Am I in love with you or am I in love with the feeling? 3. fejezet

Végül arra az eredményre jutottam, hogy folytatom ezt a sztorit. Volt egy kisebb hullámvölgy, kezdtem azt érezni, hogy nem mondanék semmit azzal, ha megírom, és ez nagyon elvette a kedvem tőle. Aztán szép lassan visszataláltam az eredeti gondolatszálhoz (köszönjük Russell Elliot csodálatos számainak :D ), úgyhogy itt is vagyok.



Zene: https://www.youtube.com/watch?v=686SmDtBOu8 (véleményem szerint Halsey egyik legszebb dala)


*

Kanekit reggel a telefonja ébreszti. Valaki írt egy üzenetet, és a telefon villogva, éles pittyegéssel jelez neki. Álmosan botorkál az asztalához, ahová emlékezete szerint tegnap este letette. A képernyőn Messenger:

Hétfőn 15:10-kor a kémiaterem előtt

-Uta

Okés de azt remélem vágod hogy ezzel most felkeltettél._.

Szal köszi-.-’’

-Kaneki

Haha lol xD

Pedig ez éppen nem volt célom vasárnap fél 11-kor

-Uta

Hitetlenkedve nézi meg az időt a telefonja jobb felső sarkában. A digitális órán 10:34. Vissza akart vágni, biztosra ment volna, hogy nincs több reggel hétnél. Erre tessék, nem elég, hogy felébreszti, de még igaza is van. Bosszúsan dobja le az ágyra a készüléket, majd felhúzza a redőnyét. A napfény rosszul esik a szemének, lassan szokik hozzá.

- Anya! Itthon vagy még? – kiált le a szobából, mikor kinyitja az ajtaját. Válasz nem érkezik. – Tehát nem. – nyögi oda szomorkásan ezúttal magának.

Az anyja még a hétvégéket is munkával tölti. Kaneki kezd komolyan aggódni miatta. Nem kellene folyton ezt csinálnia, nem tesz jót neki. Bár ő valószínűleg mindig is ilyen volt. Legalábbis apa halála után. Apa, akivel soha nem találkozott, de a dolgozószobája még mindig ott van az ő szobájával szemben, érintetlenül. Soha nem megy be anya oda, ellentétben vele, aki a hatalmas könyvespolcokról előszeretettel csen el egy-két poros kötetet, hogy beleolvasson. Így talán ad magának egy kis lehetőséget arra, hogy megismerje azt az apját, akivel szemtől szembe soha nem találkozott. Aztán, miután éjszaka, a paplan alatt kiolvasta az adott könyvet, visszacsempészi a polcok egyikére, pontosan oda, ahonnan kiszedte, hogy anya nehogy megtudja, hogy bement a dolgozószobába. Nyilván nem örülne neki, nem szeretné feltépni a régi sebeket.

De ma Kanekinek nem kell óvatosnak, illetve gyorsnak lennie, mert a ház üres, így szabadon keresgélhet. Színpadias mozdulattal nyitja ki a hangosan nyikorduló, ősrégi faajtót, majd belép az aprócska szobába. Nagy szerencséje, hogy senki nincs otthon, ugyanis a még nem olvasott könyvek elég magasan vannak, és hoznia kell egy létrát, amire felmászhat, hogy elérje azokat. És felmászáskor természetesen nagy robajjal ver le jó pár könyvet, mikor megszólal rezgőre állított telefonja, és lassan elkezd learaszolni az asztalról, ahol van. Viszonylag új, hatalmas képernyős, tehát nem lenne szerencse, ha eltörne. Így hát szó szerint leiszkol a létra tetejéről, majd ügyes macskamozdulattal kapja el az asztal szélén táncoló mobilt.

A képernyőn idegen szám hívása. Gondolkozik egy pillanatra, hogy felvegye-e. Aztán végül felveszi, mert tudat alatt csak hajtja a kíváncsiság, hogy ki lehet az. Rejtett, idegen szám végül is nem hívogatja az embert minden nap. Aztán meg, hátha valami fontosat akar az illető.

- Igen? – szól bele nyugalmat erőltetve a hangjára.  Ez jobbára sikerül, bár egy kicsit még remeg. A kíváncsiság mellett retteg az idegen hívásoktól. Meg minden ilyen bizalmatlan dologtól.

A vonal túlvégéről senki nem szól. Csend. Illetve nem, mert valami zene szolgál háttérzajként halk, morajló hörgésekhez. A fiú még egyszer beleszól. Semmi reakció. Még egy utolsó próbálkozás, és úgy dönt, leteszi. Ám egy pilanattal a letevés előtt:

- Kaneki…? – próbálkozik be egy rekedtes hang. Hallhatóan cigarettázik, vagy cigarettázott. A háttérben a zene először egy kicsit felhangosodik, léptekkel egyetemben, majd teljesen lehalkul. A kedveskedő körítéshez képest a válasz nem épp odaillő. Nem túl irodalmi jellegű, de szívből jövő.

- Baszd meg, Uta! Te meg honnan a francból tudod a telefonszámom? És egyáltalán mi a jóédesér’ hívsz?

- Megijedtél? – Röhög a pofátlan mocsok – Ez pont nem volt szándékom. De le is teszem, mielőtt panaszkodni kezdesz itt nekem. Csak annyi, hogy éppen ki akartalak nyilvánítani hivatalosan is kémiafüzet-tolvajjá. Úgyhogy jó lenne, ha áthoznám hozzád, mondjuk ma, mert tanulni kellene Yamori órájára.

- Ööö…lehet róla szó. Átugorjak vele? – válaszolja Kaneki meglepetten. Csak halvány emlékei vannak a füzetről.

Uta szép lassan lediktálja a lakcímét. Hogy hogyan jusson el oda, azt már rábízza.

Szerencsére hétvégente a buszok nem olyan zsúfoltak, így Kaneki viszonylag könnyen feljuthat egyre. Csak remélni tudja, hogy a jó buszra száll majd fel, ugyanis szerencsétlenségére négy busz is indul ugyanarról a megállóról, ahol suli után Uta fel szokott szállni. Jelenleg a megállóban vár. Az eső lassan csepeg, hangja dübörög a buszmegálló műanyag tetején. Kaneki a járdát nézi, ahogyan egyre sötétedik be az azt ellepő cseppektől. Nincs hideg, de megigazítja a sálat a nyakán, hogy jobban védje. Elege van már a februárból. Cipője orrával egy kavicsot lökdös várakozás közben. Most egy kicsit Utából is elege van. Eszébe jut, hogy anya mennyire boldog lenne, ha látná, hogy az ő magányos kisfia egy barátjához megy dél körül, hogy átadja neki a füzetét, amit nála hagyott. Halkan maga elé suttogja ezeket a szavakat. Büszkeség tölti el, észre sem veszi, hogy elmosolyodik egy pillanatra.

Nagy robajjal gördül be egy autóbusz. Megáll. Kaneki elsőre fel sem fogja, a sofőr arra vár, hogy ő felszálljon. Úgyhogy előkeres egy jegyet és fellépdel. Sehol senki – pont úgy, ahogy remélte. Pár, az eső miatt morcos, idős ember ül elszórtan a helyeken. Fűtés van. Ez pluszpont. Leül, figyelmesen hallgatja az érthetetlenül beszélő bemondó hangját a hangszóróban, eközben a táskájában leellenőrzi, a füzettel minden rendben van-e. Egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázza az igent. Az esőcseppeket pásztázza az ablakon. Az autóbusz a következő piros lámpánál hirtelen fékez, az utasok morgolódnak, egy táska leesik valahol a jármű végében. Vajon melyik megállónál kell majd leszállnia? Fogalma nincs róla, és mostanra az ablakokon sem lehet már kilátni a pára miatt. Nyugtalanság fogja el. Magában átkozza Utát, átkozza az időt, a buszt, a füzetet, amiről tegnap megfeledkeztek – vagyis, amiről Uta feledkezett meg.

Szerencsére egy feltehetőleg-megállóban egy feltehetőleg-utas áll. Kaneki úgy dönt, itt leszáll és felhívja barátját, merre menjen tovább. A busz nyomasztó levegőjéből már kellően elege lett, pedig alig töltött ott tizenöt percet (ami hosszú óráknak tűnt zötykölődve, esőcseppek kopogását hallgatva). Az ajtó kinyílik, a fiú kilép a buszból. A poros utakon már megjelennek a kisebb pocsolyák, melyekbe egyre hevesebben hullanak a cseppek. Az utas nem száll fel, a cigarettáját nyomja el látványos eleganciával. Haja szemébe fésülve, fején fülhallgató és idétlen, bojtos sapka. Fekete, szegecses bakancsa van, szakadt nadrágja és bőrdzsekit hord. Nem húzza össze, hogy látszódjon a bandás póló. Szigorú tekintete ellágyul, ahogy Kaneki felé néz. Ökölpacsival üdvözik egymást, majd Uta valahonnan előhalászik egy esernyőt. Egy vörös – de olyan klasszikusan nagyonvörös – esernyőt. Kaneki gondolatban ezt hálásan köszöni, és kezdi elhinni, hogy vannak még csodák.

Tulajdonképpen nem érti, miért nem adja át most a füzetet, és miért követi inkább barátját, aki valamerre elindult. Talán úgy néz ki, mintha nem is a fiú, hanem az őt a jéghideg cseppektől megvédő ernyő után menne. Ebbe belegondolnia is elég abszurd és vicces. Nem kérdez semmit, egy darabig csöndben sétálnak egymás mellett, amíg Uta rá nem gyújt újra, megkérdezve, Kaneki kér-e egy szálat. A fiú visszautasítja, természetesen. Közben azon gondolkozik a vörösesen izzó parazsat figyelve, hogy Uta egy nap hányszor gyújt rá. Ez egy jól bevált módszer: gondolkozz hülyeségeken, ne beszélj és vágj olyan fejet, mint akinek tényleg semmilyen témája nincs és egy vérbeli hullaunalmas személy.

Utáék háza nem túl nagy. Kétszintes ugyan, új építésű ház, amely kiesik a város közvetlen zajából. Elhasznált levegő járja át a félhomályba burkolózó szobákat. A sötétlila függönyök takarják a külvilágot. A fiú felkapcsolja a villanyt – a neoncsőhöz szerencsétlen rovarok szorultak, akiket ott ért el a végzetük. Rendetlenség, szétdobált ruhák, mosatlanok, ételmaradékok.

- Nem szeretem, ha benéznek – mondja a függönyökre mutatva, majd bedobja a kulcsát, ami kisebb-nagyobb sikerrel a dohányzóasztal szélén landol. Aztán leesik a földet ellepő szemétbe. – Érezd otthon magad!

Kaneki láthatóan meg van szeppenve, talán el is pirult egy kicsit. Ilyenkor úgy érzi, az adott személy, akinél van, feltárja neki a lelke egy darabját, és egy kicsit sokat mutat meg neki a magánéletéből. És ki ő, hogy neki joga legyen mindezt látni? Óvatos léptekkel jön be, arrébb tesz három-négy ruhát, felszabadítva magának a kanapé egy részét.

Uta valami dallamot dúdol, miközben hoz egy zacskó chipset, amivel nem kínálja meg Kanekit. Majd vesz belőle, ha kell neki. Pár perc elteltével átdobja a zacskót, és úgy dönt, megtöri a csendet.

- Hogyhogy anyád így elengedett? Azt mondtad, szigorú, mint a búsfene.

Kanekit hidegzuhanyként érik a szavak. Sértik fülét, mint a túlzottan hangos zene.

- Nincs otthon, sokat dolgozik. – Nyomatékosan viszi le a hangsúlyt a mondata végén, hogy közölje, nem akar beszélgetni, még barátja erős próbálkozása sem tudna ezen változtatni. Aki amúgy rettentő kitartóan próbálkozik.

- Van háziállatod? – kérdezi gyorsan, remélve, hogy ez egy kicsit közelebbi téma (és kevésbé veszélyes is). Tulajdonképpen nem bánja, hogy Kaneki hárította, hogy az anyjáról beszéljenek, mert akkor előbb-utóbb visszakérdezett volna az Utáéra. És erre biztosan nem válaszolt volna.

- Sosem engedték, mert állítólag betegséget terjeszt.

- Az szar. Nekem se volt semmim. Amúgy szeretnél inni valamit? Meg mit szólnál egy Deadman Wonderland-maratonhoz? Tuti láttad már, de vicces és újra akarom nézni. – Fölkel, akrobatikus ugrásokkal kikerüli a földre ledobált holmikat.

Visszatér egy kartonnyi sörrel, vagy valami hasonlóval. Inkább egy olcsó utánzatnak tűnik, az íze borzalmas. Az anime jó. Nem nagyon jó, de elmegy egynek. És Kaneki még nem látta. Pont ellensúlyozza az ital borzalmasságát.

Hétfő reggel Kanekinek nincsenek pontos emlékei arról, hogyan jutott haza. Hány órakor? Anya megtudta, hogy szó nélkül elment? Biztos nem, hiszen akkor már itt állna az ajtóban, veszekedésre készen. Valami dereng neki, de minden más élménye mellett a hazajutásnak már nem volt hely a memóriájában. Átsétál a fürdőszobába – közben lekiált az emeletről, hogy üdvözölje anyját. A tükörben igazgatja haját, mikor észrevesz egy mosolyt az arcán. Egy amolyan őszinte, felszabadult mosolyt. Szeretettnek érzi magát egy kicsit a tegnap után.

A reggeli a szokásos, szétfőtt rizs, amit anya kapkodva készít el, mielőtt munkába indulna. A fiú, mire leér és felveszi evőpálcikáját, hallja a zár kattanását.

- Legyél jó, kisfiam! – Hallja még a hangját. Most először idegesíti ez a megszólítás.

Rápillant karórájára, elharap egy káromkodást, sietve fölkapja kabátját, majd elindul. Még út közben tekeri nyakába a sálát. Touka már várja az út túloldalán. Úgy tesz, mintha csak úgy állna ott, de ez egy túl átlátszó dolog. Nyilvánvalóan szeret együtt menni Kanekivel. A fiú átszalad az úton, gyorsan üdvözli. Mikor a lány a hétvégéjéről kérdezi, valamiért elhallgatja azt a részt, hogy hol volt vasárnap.

- Aludtam. – Csak ennyit mond alig hallhatóan.

Touka szerencsére nem faggatja tovább. Hangosan felröhög (érthetetlen dolgokon nevet, amik mások számára egyáltalán nem viccesek), majd elmeséli, mennyire idegesíti valami barátnője. Az egész suliig erről van szó – természetesen úgy, hogy Kanekinek fogalma sincs róla, ki ez és mit tett, hogy így Touka oltásainak a célkeresztjébe került.

A februári szél csípi az arcát, haját szétzilálja. Kinyitja az iskola ajtaját, beengedi a lányt, majd kizárja a hideget. Lepakol a szekrényébe, majd megkeresi a termét. A csengő hangja rekedten szól.

*

Most elmarad a szokásos kommentkunyi. A következő fejezetben már zajlani fognak az események :3