Amikor minden tönkremegy. Amikor a csodálatos, idilli életed egy szempillantás alatt rémálommá, pokollá válik. Elise, miután konfliktusba kerül barátnőjével, menekülnie kell. A kérdés az: Hová? Mibe? Egy kedves rokonhoz? Italba? Szexbe? És meddig bír tettei következményeivel ép ésszel élni? Mit lép? Visszamegy és folytatják a titkolózást egymás elől? Vagy még súlyosabb dolgokba keveredik?
Új regény, amit már egy ideje beígértem. Femslash saját karakterekkel. Az alapötlet egy barátnőmtől származik, azt szőttem tovább. Angst, tehát ismét szét foglak szedni benneteket lelkileg. *a háttérben gonosz, kárörvendő nevetés, miközben kinyitja a befőttesüveget, amibe a darabokra tépett lelkeket gyűjti*
Szerintem eddig ez lett a legsötétebb hangulatú írásom, tehát annyit mondok, hogy saját felelősségre olvassátok. Mármint buli, részegség, nemi erőszak, terhesség, drogfüggőség, sötét titkok és egyéb csúnyaságok.
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=eGU5eLfGMYg (egy kis Snow Ghosts)
*
Szerda reggel. Ugyanolyan, mint a
többi: nyár van, június eleje, az emberek nagy része munkába siet. Vagy még
készülődik. A házakban mostanában ébrednek, Berlin utcáit a nyitott ablakokból
áramló kávé és péksütemények illata tölti meg. Autók motorja indul be, zsúfolt
buszok állnak meg, majd mennek tovább. A metrókba és villamosokba még egy-két
ember az indulás pillanatában behúzza táskájának kilógó szélét. A zebrákon
sietnek át, gyorsan, amíg lehet, és pirosra nem vált a lámpa. Aki nem ér oda
időben, egy-két percig megpihen az út szélén. Tévék és rádiók a reggeli
hírbemondóval: Baleset, útlezárás, ittas vezetés, szórakozóhelyi verekedések –
mindaz, ami az éjszaka történt, és aminek reggelre nyoma sincs. Politika, majd
időjárás: Az egyik városban lemondott a polgármester, másutt újabb művelődési
központot építenek, valahol tüntetnek a városháza előtt. Egyébként ma is szép,
napos idő várható, helyenként elszórtan csapadék, zivatarok, de lehűlés nem
lesz. Megnyugodhatnak, nem kell a ruhatáruk újabb szegmensében keresgélni az
elkövetkező napokban. Zene. Amerikai és európai toplisták előadói. Plakátok,
digitális kijelzők reklámokkal. Vegyél újabb bőrápoló krémet, körömlakkot,
sminket – a híres színésznők mosolyával hirdetik ezeket. Sport, egészséges
életmód, diétás, fogyasztó ételek – így maradj karcsú, és csinos. Drágábbnál
drágább ruhák, modellek, akik fehér fogaikat kivillantó, hamis mosollyal
hirdetik, hogy ez a szépség mindenki számára elérhető. A boltok kirakatában
csillogó kiegészítők, magassarkú cipők, színes táskák. A főtéren a
Starbucks-ban méteres sor, mindenki ott veszi a reggeli kávéját, amit majd
papírpoharakban visz tovább az utcán. A munkahelyek, irodaházak előtti
szemetesbe dobják az elegáns, fiatal hölgyek, majd betipegnek a liftbe és
mozgólépcsőkbe rövid szoknyáikban, elegánsan feltűzött hajukkal.
Az imént említett Starbucks-ból
sietősen szalad ki egy nő. Inkább lány, nagyon fiatal, talán huszonötnek sem
látszik. Aranyszőke, göndör fürtjei rögtönzött kontyban a tarkóján. Rögtönzött?
Egy frászt! Persze, a hatása olyan, de reggelente ez a külső majdnem fél órát
vesz igénybe. Cipője kopog a sétálóutca kövein. Egyik kezében műanyagpoharat
egyensúlyoz, rajta a jól ismert zöld logó, és mellette a neve – Elise. Másik
kezében a táskája, kishíján elejti, elkapja, és egy halk megnyugtató sóhajt fúj
maga elé. Rápillant nagyképernyős telefonjának kijelzőjére – háttérképén
barátnőjével mosolyognak a kamerába. Ezzel most nem foglalkozik. Az idő sokkal
inkább sürgeti, azt nézi meg, majd aggódva néz fel az égre. Közben a fürtjei
táncot járnak annak útján, ahogy mozdítja fejét.
Ha nem siet, el fog késni a
munkahelyéről. Mint bárki más – semmiben nem különbözik a berlini emberektől.
Irodai munkát végez, titkárnő egy könyvelő cégnél, mint az ottaniak javarésze.
Egy nőnek nem nagyon van más munkája. Esetleg páran a könyvelők között vannak.
De, mint minden ilyen cégnél, itt is a felállás ugyanaz: a férfi dolgozik, a nő
kisegíti. Jól kereső állások. Még a ranglétrán is lehet feljebb jutni a
többéves tapasztalattal.
Tűsarkú cipőjében óvatosan tipeg át a
küszöbön. Útközben szaladt, meglökött egy-két kevésbé sietős járókelőt, akiktől
elnézést sem volt ideje kérni. Ez egy kicsit nyomasztja, de nincs ideje
komolyabban elgondolkozni. Megnyomja a lift arannyal-ezüsttel kirakott hívógombját.
Alig pár másodpercet vár, és az ajtó kinyílik. Belép az ultramodern
szerkezetbe. Kikeresi a kilences számot az érintőképernyős kijelzőn, arra az
emeletre megy, ahol a reggeli megbeszéléseket szokták tartani. Ahogy felfelé
halad, az üvegablakokból látja a reggeli nagyvárost. Minden nap megnézi. Talán
ez az egy, amit szeret Berlinben: ahogy távolodnak, kicsinyednek a házak.
Szemével végigköveti a villamosok sínjeit, míg megtalálja azt az apró, négyemeletes,
régi házat, ahol minden délután kedvese várja forró teával. Elmosolyodik, ahogy
rá gondol. A nyolcadik emeletnél tartva még vet egy utolsó pillantást magára a
tükörben, megigazítja ingje rakoncátlanul felgyűrődött gallérját, és előveszi
azt a kiüresedett, semmit mondó, felszínes mosolyát, amivel köszönteni szokta
kollégáit. A többi hölgy is ugyan így tesz – ki a mosdótükörben, ki a telefonja
előlapi kamerájában, ki a földszinten, a mélygarázsban autója visszapillantó
tükrében.
Az emelet kőpadlóján cipőkopogás, a
termekből halk beszélgetés szűrődik ki. Egy teremajtó kinyílik, valaki kilép
belőle, int Elise-nek, majd bemegy egy másik ajtón. Újra kijön, papírköteg a
kezében, azzal megy vissza. Mosolyog. A másik ajtónál kopaszodó, középkorú
férfi babrál a kulccsal, próbálja kinyitni. A lány odamegy hozzá, és segít
neki. A férfi visszamosolyog és megköszöni. A folyosó végén található a
legnagyobb terem. Egyre többen gyülekeznek oda, helyet foglalnak a reggeli
megbeszéléshez. Elise is leül a megszokott helyére, kihúzza a széket, ami
halkan nyikordul a padlón. Megigazítja szoknyáját, maga elé vesz egy papírlapot
és egy tollat vesz a kezébe. Mindenen a cég logója. Táskáját maga mellé teszi,
még előveszi belőle a telefonját. Feloldja a képernyőzárat, és leveszi a
hangerőt. A háttérképén még mindig a kamerába mosolyognak a barátnőjével. A
barátnő, név szerint July: ír származású, huszonéves, egykor táncosnő volt.
Hosszú, vörösesbarna haja van, gesztenyebarna szemei. Őszintén mosolyog. Ez a
mosoly a legritkább, ilyet szinte soha nem látni az embereken. Itt senki nem
őszinte. Mindenki titkai mögé bujkál, igyekszik a legkevesebbet elárulni
magáról, főleg ezekben a céges, „felsőbb” körökben. Kicsit Elise is ide
tartozik. Eltitkolja barátnőjét, biszexualitása megtestesült tárgyát. Elrejti
alkoholista apjával és agresszív anyjával ápolt rettenetes kapcsolatát. Egy
dologhoz kellett hozzászoknia: itt mindent el tudsz tüntetni egy hazug
mosollyal és egy jól beállított sminkkel, amire nem vagy büszke, vagy amitől
még te magad is félsz. A lényeg, hogy mindig pontosan érkezz és elvégezd a
munkád. Semmi más nem fontos.
A pontosság. A főnök egy percet sem
késik. Kitárja az ajtót, belép, leteszi laptopját az asztalra, udvariasan
köszönti alkalmazottait – férfiaknak kézfogás, hölgyeknek kézcsók. Felnyitja a
laptop tetejét, bekapcsolja a kivetítőt. Szokás szerint megmutogatja az elért
sikereket. Aztán beszél a bevételekről. Aztán a napi teendőkről. Utána arról,
hogy mivel elégedett, dicséri a túlórázókat. Majd megrója azokat, akik szerinte
nem viselkedtek megfelelően: „Kedves Peter, nagyon szép, hogy maga ennyire
büszke a jegyesére, de legközelebb, kérem, ne az orrom előtt másszon bele az
ifjú hölgy szájába a metrómegállóban!”. Elise nem figyel, elkalandozik. Senki
nem figyel, szokás szerint. A mellette ülő nő a szoknyája gyűrődéseit pásztázza
átszellemülten, míg ő az ablakban nézi a könnyed bárányfelhőket mindaddig, amíg
meg nem hallja a nevét. Összerezzen. Soha nem szokott egy szót sem szólni hozzá
a főnök, főleg nem a reggeli megbeszélésen. Soha.
- Igen? – Tekintetében félelem
jelenik meg hirtelen. Nem érti, mi lehet a baj, hisz’ ő mindig annyira
igyekszik. Amióta fölvették ide, azzal az egy bizonyos feltétellel.
A főnök közelebb sétál hozzá.
Határozottan jár, mindig biztos talajra teszi le lábait. A munkájára is ez
igaz. Megkapaszkodik a szék támlájában. Elise érzi azt a rengeteg spray-t, amit
magára fújt reggel. Kicsinek és védtelennek érzi magát, ahogy főnöke fölé
magasodik.
- Elise, drága! Itt és most nem fogok
mondani semmit. – Erre a mondatra még azok a munkatársak is felkapják a
fejüket, akiket eddig nem érdekelt semmi a ma elmondottakból. – Kérem, várjon
meg majd az ajtóban.
Visszasétál a pódiumához, ahol eddig
magyarázott. Elise arcából kifut az összes lehető vér – ha most nem lenne rajta
mindenféle smink és alapozó, nyilván sápadtabb lenne, mint a felhők odakint.
A főnök jó munkát kíván a mai naphoz,
kikapcsolja a kivetítőt és a számítógépét, majd beteszi a táskájába a gépet.
Már mindenki kisétál a teremből, mikor Elise ott vár az ajtóban. Nekidől a
parapetnek, cipője sarkával a padló két köve közt lévő pár centis rést
piszkálja. Tekintete halvány rózsaszínen csillogó körmén. Ideges. Fél. Kezei
hidegek és remegnek, torka kiszárad.
- Kedvesem – szólal meg a férfi. Ez
nála amolyan megszólítás az összes női alkalmazottra. Átkarolja a lány remegő
vállát, és úgy folytatja, hogy szinte suttog a fülébe, más nem hallhatja
mondandóját –, nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni a többiek előtt,
ezért nem voltam hajlandó akkor mondani. Bár lehet, úgy nagyobb hatást érnék
el, de tudom, maga értelmes hölgy, így nyilván megérti így is. Legalább is,
nagyon bízom benne. – Szinte mosolyog, mint mindig. Rá is jellemző a felső
körök álcázott „maszkja”. – Nem kell félnie, most még csak figyelmeztetem, de
azért vegye komolyan. Az esélyadásnak nem vagyok híve. Most az egyszer
szeretném figyelmeztetni magát: Itt, az irodában mind tudjuk gyengéd viszonyát
azzal a fiatal, bevándorló kishölggyel. Azzal a feltétellel vettem fel, hogy
nem fog itt, az épületemben, és ezen kívül sem megmutatkozni szexuális
hovatartozása, ám úgy látom, akkor nem voltam elég világos. Nem mondom meg,
kitől érkezett az információ, mert nem szeretem az alkalmazottaim között
előforduló konfliktusokat, de – hatásszünetet tart, jól érthetően ejti ki a
szavakat – most szólok Önnek először és utoljára, hogy még egyszer nem
szeretnék hallani a kis barátnőjéről. Tudja, nekem nincs bajom az ilyesmivel,
de nyilván azzal is tisztában van, hogy nem tenne jót a cégemnek, ha az egyik itt
dolgozót az utcákon kézenfogva sétálgatni, e-nye-leg-ni látnák egy másik nővel.
Nem szeretném, hogy ez a virágzó ipar, amelyet hosszú évek kemény munkájával
építettem fel, tönkre menjen, mert egyesek nem képesek megérteni, hogy a
leszbikusság nem az utcára való. Jól jegyezze meg, nem szólok másodjára: Ha még
egyszer megtudom, hogy maga nyíltan mutatkozik a kis barátnőjével, csókolózik,
ölelkezik, enyeleg, ki lesz rúgva. Megértette?
Elise nem tud megszólalni. Úgy érzi,
egész teste erőtlen lesz, ha nem tartaná a vállát a főnöke, összeesne. Fejében
cikáznak a gondolatok: Mikor láthatták őket? Annyira vigyáznak minden egyes
alkalommal, amikor kilépnek az utcára. Ki láthatta őt July-val? A kollégái
gazdag férjeikkel a város elit negyedeiben laknak, olyan klubokba járnak velük,
ahová ő be sem tehetné a lábát, kocsival mennek mindenhová. És egyáltalán az a
valaki miért szólt a vezetőnek? Kit
zavarna, hogy egy nővel sétálgat az utcán? Annyian csinálnak ilyet. Akár a
cégen belül is vannak olyanok, akik hazakísérik egymást. Ki akarna neki
rosszat? Miért baj, hogy ő nem egy férfi oldalán találtam meg a boldogságot?
Kinek lenne érdeke, ha elhagyná a céget? Ha neki nem lenne munkája, akkor July…
Szemei könnyekkel telnek meg. Egész
testében remeg, rosszul van. Lassan mondania kell valamit, de nem jön ki hang a
torkán. Forog vele a világ, érzi arcán könnyei miatt végigcsurgó sminkjét. Próbál
bólogatni. Ő megértette. Ő tudja, hogy a leszbikusság nem az utcára való. Ő azt
is tudja, hogy ez veszélyezteti a céget, amit a főnöke nagy munkával épített
föl. De neki feltétlen dolgoznia kell, mert July…
- Ígérem, soha többet nem fordul elő.
– habogja lehajtott fejjel – Nagyon sajnálom, hogy csalódást kellett okozzak.
Megértettem. Nem fog előfordulni. – Még mindig halkan beszél.
Érzi, amint a férfi lassan elengedi,
léptei távolodnak, dübörög a padló. Ajtó csapódik. Csend, néma csend.
Megtámaszkodik a falban, hogy ne zuhanjon a padlóra. Arcát jeges kezeibe
temeti, mélyeket lélegzik. A szavak súlya áthatja, mélyen sebeket ejt benne
újra és újra. Miért? Miértmiértmiértmiért?
Pár percig így áll. A folyosón ketyeg
a falióra. Indulnia kellene, de képtelen rá. Meg van fagyva, a félelem teljesen
megbénította.
Napközben a lehető legjobban próbál
megfelelni. Serényen hordja a papírokat, gépel. Ám jóval több hibával, szinte
minden második szót vörössel húz alá a helyesírásellenőrző, aláírásai a
szokottnál is csúnyább firkantások. Páran észreveszik, de senki nem kérdezget,
Mindenki csak mosolyog. A semmitmondó mosoly legfőbb jellemzője: mindig azzal
az érzéssel töltöd fel, amivel akarod. Lenézőek. Elérték a céljukat. Bántották
a „mást”. Félelmetesek. Hazugok. Titkolózók. Pusmognak a másik háta mögött,
hátba szúrják, tönkreteszik, ahol lehet. Aztán tovább játsszák azt, mintha
boldogok lennének. Örülnek a saját sikereiknek; a másikéra irigyek. Magukat
istenítik, másokat mindennek elmondanak. Közben mosolyognak. Mint a babák.
Nincsenek érzéseik. Önzőek, csak maguk léteznek a maguk világában. Kívül
méregdrága ruhák, minden reggel megcsinált haj, smink, belül töretlen üveg.
Szép hazugságok. Mind tudja, hogy az építi fel őket, az tartja életben. Egymástól
tanulják, tanulták, maguknak is kialakítják. Az igazukat a sírba viszik
magukkal.
A villamosmegálló zsúfolt, az utakon
hatalmas a forgalom. Vége a munkaidőnek, mindenki sietne haza. Elise lassan
sétál a megállóba. Leül a pad üres szélére, előkeresi a bérletét. Rápillant. Az
igazolványképen komoly tekintetű lány, eltökélt, ragaszkodik az elveihez.
Frissen végzett az egyetemen, hamarosan dolgozni kezd. Szőke, göndör fürtjei
addig fésülve, amíg egy kósza szál sincs közük, tekintete élénk. Nyakában az a
nyakék, amit barátnőjétől kapott akkor, amikor megünnepelték kapcsolatuk egy
éves évfordulóját. Most is rajta van. Minden nap fölveszi, hogy legalább ezzel
az egy aprósággal is kimutathassa érzéseit.
A villamos megérkezik. Pár ember
leszáll, a megállóban várók fel. Ülőhelyre nem is lehet számítani. Ez az az
időpont, amikor még annak is örülsz, ha felférsz egy metróra, buszra vagy
villamosra. A motorok beindulnak, a jármű egyenesen megy a sínen, egyre
gyorsul, lehagyja az autókat. Elise az ajtó mellett talált egy kicsi helyet,
ahol éppen meg tud állni. Kapaszkodásra esély sincs, egyedül jó
egyensúlyérzékére támaszkodhat. Az ablakból nézi, ahogy elszáguldanak a házak
mellett. Még négy megálló…
három…
kettő…
Megérkezik. Leszáll. Errefelé már
lényegesen kevesebben vannak. Gyorsan beviharzik a kis utcába, ahol laknak.
Régi építésű bérházak. Elhalad mellettük. Most nem figyel semmire, már babrál a
kulccsal, de nem találja a táskában. Mikor meglesz, elejti. Felkapja, kicsit
letörli róla az út porát, beüti a kódot az 52-es lépcsőház bejáratánál.
Pillanatok alatt felér a harmadik emeletre. Remegve nyúl a kilincshez, majd
benyit.
Odabent csend, mit sem sejtő. Halkan
zúg a mosógép, messzebbről, a csukott ajtó mögül tévé zaja. Elise leteszi a
táskáját – dobja. Nagyot koppan a padlón. Megsemmisült tekintettel néz körül a
félhomályban. Szeme végül megállapodik a lámpába szorult, vergődő légyen. Vár.
Az ajtó lassan kinyílik. Hófehér
lábak puhán, és óvatosan megjelennek. A vörösesbarna haj befonva. Az arc
elmosolyodik, megjelennek a gödröcskék, a szeplők táncot járnak. Fekete,
csipkés nyári ujjatlan rajta. Lassan sétál, lépdel.
- Elise – Megáll, látja, hogy valami
nincs rendben – Mi történt? – Tekintetében aggodalom.
Odahajol hozzá, beletúr a szőke
tincsek közé, lágy csókra hajol. Elise arcán egy könnycsepp gördül le. Nem csókol
vissza, csak csöndben hagyja, hogy áthassa July minden egyes érzése. Egy
pillanatra megfeledkezik magáról. Erre várt egész nap. A lány lassan elengedi
az ajkait. Mélyen néz a szemeibe, próbálja kideríteni a titkokat.
- Baj van? – kérdezi újra.
Elise hátat fordít neki, arrébb löki
magától. Vár pár pillanatot, majd beviharzik a konyhába. Az ajtó hatalmas
csapódással záródik mögötte, egy-két kép megremeg a falon. Csendéletek, amiket
July festett, még valamikor, nagyon régen. Nem megy utána. Ilyenkor jobb várni.
Hallja, hogy sír. Szívszaggató, alig kap levegőt.
Majdnem fél óra telik el, mire kicsit
elcsöndesedik. July most dönt úgy, hogy bemegy hozzá. Ez már nem természetes,
nem szokott ilyen lenni. Lassan, óvatosan nyitja az ajtót. Elise fejét az
asztalon nyugtatja. A göndör tincsek körülölelik, nem látni az arcából semmit.
Ahogy meghallja a halk nyikordulást, mintha álomból ébredne, néz fel. Tekintete
nem a megszokott. Ez valami teljesen új. Kisírt szemei mögött, düh és fájdalom
keveredik. Feláll a székről, megáll barátnője előtt.
- Elegem van belőled – mondja.
Felemeli jobbját, és eldob valamit a lány felé. July elhajol, az a dolog a
szemközti falnak csapódik. A lány hátranéz. A lakáskulcs volt az. Most
megsemmisülten hever a parkettán. Most még a hangja is olyan idegen, olyan
természetellenes. Remegő. July értetlenül áll meg.
- Mondd már el, mi történt! – Talán a
kelleténél kicsit durvábban szól barátnőjéhez.
- Basszuskulcs, July, nem hiszem el,
hogy nem veszed észre, amit csinálsz! – Odasétál elé pár centire – Vedd már
észre magad, baszd meg! – Keze a hangjával egyidőben lendül, eltévedt, ám jól
célzott pofon csattan. A lány égető fájdalmat érez. Kavarognak a gondolatai. –
Mire legyek büszke, hm?! Miért akarsz minket nyíltan vállalni? Mi a franc értelme
lenne annak, mondd már meg? Az, hogy kirúgnak? Az, hogy megvernek? Mire legyek
büszke egyáltalán? Arra, hogy itt élősködsz rajtam, míg én hülyére dolgozom az
agyam? Ezt élveznem kéne? Hát, hidd el, nem olyan jó, mint te azt gondolnád.
Hihetetlen, hogy képtelen lennél valami munkát találni magadnak. Amióta
megsérült a térded, és nem táncolsz, itt élősködsz, egész nap nem csinálsz
semmit! És még vegyek neked sminket meg minden szart, mert te egy lusta dög
vagy bármit is csinálni? Na, ide figyelj, ebből nekem elegem volt! Nem akarom
tovább ezt így folytatni, mert kibaszottul nincs értelme! Érted? Felfogtad,
belegondoltál már egyáltalán, hogy ebben az egészben mi a jó nekem?
- Elise, nyugodj már le! Te mit nem
tudsz azon megérteni, hogy nem olyan könnyű az életem, mint neked? Soha nem
tanultam semmit, minden időmet a táncba öltem. Ez lett a vége, nem tudok mit
csinálni!
- Nem tudsz? Tudnál te, csak
egyszerűbb itthon bámulni egész nap a tévét és popcorn-t zabálni! Én is tudnám
ezt csinálni egész nap. Élvezném is. De, látod, nem teszem, mert nem akarom,
hogy éhen haljunk!
- De, Elise-
- Fogd be, értetted? Nekem te itt ne
magyarázkodj! Sehová nem akarsz haladni, le vagy ragadva a három éve
történteknél, és neked ez így tökéletes! De nekem csöppet sem az.
July óvatosan Elise vállára helyezi a
kezét. A lány lelöki magáról.
- Hagyj már békén! Nincs szükségem
rád, érted?! – Beviharzik a hálószobába. July nem tudja mire vélni, meredten
áll, várva a folytatást. Elise-nek igaza van. Nem dolgozik, egész nap itthon
ül, amióta megsérült, és fel kellett hagynia az álmával.
Másfél óra eltelik néma csöndben.
Talán kettő is. Egyszer csak Elise kilép a hálóból, maga után nehéz bőröndöt
cipelve. Gyorsan lett összekapkodva, csak pár fontos ruhát tartalmaz.
- Hová mész? – kérdezi érzelemmentesen
July.
- Nem látod? El. El innen, minél
messzebbre. Nem akarlak látni. Soha.
Szavai, mint apró tőrök, fúródnak
July szívébe, elméjébe, emlékezetébe. Szólni akar, de nem tud semmit mondani.
Elise elhalad mellette. Kinyitja az ajtót.
- A kulcsot megtarthatod – vágja még
oda, aztán kisétál. Nyitva hagyja a bejárati ajtót.
July elveszetten néz utána. Most vége? Mi lett? Mi történt ilyen
hirtelen? Elise, hová mész? Elise, ugye visszajössz? Miért mész el? Miért
hagysz itt? Elise…
Nem néz vissza. Úgy akarja elhagyni a
környéket, hogy a lehető legkevesebb emléke kösse ide. Nem akar visszatérni,
soha többé.
*
Írj hozzá, mert minden apró vélemény számít! *3*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése