvó gondolataikat. Pár pillanatnyi feszengés, nyugtalanság rázza meg őket, emlékek ezrei ugyanebben a csendben, cikázó gondolataikat tompítani igyekezvén, fejükben kérdések millióival, tehetetlenül, végleg átadva magukat érzéseiknek. Innen már nincs visszaút.
Viktor felsegíti Diát, a kezét nyújtja neki, tekintete semleges. Semleges, mert annyi minden szalad rajta keresztül, amennyit már képtelenség kimutatni a külvilág felé. Ahogy kezeik összesimulnak, egymással szemben állnak, a világ rájuk zár. Ez a művészet, szerelem, a tánc, amiért élnek. Többet mond minden esetleges szónál. Nekik arra nincs szükségük.
A ritmus pillanatok alatt átfutja egész testüket, minden kis szívdobbanás egy új dallamot vezet be. Elválnak, egymásnak hátat fordítanak. Mi van most? Nem érti egyikük sem, magatehetetlenül támaszkodnak meg egy-egy bútordarabban, a valóság utolsó cseppjeiben. Viktor enged, visszafordul, a nő szemébe néz, mélyen, belelát képzeletébe. Dia hagyja, hogy átkarolja, hátra hajol, mintha zuhanna – tudja, megbízhat kedvesében, lehunyt szemmel érzékeli a súlyt, a vonzást, ami húzza a föld felé. Hirtelen mozdulattal öleli, kétségbeesetten, izmai mind azt súgják elégelégelég. Odabújna, beszívná illatát, megállítaná az időt, de a férfi ellöki. Nem engedlek el – csontos ujjai mégis görcsösen ragaszkodnak, megpördíti, a háta mögé kerül. A dal ritmusa vált, amint a következő sorhoz ér.
A nő egy pillanatra tűri, hogy felemeljék, majd kimászik a mozdulatból, elbújik Viktor mögött, ellentétes irányba fordulnak. Mindkettejük fejében ugyanazok a képek, jelenet. Dia könnyei, az elveszettség borzalma.
„Ha szeretsz, ne engedj el.” Piruett, majd újra egymás karjaiban. Az összhang tökéletes a múlandó mozzanat erejéig. Feszül a határ, valami mégis azonnal romba dönti. Nem tudni mi. Talán ők maguk ketten. Menekülni, aztán keresni újra az elveszettet. Viktor felemeli (Bíznod kell bennem, bennünk), az elnyílt ajkak, a remegés fájdalmával lassan a padlóra fekteti. Összeforrnak. Vége. Ismétlés.
Új versszak, a dinamika változik. Ezúttal Viktor fekszik, Dia légiesen pördül, elengedi magát. Biztos kézzel kapja el a megfelelő pillanatban.
Álló helyzetbe löki, utána ugrik.
Ölelés, kitartva, újra. Egymásnak támasztott háttal állnak, a hangszerek tolmácsolják a folytatást. Fordulat a levegőben, veszélyes, sötét folytatást ígérő. Viktor kétségbeesetten kap utána, minden izma megfeszül. Döbbent siker, röpke biztonság.
Próbálnak kilépni, túlzottan mély és sokat jelentő már ez az egész, de a zene megy tovább, a kör visszatart, a másik minduntalan visszaránt.
A refrén felvillanásával mindenféle együttműködés szertefoszlik. Rémület kap helyet, üresség, magány. Miért bántasz?  A gyenge félhomály helyét átveszi a teljes sötétség. Hideg van, kellemetlen, rémisztő.
Végleg széthullik az egész, menthetetlen, de nem lehet abbahagyni. Megy tovább, és ők a romokból próbálnak építkezni. Ismételt mozdulatok, olyanok, amik korábban milliószor sikerültek, most reménytelenné válnak. Viktor megpróbál Dia gondolataiba férkőzni, egy másodpercre összetámasztják homlokukat, a másikban keresik azt, ami eltűnt. A legrosszabb rémálom. Ideláncol, nem hagy futni, bárhogy küzdenék ellene. Riadtan törölné emlékezetéből a lépést, meg nem történtté akarja tenni. Ebben a kapcsolatban a legnagyobb ellenségünk saját magunk vagyunk – Ez az, ami mindkettejük kinemmondott szavai mögött megbújik, mégis a tánc legjelentéktelenebb lépéseit kegyetlenül átveszi. A saját bizonytalanságunk fog elpusztítani?
Dia megrémülve kap a távolodó Viktor után, érintése fáj, mintha égő sebet ejtene. Nem tűrheti, el kell távolodniuk.
Viktor a falnak dől, erőszakkal tör ki az ördögi körből, amelyben a saját bizonytalansága ölte volna meg. Dia mellé keveredik, liheg, megnyugodva tapasztalja, hogy vége van. Nyoma sincs benne a kétségeknek, a férfi megtört tekintetét látva félreteszi az őrült aggodalmakat. Viktor felkapja, öleli, szorítja (Bízz már bennem, hidd el, hogy szeretlek).
(Nem szeretsz. A táncot szereted.)
A zene halkul, lassul a ritmus, az énekes az utolsó sorhoz ér.
A szoba túlsó sarkában álló lávalámpa mozgó mandalákat vetít a plafonra, a falra, a padlóra, megtörik a tárgyakon, a kis gömbök lenyomatai új alakot öltenek. A szoba két különböző szegletében ülnek.
Dia tekintete nyugodt, ahogy a plafont kémleli. Talán mostantól elhiszi, hogy minden rendben van? Nem tudni. Viktor egykori, kétségbeesett és meggondolatlan szavai, a félelme, hogy tönkreteszi őt, soha be nem gyógyuló sebet ejtettek rajta.
(- Csak tánc közben tudok bízni benned.
- Miért? Mit tettem?
- Csak olyankor nem hazudsz.
- Hazudok?
- Azzal, hogy soha nem mondasz ki semmit. Legalább igazából hazudnál.
- Szerinted ez fog egyszer elpusztítani?
- Amíg táncolsz, addig nem. A tánc után meg úgysincs semmi.)
A lemezjátszón megszólal az utolsó dal.



*

Utóirat: az Eszter kínosan hosszú kihagyás után csendben várja, hogy újra észrevegyék az olvasói, hogy nem tűnt el.

2 megjegyzés:

  1. Jaj ez olyan nyomasztó. De az a nagyon jó értelemben nyomasztó. Nagyon tetszett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. *Gonoszul nevet, és titkon nagyon örül, hogy sikerült elérnie a hatást*
      Köszönöm <3
      És eskü legközelebb összehozok valami boldogabbat :D

      Törlés