5 perc

Visszatértem a kis "nyári szünetemről", ezúttal egy novellával. Ami most E/1 és nem fanfiction és most kivételesen a blog alaptémáitól is eltér. Időutazós fantasy. Tervezek hozzá egy regényt is majd, ami jelenleg még csak nagyon tervben van.



Zene: https://www.youtube.com/watch?v=6CvuyaKmLnw

***

Öt perc. Te ennyi idő alatt mit kezdesz magaddal? Leviszed a szemetet? Fölnézel Facebookra, hogy van-e új értesítésed? Esetleg kitöltesz egy pohár vizet?

Én ennyi idő alatt megmentek életeket. Illetve mentettem. Mostanra minden változott, de ez most részletkérdés. Nekem öt perc elég volt rá, hogy változtatni tudjak a múlton, ezáltal megmentve ezrek jövőjét – miközben a sajátomat elpusztítottam. Ünnepelt hős voltam. Most haldoklom. Volt az az öt perc, amikor a körülöttem lévő világ apró darabokra tört, majd egy teljesen újjá állt össze. Csak te tudod kiválasztani, hogy hogyan gazdálkodj az időddel!

Na jó, rólam ennyi elég, nem akarom, hogy még a végén túl sokat gondolkozz az én sorsomon! Már csak egy kérdésem van. Rugaszkodj el egy kicsit a földhözragadt valóságodtól!... Szerinted milyen érzés, ha kapsz egy őrült lehetőséget, és visszamehetsz az időben, ezáltal öt percet kapva arra, hogy változtass valamin, ami veszélyeztet?

Nos, amíg te kitalálod, mit is szeretnél válaszolni nekem, addig elmesélem a történetem! Talán egy kicsit hosszú lesz, talán néha furcsán fogsz rám nézni, talán majd néhol vágyakozol egy ilyen sors után, majd egy pillanat múlva elszörnyedsz…

*

Minden akkor kezdődött, amikor egyik este a nővérem áthívta a barátnőjét. Állítólag valami fontos, bizalmas dologról volt szó, amit senki nem hallhat. Anyáék sem voltak itthon, csak én, és nekem is az orromra kötötte, hogy ki ne merjek jönni a szobámból. Persze, talán tizenhárom sem voltam, meg eleve, miért is hallgassak rá. Elbújtam valahol a szobájában, már magam sem emlékszem rá, hová pontosan. Régen történt, a városban nem jártam évek óta.

Szóval csak ott álltam, és láttam, hogy valamit megmutat neki. A vállán volt. Ötágú csillag, körülötte karika, mintha égetve lett volna a bőrébe. Már amennyire messziről láthattam. A másik lány rettenetesen meg volt ijedve. Valami szerződésről beszéltek, amiből egy szót sem értettem. Hirtelen engem is nyugtalan érzés fogott el, ahogy ott ültek a félhomályos szobában.

Nacrissa, a nővérem, ekkor felkelt és kutatni kezdett a szekrényében.

- Sajnálom, – suttogta – de nem tudok mást tenni. Eddig bírtam titkolni, hiába ígértem akármit Nekik. Vedd le azt, és add ide nekem! – mutatott a falon lévő órára.

Kezében fényes tárgy csillant. Jess, a másik lány értetlennek tűnt, lassan sétált az óráig. Leemelte a helyéről és Nacrissa kezébe adta. Nacrissa komornak tűnt, olyannak, amilyennek az utóbbi pár hónapban láttam őt. Előtte mindig vidám volt, kedves, barátságos.

- Tartsd itt, bármi történjen. – súgta, majd láthatóvá vált egy apró, kés a kezében. Feltehetőleg az csillanhatott meg az előbb a fényben.

A levegő feszült volt, bizonytalanságot éreztem magam körül. Menekülni vágytam, de a kíváncsiság ott tartotta szemeim Nacrissa „tetoválásán”, melyhez lassan, biztos mozdulattal közelítette a kést. Aztán hirtelen végigvágott rajta.

- Fogd az órát! Gyorsan, mielőtt kifutok az időből! – kiáltotta.

Vére vöröses patakként csorgott a számlapra, majd szép lassan befedte a mutatókat. Az egész óra furcsa fényt árasztott, ahogy hozzáért. Viszolyogva bámultam az eseményeket, amíg csak lehetett. Aztán eltűnt minden. Jess, a szoba, a ház. Poros romok között álltunk a nővéremmel, mikor anyámék megérkeztek. Nacrissa falfehér volt, egyik kezében a szétroncsolódott órát tartotta, a másikkal szorította a vállán lévő sebet. Tekintetében mély fájdalom, és talán megbánás bujkált. Nem szólt hozzám. Napokig nem szólt senkihez. Végül egyik reggelről a másikra ő is eltűnt. Senki nem kereste. Nem beszéltek róla. Valami nekem is azt súgta, hogy hallgassak a történtekről.

Két év telt el úgy, hogy senki nem emlegette fel az esetet. Új házba költöztünk, vettünk egy kutyát, anya új munkahelyet kapott.

Egy nap viszont belebotlottam egy nőbe. Az iskolából jöttem, mikor megállított. Magasabb volt nálam, le kellett hajolnia, hogy a szemembe tudjon nézni. Tekintetétől a hideg kirázott. Nem volt neki semmilyen arca, olyan volt, mint egy üvegbábu, a hangja hasonlóan fagyosan és gépiesen csengett, mikor megszólalt:

- Te ismerted Nacrissa Keyton-t, igaz? Értesüléseim szerint te vagy az egyetlen, aki tud a titkáról.

- Titkáról? Mire gondol? A nővérem titkolt valamit? – kérdeztem vissza csípősen. Az a bizonyos eset óta nem szívesen beszéltem Nacrissáról. Mondjuk nem is nagyon kérdeztek róla.

Egyébként tudtam abban a percben, hogy kimondta a titok szót a nő, hogy mire gondol – nyilván a ’Crissa vállán lévő csillagos jelkép érdekelte volna. Már csak onnan is sejtettem, hogy köze lehet hozzá, hogy a nő szemeiben ugyanaz a jelkép rajzolódott ki.

- Ne játszd az értetlent Olivia Agnes Keyton! – dörrent rám – Nekem felesleges adnod ezt a színjátékot, én nem azért jöttem, hogy egy kislány hazugságait fejtegessem. Átlátok rajtad, és szerintem te is nagyon jól tudod, hogy mire gondolok. Most szépen velem jössz! – belém karolt, és magával vonszolt. Sikítani akartam, segítséget kérni, de nem jött ki hang a torkomon. Fekete köpenyébe ráérősen kapkodott bele a szél, míg ő sietősebbre vette a lépteit. Elszorult a torkom, sírni akartam, de még azt sem tudtam. Rettenetesen meg voltam ijedve. Mit akar velem ez a nő? Ki ez egyáltalán? Mi köze van a nővéremhez?

Pár perccel később megállt. Gyanakvóan körülnézett, majd köpenye zsebéből elővett egy aprócska kést.

- Nem kell most idenézned, de előbb-utóbb hozzá kell szoknod a látványhoz. – mondta. Automatikusan elfordultam, ám fél szemmel figyeltem mit művel. Úgy láttam, a kést a szeméhez teszi, és egy bátor mozdulattal belevág. Beleborzongtam, szinte nekem fájt a dolog, pedig közben hozzám sem nyúlt. A szeme üveges csörrenést hallatott, ahogy a kés hozzáért. A nő nem vérzett, arcán mégis apró vágások, majd törések jelentek meg. Ropogásra emlékeztetett a hangja. Még mindig fogta a karom. Magához húzott, átölelt, a köpenyébe bújtatott. A következő pillanatban úgy éreztem, mintha valami kemény tárgyat, egy követ ütnének a tarkómhoz. Rettenetesen fájt, de mégsem vesztettem el az eszméletem. Nem tudtam semmit cselekedni, de éreztem, ott vagyok valahol és élek. Lélegzem. A bőröm hideg szelet érzett. Fáztam. A nő ujjai lassan kiengedtek a szorításukból. A szemeimet ugyanilyen lassan nyitottam ki.

Fehér szobában voltam. Nem is szoba lehetett, inkább valami hatalmas templom-féle, nem lehetett ellátni a falaiig, végtelennek tűnt. Minden világított, fénylett. A padló tükrös volt, léptek kopogtak rajta, emberek járkáltak körülöttem. Meztelen emberek, férfiak, nők, gyerekek, mindegyikükön különböző helyeken egy-egy olyan csillagos jelkép, amit láttam korábban is. Előttem egy székben egy férfi ült. Nem volt arca. Normális esetben félelmet kellett volna, hogy érezzek, de valahogy mégis, ha nem is voltam nyugodt, nem éreztem semmit. Közömbös volt minden személy, akik mellettem gépies lassúsággal sétáltak el. Óvatosan kitértek a környékemről. Leültek a padlóra a terem különböző pontjain. Lépteik még mindig üvegesen kopogtak.

A férfi mély hangon szólalt meg, olyanon, ami természetellenesnek hatott füleimnek. Bár ezen körülmények között nem tudtam, hogy rajtam kívül van-e olyan dolog, ami természetes. Már abban is kezdtem kétkedni, hogy én az vagyok-e.

- Drága Tagok! Mai találkánk hosszú idő után, végre jó hír miatt került megrendezésre! – hangja bezengte az egész helyet, visszhangzott, mintha egyszerre beszélne mindenhonnan – Ma új személlyel bővül társaságunk, ezúttal a drága, szegény ’Crissa édestestvérét hoztátok el nekünk! Óh, áldott legyen az a lány, ha látná, most mit cselekszünk!

Verítéket éreztem végigcsurogni a halántékomon, a félelemérzetem visszatérni látszott, ahogy tekintgettem körbe, és figyeltem, ahogy ezek az emberek egytől egyig rajtam tartják tekintetüket. Az engem idehozott nő szerencsémre nem volt sehol. Úgy éreztem, ő és a velem szemben ülő férfi voltak a legtermészetellenesebbek. Tőlük féltem a legjobban.

Az imént említett férfi pedig lassacskán felkelt székéből. Ekkor láttam, hogy teste sincs igazán, áttetsző az egész személy, „teste” már-már vibrál ebben a környezetben. Kezét kinyújtva, hosszú ujjait felemelve közeledett felém.

- Ne! Haza akarok menni! – kiáltottam. Senki nem mozdult, mintha meg sem hallottak volna, csak én hallottam gyenge, elcsukló hangom visszhangzását a hatalmas teremben. Jogos kérdés lehet, hogy miért nem kezdtem el rohanni, ahogy gondolom, jó páran tették volna az én helyemben. Tizenkevés éves fejjel nem feltétlen az volt a legérettebb cselekedet, hogy kiabálni kezdek ott, ahol feltehetőleg senki nem hall.

A férfi egyre közeledett. A kezébe fogta a kezemet, a balt, lassan közelítette ajkaihoz, amik csak halovány vonalként jelentek meg arcán. Mikor leheletét magamon éreztem, hirtelen minden eltűnt. Az előbbi fehérség után szemet bántó kontrasztja volt a fekete ürességnek körülöttem. Karjaimmal ügyetlenül csapkodtam, mint egy fuldokló a folyóban, míg azok valami stabil tárgyat nem értek.

Megkapaszkodtam. Függönyömön a reggeli nap sugarai szűrődtek be. Lenéztem az éjjeli szekrényem sarkát szorosan markoló kezemre.

- Csak egy álom volt, hát persze – suttogtam el magamnak. Mélyeket lélegeztem, hogy visszanyerjem normális szívverésem.

Kicsit szédültem, ezért óvatosan másztam ki az ágyamból. Felvettem az órámat, amit ezek szerint az éjszaka folyamán valahogy levertem a helyéről. A fekete doboz elveszetten jelezte ki a 8:17-et. A másodpercek elteltét jelző két piros pötty monotonon villogott. Valahogy furcsa volt megérintenem a tárgyat. Remegni kezdett a kezem, ahogy hozzáértem, és ismét elejtettem. Ezúttal szerencsére az ágyra zuhant. Értetlenül pillantottam le bal tenyerembe, ami enyhén sajgott.

- Úristen! – kiáltottam fel hüledezve. Halványan rajzolódott ki bőrömön ugyanaz a kép, amit egykor a nővéremen láttam.

Hosszú másodpercekig csak néztem értetlenül a csillagot. Közben az agyam máshol járt. Anyáék miért nem jöttek be? Nem hallották volna a sikításom? – kérdeztem magamtól. Értetlenül álltam a szoba közepén.

- Lehet, hogy ez is csak egy rossz álom – gondolkoztam félhangosan.

Hirtelen egy jónak tűnő ötlet jutott eszembe – a tükör! Ott megnézem magam, és ha ott nincs a jel, akkor semmi gond. Lassan, bizonytalan léptekkel odasétáltam a szobám sarkában álló, színes üvegmatricákkal és barátok fotóival díszített tükrömhöz. A nagy reggeli rémületben itt tapasztaltam először magamon, hogy tegnap az iskolai egyenruhámban aludtam el, így az mára kvázi használhatatlanná gyűrődött. Szerencse, hogy szombat van, így még lesz időm a hétvégén kivasalni.

Gyanúsan kezdtem méregetni minden porcikámat. A bőröm fehéresnek tűnt. Ez nem lepett meg különösebben, ugyanis van bennem némi északi vér – a skandináv országok szőke, kék szemű hölgyei. Az arcomat fürkésztem, húztam az időt, hogy ne kelljen a kezemre pillantanom. De előbb-utóbb rá kellett szánnom magam.

„Én a helyedben nem tenném. Úgyis ott van. A tükör nem az igazat mutatja. Hazudik neked. Az óra, ezzel ellentétben, sosem hagyja, hogy csalódj benne.”

Ki beszélhetett hozzám? Körülnéztem. Senkit nem láttam. A hang, mintha a fejemben szólalt volna meg, annyira közvetlenül közel éreztem, hogy beszél hozzám. Nekem mondta, és valószínűleg úgy, hogy azt senki más ne hallhassa meg.

Visszapillantottam az ágyam melletti polcon álló órára. A digitális kijelző 8:40-et mutatott. Az ablakhoz mentem és elhúztam a függönyt. A nap fénye boldogan áradt szét a szobámban, beragyogva annak minden kis szegletét. Az asztalomon jegyzettömb hevert. A legfelső lapján nagy, piros betűkkel állt, hogy „SZOMBAT 14 ÓRA VÁSÁRLÁS PETRÁVAL”. Na, ez szépen kiment a fejemből, bár hasonló helyzetben nem meglepő az ilyen. Pedig beszéltük, hogy veszünk neki pár szép ruhadarabot a városi plázában, mielőtt elmegy. A legjobb barátnőmék ugyanis el fognak költözni, amint ez az iskolai év lezárul. Az apjának van egy olyan rögeszméje, hogy itt nincs biztonságban a családja, el kell tűnjenek innen. Vásárlás után moziba, vagy fagyizni megyünk. Három hét múlva vége a tanévnek, úgyhogy már nem sok időnk van. Legalábbis jóval kevesebb, mint amennyit mi szeretnénk. Persze, utána levelezni fogunk, meg minden, de az csak nem olyan, mintha vele tölteném minden hétvégém, és beszélgetnénk. Főleg úgy, hogy az apját ismerve nem nagyon fognak visszajönni erre a környékre.

De legalább neki mesélhetnék az álmomról. Ő úgyis szereti az ilyen természetfelettinek tűnő dolgokat.

„Én a helyedben nem tenném. A jel úgyis ott van. Már hozzád tartozik, ugyanúgy, ahogy az idő uralása is. Én a helyedben elrejteném magam, ahogy a többiek is teszik.”

Már megint ugyanaz a hang szólt hozzám, mint az előbb. Az előbbihez hasonlóan körbenéztem most is. Sehol senki. Kinyitottam az ablakomat, hogy a friss levegő beáradhasson a szobámba, amíg reggelizek.

Délutánra hosszas keresgélés után találtam egy kesztyűt, amivel eltakarhattam a jelet. Majd azt mondom Petrának, ha kérdezi, hogy megvágtam magam.

- Hát téged meg mi lelt? – esik nekem barátnőm kérdésével, miután kibontakozok az üdvözlő öleléséből. – Annyira sápadtnak és elveszettnek tűnsz! Ráadásul tegnap azt mondtad, hogy megvársz a suli előtt, erre, mikor jövök ki, te nem vagy sehol. Megyek hozzátok, hogy beolvassak neked, hogy milyen dolog csak így eltűnni. Erre, csöngetek, apád ajtót nyit, beenged. Kérdezem, hol vagy. Azt mondják, nem vagy otthon. Anyád megsemmisülten ül az étkezőasztalnál, üveges tekintettel bámulva egy bögre teát. Kérdezem, hol vagy. Anyád felnéz rám, de nem válaszolna egyikük sem. Apád annyit súgott a fülembe, hogy „Valószínű, vele is megtörtént. Vigyázz, ez a város nem olyan szép hely, mint gondolnád. Szerencsés vagy, jó döntés, hogy elhagyjátok, amíg lehetséges. Tartsd távol magad ettől a helytől, bárhogy is húz a szíved erre. Itt nem az ésszerűség törvényei uralkodnak, hanem valami másé. És végletesen tartsd távol magad az itteni emberektől.”. Én meg nézek rá, hogy „Ebbe meg mégis mi a franc ütött?”. Mégis mi a franc ütött itt mindenkibe? Az én apám is ezzel jön, hogy nem biztonságos, a bátyámat viszont itthon fogjuk hagyni. Azt mondja, neki már úgyis mindegy. Mindenki összevissza, félmondatokban beszél, néznek egymásra, mintha így, beszéd nélkül tudnának csak kommunikálni. Mi van itt az összessel? Apádék is, már ne haragudj, de nagyon parák. Ahj, lassan örülök, hogy eltűnök innen! Az új városban legalább hátha nem fog mindenki félmondatokban beszélni olyanokról, amiket meg sem érthetek. – Percekig hallgatom, ahogy elege van mindenből, beszél, csak úgy ömlik belőle a szó, kezeivel magyaráz hozzá.

A témánk vásárlás közben is ez volt. Kikérdeztem még az új szobájáról, hogy milyenre fogja berendezni, mit tud az új osztályáról, szimpatikusak-e neki.

Mozi, illetve fagyi helyett pedig fodrászhoz mentünk. A szüleim ilyen téren elég lazák, szóval nem lepődnek meg, ha színes hajjal megyek haza. Igaz, az anyáéba is piros és zöld csíkok vannak belefestve. Végül egy halvány, lila árnyalatot választottunk. Így utólag belegondolva, a tükörbe nézve bizonyára, meglehetősen furcsa látványt nyújthatott volna, ha esetlegesen nem ebben a városban lettünk volna, ahol mindennaposak az ehhez hasonló dolgok.

Nekem napok múlva villant be az agyamba a felismerés, hogy kis városunkkal valóban lehet, hogy valami nem stimmel. Mindennapos, hogy emberek tűnnek el, és soha nem lesznek meg. A városlakók öltözködése több mint furcsa, ugyanis minden nyárra egyetemisták jönnek ide, akik nem is hasonlítanak ránk. Jóval kevesebb csipkét, fekete ruhákat, sminket használnak. És onnan lehet őket megkülönböztetni, hogy soha nem járkálnak maszkokban, ami nálunk szintén gyakori. A hivatalnokok, bankárok, gazdag emberek gyakran színes, egész arcukat eltakaró maszkot hordanak. Rengeteg ember haja négy-öt színben pompázik. És pár napja egyre több köpenyes alakot látok a környékemen. Még mindig kiráz a hideg tőlük.

Lassan letisztult a kép a pénteken történtekkel kapcsolatban. Bár lehetne úgy is nevezni, hogy még zavarosabb lett. Hiszen, ha délután kerültem arra a furcsa helyre, ahogy emlékszem – az iskola előtt várakoztam, és a nő odajött hozzám, majd elvitt –, akkor nem tudom, hogy kerültem végül haza, az ágyamba, és hogy lehetséges az, hogy csak másnap ébredjek fel ott. És az egészet még furcsábbá tette, hogy a Petra által mondottak alapján, a szüleim nem kerestek fél napig, és úgy viselkedtek, mintha tudnák, mi lett velem. Az aggódásnak apró foka sem látszódott bennük.

Igyekeztem nem foglalkozni a helyzetemmel, úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, a bal kezemen lévő nyomot hol egy kesztyűvel, hol valami fáslival takartam el. Senki nem kérdezett rá, nem furcsállta soha.

Az életem pár nap alatt alapjaiban változott meg. A mondás, miszerint semmi nem az, aminek látszik, beigazolódott. Egy hét alatt minden a visszájára fordult, amitől féltem, egyre nagyobb bizalmat táplálhattam iránta. Akikben eddig bíztam, mostantól kénytelen voltam elfordulni tőlük. Ezekben a napokban, majd hetekben lehetőségem nyílt megismerni a velem történteket.

Kiderült, valóban nem álmodtam a fehér termet a járkáló emberekkel – a kiválasztottakkal, akik tagjai a Szerződésnek. Szerződésként emlegetik. Többen is vagyunk az iskolában, a városban, akár az egész világon.

A városunkban működik is egy ilyen szervezet, ők találtak meg pár napja, és közölték velem megújult helyzetem. Tőlük tudtam, meg, hogy a nővérem a Szerződés tagja volt, ám elviekben nem használta ki jól a képességét, így a Szerződés feleslegesnek találta, és eltűntették. Az ő szerepét vettem én át.

És hogy mit takar ez az egész? Mi értelme egyáltalán a szerződésnek, mi ez a jelkép, és mi köze van az órákhoz? Talán ez lepett meg a legjobban az egészben.

- Ezáltal ugyanis képes vagy utazni az időben. Persze, ez csak egy életben egyszer lehetséges, és akkor is öt perccel korábbra tudsz visszamenni, hogy megváltoztass egy olyan döntést, amelyről tudod, hogy rossz, és jóvátehesd, így megmentve a jövőt egy esetleges bajtól, amit az adott helyzet okozna. Ám ezáltal kénytelen vagy feláldozni magad a cél érdekében, és mikor elhasználod ezt az öt percet, kvázi meghalsz. – Még mindig csengenek a fülemben annak a felsőbbéves fiúnak a szavai, aki ezt mondta nekem az első olyan gyűlésen, amire meghívtak (illetve ugyanúgy juttattak oda, mint a minta megkapásakor).

Az utolsó szavai akkoriban nagyon megrendítettek, féltem, hiszen úgy gondoltam, a világ számomra addig létezik, amíg élek, és rettegtem attól, hogy mi lesz az után, miután már én nem leszek. Akkor és ott megfogadtam magamnak, hogy soha, de soha eszembe sem fog jutni a képességem használata. Makacsul ragaszkodtam ehhez több évig, bár tudtam, a vég előbb-utóbb úgy is elér hozzám. Titkon mindig reméltem, hogy majd lesz valami, ami megment rettenetes helyzetemtől.

Egyedül maradtam, az ott megismert csapattársaim, és barátaim egyre csak fogytak mellőlem, mikor bekövetkezett a háború. A háború, amit úgy reméltek, hogy soha nem jön el, mint ahogyan én bíztam abban, hogy az életem örök lesz. Mindenki mindig csak menekülni próbált a helyzetei elől az összes tag közül. Félelmeimmel nem voltam egyedül, mindannyiunkat ugyanaz a rettegés járta át minden találkozó alkalmával. Minduntalan azt hajtogattam magamban, hogy én szerencsés vagyok, én nem vagyok veszélyben, mert hát egy tizenéves lányt, akármilyen képessége van, senki nem akarna a halálba küldeni.

És hát tévedtem, de hatalmasat. Rá kellett jöjjek, ez a világ egyáltalán nem az, mint amilyennek bárki is megpróbálta beállítani. Még azok, akik azt hajtogatják, mennyire rettenetes a helyzetük, azok sem tudják igazán átérezni azt, amit akkoriban én éreztem. És azokban a tinédzseréveimben rengetegszer tettem tönkre az értékes időmet önsajnáltatással, mert úgy éreztem, talán egy darabkát megmenthet belőlem, az, ha legalább mások helyett is foglalkozok magammal annyira, hogy minden nap százszor elhajtogatom magamnak a tükör előtt, hogy milyen rettenetes „folyamatosan a kivégzésemre várni”. És ez az, amit megbántam, és ami miatt most itt vagyok. Mondhatni, egy marhára szerencsés ember voltam, hogy akkoriban minden elképzelhető megtörtént velem, ami a Szerződés szabályzatában benne van, hisz’ azok nélkül most nem lehetnék itt a jegyesem oldalán, egy igazi, valódi küzdésre termett emberekből álló szervezet élén. Bár még így is gyakorta érzem magam megértetlennek, de az egész sokkal könnyebb, ha nem tudják, ki vagy valójában – vagy pont azt tudják, azt meg nem, hogy kinek adod ki magad. Ha tudnák a városlakók, mivel is foglalkozok igazándiból, már rég egy tengeri börtön legmélyebb celláinak egyikében ülnék a város rendjének megsértése miatt. De erről majd később. Ennek már nincs köze ahhoz a történethez, amit mesélek. Tehát még mindig valamilyen szinten ennek a múltamnak az árnyékában élek. Kénytelen vagyok, mert ezek miatt maradtam életben.

A háború nemsokára olyannyira elfajult, hogy már csak alig tizenöten maradtunk. A többiek mind eltűntek innen, ránk hagyva a reményt, hogy mi majd egyszer egy szép és jó helyet teremtünk ebből az ízekre bomlott világból. Folyamatosan menekültünk, bujkálnunk kellett a város eldugott szegleteiben. És közben folytonosan rettegtünk. Mikor megtaláltak minket az ellenfeleink, voltak, akik feláldozták értünk magukat, de hiába. Igaz, nem teljesen hiába tették, mert így legalább maradt egy kis időnk elfutni a következő sikátorig, elhagyatott házig, ahol nyerhettünk pár óra biztonságot.

Ám hogy ki valójában az ellenség? Mi sem tudtuk igazán. Többen is voltak, akik ellenünk fordultak. A városban az időben utazni nem képes, „normális” emberek közül rengetegen (talán jogosan) féltek, ezért üldöztek minket. Mellettük ott voltak más szerződések tagjai, és az iskola diákönkormányzata, akik a világ tudtára akarták adni ezt a képességet. Egyszóval az a pár ember, akik csak szimplán nem értették meg, hogy nekünk sem könnyebb ettől az életünk attól, hogy egy ilyen képesség birtokában állunk.

Már csak nyolcan voltunk, mikor a baj bekövetkezett. Az iskolánk egyik szárnya már ki volt ürítve és le volt zárva. Ott bújtunk el, mikor az ellenségeink egy kisebb hadsereggel törtek ránk. Máig emlékszem arra a pillanatra, hogy ott ültünk a rég nem használt székeken a félhomályban, mikor jöttek. Az egyik fiú őrködött éppen a folyosón, nézett ki az ablakon, és egyszer csak bejött a terembe. Mi még össze is szidtuk, hogy neki kint lenne a helye a folyosón. De ő csak remegve összeesett, és annyit rebegett el, hogy „jönnek”.

Hirtelen mindent értettünk. Tudtuk, készülnünk kell. Újabb összecsapás, amely után kevesebben maradunk majd. Ezt a játékot már nem fogjuk sokáig húzni – naponta egy ilyen támadás, és kevesebb, mint egy hét alatt a Szerződés felszívódik. Talán az lett volna a jó döntés, ha akkor hagyjuk, hogy ez megtörténjen. De az ember önző, és mindig saját magára gondol elsőnek, hogy mentse a bőrét a veszély elől. Egyikünk sem akart eltűnni, meghalni. Csapatunk utolsó felnőtt tagja behozta az órát – az egyikét az utolsóknak azok közül is. Bambán meredtem a számlapra, sejtettem, hogy most nekem kell tennem valamit. Úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább, beleőrülök, ha nem lépek ki most ebből az egész játékból. Végleg el voltam keseredve, ezt a helyzetet annyira kilátástalannak véltem, hogy képes lettem volna a halálba, az eltűnésbe menekülni előle.

Kivettem a kezéből az órát. Éjszaka volt, az fél tizenegyet mutatott.

- Pontosan tizenkettő előtt öt perccel kell megkezdenünk a műveletet – magyarázta a vezetőnknek mondható felnőtt, egy volt tanárnő – ahhoz, hogy mire az óra tizenkettőt üt, addigra vissza tudjunk menni az időben.

Minden pillanatát, mint egy külső szemlélő, látom magam előtt, és ez a kép ugyanolyan éles, immáron majdnem tizenöt év eltelt idő után is. És le kell szögezzem, nem túl kellemes.

Az egész úgy kezdődött, hogy a folyosóra kimentünk. Remegtem a félelemtől, rettegtem az ismeretlentől, hogy mi várhat rám ezek után, hogy milyen érzés lesz meghalni, hogy miként fog folytatódni a világ nélkülem, mintha semmi nem történt volna. Csak én már nem leszek. Azt hiszem, ez az, amit a halálfélelem-szóval társítanak. Letérdeltem az ablak mellett, míg a nő elém tartotta az órát. Megbabonázva néztem az aranyszínben csillogó mutatókat, és hallgattam a jellegzetes ketyegést. Valahol mélyen ez a monoton hang megnyugtatott engem. A többiek kíváncsian álltak körbe. Az egyik fiú odanyújtott egy kést, és a kezembe adta.

- Nem szeretném magamnak – suttogtam halkan, mire a nő kivette a kezemből.

Már csak tíz perc volt hátra, mikor hallottuk, hogy betörnek a régi iskolaépületbe. Lépteik kopogása egyre közeledett. Hányan lehetnek? Ötvenen? Százan? Ötszázan? Nem tudni, de a padló beleremegett egyre hangosodó lépteikbe. Pontban tizenkettő előtt öt perccel az első személyek megjelentek a folyosó másik végén.

- Most! – kiáltották a körülöttem állók szinte egyszerre, én meg nyújtottal előre a bal kezem.

A város templomi órája ütötte a tizenkettőt. Hirtelen éles vágást éreztem, fémesen hideg penge hatolta át a húsom. Összeszorított fogakkal tűrtem a fájdalmat. Még éreztem meleg véremet lecsorogni, láttam, ahogy ökölbe szorított kezemből ez a vér a számlapra folyik. A számok felvillantak, a mutatók őrült pörgésbe kezdtek, és a következő pillanatban egy kis ütést éreztem a fejemen, majd ugyanitt voltunk, ott ahol öt perccel ezelőtt. Kezemben az óra még mindig tizenkettő előtt öt percet mutatott, ám most a számlap fényesen ragyogott. A kezem égett, és még mindig vérzett. Fáztam.

Nem tudom, végül mennyire láttam tisztán a dolgokat, de megszólaltam. Hangom most először idegen volt számomra, sokkal felnőttebben hangzott, olyan más volt.

- Az iskola padlásán van egy titkosnak tűnő ajtó. – kezdtem bele – Pár doboz van előtte, meg egy poros függönnyel van lefedve. Mögötte csapóajtó nyílik, mely egy csúszdához vezet benneteket. A csúszda segítségével a pincébe juthattok le. Magatok után gyújtsátok fel a csúszdát, vagy robbantsátok be, hogy senki ne mehessen utánatok. A föld alatt biztonságban lesztek. Onnan próbáljátok meg elérni a főnököt, és kérjetek erősítést más városbeli tagoktól. Ott, a pincében van elég víz és étel, ott biztonságban vagytok, az a hely a Szerződésé. Ha itt lesz már a segítség, építsétek újjá ezt a várost. Én itt maradok, nekem már úgyis mindegy.

Bele sem gondoltam, miket mondtam nekik, csak felvetettem az első ötleteket. Ők innentől már tudták, mit tegyenek. Egyenként elbúcsúztak tőlem.

- Tudod, Agnes – szólalt meg a nő, mikor ő következett az elköszönésben. Csak ő használta ezt a nevem, mindenki más Oliviának szólított – szerintem nagyon jó vezető válna belőled. Van érzéked hozzá, ezt jól jegyezd meg!

Ez volt az utolsó mondat, az utolsó kép, ami megmaradt. Utána minden halványulni kezdett körülöttem. Majd feketeség vett körül, és zuhantam, mint mikor a Szerződéshez kerültem. Tehát ilyen érzés meghalni. Egyre, egyre zuhantam a mélybe, majd egy erős ütést éreztem a mellkasomban, és attól kezdve minden megszűnt létezni.

- Maga az az Olivia Keyton? – hallottam hirtelen egy érces női hangot.

Úgy éreztem, mintha most ébrednék egy hosszú, mély álomból. Lassan és óvatosan kinyitottam a szemeim, és megpróbáltam felülni. Ez utóbbit nem sikerült. Kezeimmel gyanakodva tapogattam végig arcomat, meglepetten tapasztaltam, hogy élek. Ezek szerint mégsem halál vár rám az öt perc felhasználása után?

„De igen, kedves Agnes, maga még él. Maga egy jó, erős ember, és a Szerződésnek ilyenekre van szüksége, hogy fent tudjon maradni. Ám sajnos mi sem tehetjük meg, hogy újra alkalmazzuk önt köreinkben, de visszakap egy percet, amit egyszer újra felhasználhat, ha szüksége lenne rá. Elengedjük, egy másik városba helyezzük át, ahol egyetemre fog járni. És jegyezze meg jól, hogy a Szerződés bármikor hívhatja magát, ha szükségünk van rá. Reményeim szerint számíthatunk önre még a jövőben.” – szólt egy hang a fejemben.

Ezek után egy másik városba kerültem, ott éltem az életem, ahol senki nem tudja, ki vagyok, honnan jöttem, és milyen múlttal rendelkezem. A bal tenyeremen lévő csillagos jelet, közepén az idővel begyógyult vágással, mindig elfedtem, hogy ne is emlékeztessen a történtekre. Megfogadtam magamnak, hogy soha, de soha nem fogok visszatérni a Szerződésbe, inkább küzdeni fogok ellene, hogy ne tehessék még több ember életét úgy tönkre, mint az enyémet. De majd később. Talán évek múlva. Ha már kész leszek rá.

*

Mit is mondtál, mire elég neked öt perc? Hogy levidd a szemetet? Hogy fölmenj Facebook-ra és megnézd, van-e új értesítésed? Hogy kitölts egy pohár vizet? Nem. Hidd el, öt perc ennél jóval többre elég. Nem kell itt életeket mentened, mint nekem. De az imént felsorolt dolgoknál jóval értékesebb az az öt perc. Mert nem mindenki képes visszaforgatni az időt, és ez nem is baj. Egyszer kell megtanulnod kihasználni, utána a saját magad fölötti hatalom a kezedben van. Az én történetem meg, bár veled nemigen történhet meg ugyanígy, váljon egy jól felhozható példává erre.

***

Te mit teszel meg öt perc alatt? És te kitaláltad már, hogy mire használnád Agnes erejét? Kommentben lehet válaszolni. :D Meg persze hozzászólni, hogy elmondd a véleményed az első itteni nem-slash történetemről. :3
Illetve a történet folytatása, a háború kimenetele, Agnes életének folytatódása, a nyitva hagyott kérdésekre a válasz egy - még készülő - regényben lesz kifejtve.

***
A történethez készült kritikát itt találjátok. :3