Hot Coffee & Chocolate Cakes 3. fejezet

Hosszú idő után, de végül ez is meglett. :3 Jó olvasást kívánok hozzá! 

És az elmaradhatatlan zene: https://www.youtube.com/watch?v=2oI-BsWbIg4

*

Az ölelése felébresztett. Felébresztett abból a rémálomból, amiben eddig éltem. Körülöttem minden kezdett újra kiszínesedni, újra tisztán láttam a dolgokat. Az idő már nem állt, ment tovább…

Az idő lassan őszbe fordul. Már több hete, hogy Umi képtelen volt beüzemelni egy televíziót. Eddig úgy kezelte a dolgot, hogy majd egyszer megszereli az magát, de sajnos rá kellett jönnie, hogy ez nem fog egyhamar megtörténni. És akkor most letörli az izzadságot a homlokáról; ugyanezzel a mozdulattal hátrasöpri szőke fürtjeit, majd elégedetten nézi csillogó-villogó előszobáját, amelyet órák óta próbál komplett oroszlánbarlangból hallnak kinéző valamit formálni, mert ha Sato meglátja…Istenem, ha Sato meglátja azt a rendetlenséget…

Eközben a konyhából kérdéses füst terjeng át a lakás többi részébe, és Uminak hirtelen eszébe jut a sütőben felejtett pizza, meg hogy basszus, azt már rég ki kellett volna vennie.

 Nem szereti, ha vendégek jönnek hozzá, és takarítania kell, meg elegánsnak lennie, meg minden, amit elvárnak, de most ez más. Teljesen más. Most Sato jön, a drága szomszéd, akivel amolyan érdekes viszonyban vannak: mintha a pszichológusa lenne, de mégsem, mert hivatalosan nem az, meg mert nyilvános helyeken találkoznak és beszélgetnek szinte naponta. Na jó: Minden egyes nap együtt vannak, valamelyik városközponti teraszon ülnek és beszélgetnek, és ennek így most olyan hatása van, mintha randiznának. Legalábbis Uminak ez az egyetlen dolog, ami az eszébe jut.

Sato szereti a sálakat. Szent meggyőződése, hogy amint megjelennek az első sárguló falevelek, és véget ér a nyár, neki végig kell kutatnia az összes szekrényét, hogy találjon egyet, amit akár egy kevesebb, mint kétperces útra is a nyaka köré tekerhet. Ebben ugyan semmi logika nincs, és csak amiatt gondolja, hogy Umi nem fogja teljesen hülyének nézni, hogy Umi semmiért nem gondolja idiótának, mindent, de mindent elnéz neki, mondván, hogy neki mindegy, mit csinál, ha segít neki újra boldognak lenni. Bár az kétséges, hogy egy szőrös, kék sál segít- e ebben, úgyhogy inkább hanyagolandó a kérdés.

Miután megtalálja a sálat, komótosan öltözködni kezd. Indulás előtt fölveszi a nappaliban lévő asztalról a szemüvegét és vet egy pillantást a tükörben sűrű, fekete tincseire, majd elindul.

Umi a háza előtt várja, majd mikor meglátja, fölveszi szokásos vigyorát és azzal üdvözli Satót. A férfi erőltetett mosoly kíséretében int neki, majd kibukik belőle a kérdés:

-           - Mégis mi ég a környéken?

Umi elvörösödik. Halkan, az orra alá motyogva feleli:

-          - Meg akartalak vendégelni…Csak bent hagytam a kaját a sütőben, szóval attól tartok, ma nem eszel az általam készített pizzából.

A ház kellemes hangulatú, a nappali falainak színe kékes, tökéletesen harmonizál a szőnyeggel (az a szőrös fajta, amibe az ember úgy legszívesebben belefúrná a lábát) és a benne lévő bútorok, különböző szekrények, fotelek és kanapék színével- és Umi szemeivel. Talán azokkal a legjobban. Lerí róla, hogy ez az ő otthona. Csak egy valami van, ami nagyon, de nagyon nem illik a képbe: a hatalmas méretű plazmatévé a szoba egy sarkában, mondhatni ledobva, pontosan mint egy félbehagyott munka. Na meg a könyvek. A könyvek, amikről egy átlagember azt gondolná, hogy alapkellékei egy pszichológus lakásának, de Umi jobban szereti az apró dísztárgyakat, amik polcai nagy részét borítják. Különböző üvegtárgyak, bekeretezett képek, ünnepekhez tartozó jellegzetes figurák különböző országokból, ahol a férfi járt. Régebben sokat utazott, szerette megismerni a világot, csak egyedül unalmas volt számára, így mostanában otthon marad.

Sato az egyik fotelt kinézi magának és lehuppan, majd körülnéz egy kicsit. Szimpatikusnak találja a helyet, bár nem így képzelte el szomszédja otthonát. Ő inkább olyan szétszórtnak gondolta, mint amilyen Umi is volt valójában. A képeket meg kifejezetten érdekesnek találta, hiszen ő még soha nem hagyta el az országot, ígyhát nagy érdeklődéssel figyelte az amerikai nagyvárosokról készült fotókat.

-          - Sokat utazol? –kérdezte hirtelen –Mert erről még sose meséltél.

„Sok dolog van, amiről még nem meséltem” –akarja mondani, de végül csak annyit szól, hogy érdekesek a városok és régebben mindenhová el akart jutni, de mindig egyedül ment és beleunt.

-          - Viszont ha már itt tartunk –folytatja fellelkesedve -, Európát szívesen megnézném. Ott még sose voltam, és annyi jót hallottam, hogy szép városok vannak, amiket meg kellene egyszer látogatnom. -- - Nem akarsz eljönni velem valamikor a közeljövőben?

Sato egészen fellelkesül ezek hallatán, és észre sem veszi, hogy egy kis mosoly megjelenik a szája sarkában.

-           - Elmehetnénk…Én is azt hallottam hogy nagyon szép nagyvárosok vannak ott, megnézhetnénk valamelyiket.

-           - Ezzaazz!- Umi hirtelen a levegőbe öklöz és elneveti magát, majd mikor magán érzi a vele szemben ülő férfi kérdő tekintetét, hozzáteszi –Végre mosolyogtál! Végre láttam egy őszinte kis mosolykát az arcodon! Jó úton haladunk a boldogságod felé!

Sato elvörösödik a dolgok hallatán és megejt egy –szintén spontán, és elég esetlen, de ugyanakkor őszinte, hosszú idő után valódi, nevetést.

November közepe felé a két férfi Umi konyhájában ül, kakaót szürcsölgetve a férfi laptopja előtt. Szürkés-feketés metálosan fénylő Apple, csak egy óvatlan pillanat kellene hozzá, hogy az egyik kakaó felboruljon az egyik lelkesen a képernyőre mutogató tag óvatlan keze folytán, ám a számítógép szerencséjére ez nem történik meg. Repülőjegyeket és szállást keresnek. Eldöntötték, hogy Bécsbe utaznak a hírhedt karácsonyi vásárra gyönyörködni a hótól csillogó épületek és sétálóutcák látványában puncsot, illetve forralt bort iszogatva, ami hozzátartozik a dolog alaphangulatához. Umi ragaszkodik hozzá, hogy valami szép, ódon, klasszikus stílusban épített szállodában szálljanak meg, aminek lehetőleg köze van a híres zeneszerzőhöz, Wolfgang Amadeus Mozart-hoz. Bár ez a feladat lehetetlennek bizonyul, sokáig keresgélnek és sajnálatos módon egyetlen ilyet sem találnak. Végül kiegyeznek egy városközponti, majdhogynem luxus, klasszicista stílusú hotelben és foglalnak egy szimpatikusnak bizonyuló szobát két főre. Már csak repülőjegy kell, és minden a legnagyobb rendben halad.

Néhány nap múlvára minden készen áll az úthoz, a repülőjegyük, a szállásuk, a térképeik, a Google segítségével már azt is tudják, hogy hova menjenek és miket nézzenek meg. Megpróbálnak majd angolul kommunikálni az ottaniakkal, így a nyelvet nagyban gyakorolják unalmas estéiken, mikor Satónak lejár a munkaideje és már fáradtak minden jellegű értelmes tevékenységhez.

Tényleg minden a legnagyobb rendjén. A kamerák, fényképezőgépek, bőröndök is készen állnak az utazásra –még Sato sálkészlete is.

A hónap utolsó napjaiban a férfi még kimegy meglátogatni a húga sírját, és megígéri neki, hogy egyből ide jön, amint hazaértek. Kezdi egyre felszabadultabbnak érezni magát, bár ő ezt éppenséggel egyáltalán nem veszi észre, de végtére is ez Umi pszichológiájának a lényege. Ha ő azt tudná, hogy már mennyit segített valakin, és még csak nem is kellett keményen megdolgoznia érte és meg se kellett törni a másik felet, ahogyan azt már majdhogynem „javasolták” neki.

…Az idő ismét megállt. Beleestem abba a mámorba, amit ő adott, ami ő volt. Egy álomba, egy újabb álomba. Egy szép, mámoros álomba, ahol az idő áll és az események folynak körülöttem, mint a folyó, s én egy hal vagyok a folyóban, egy olyasvalaki, aki része ennek az összetett és bonyolult „egésznek”, de nem tudja, mi történik vele, csak sodródik az árral…És talán soha nem is fogja megtudni. És talán épp ez a szép ebben, hogy úgy éljük meg a legnagyobb dolgokat, hogy nem is tudunk róluk.

*

Folytatás...

*

Ha tetszett, hagyj kommentet és ajánlj másoknak is! *3*