Underwater Love

Yuri!!! on ICE, Victuuri (nem, még nem unom, shh), kávézós AU, canon divergence, pre-shash, egy alternatív megismerkedés nyitottkérdéses, talán-angst története.

Az ötletet egy utazáson kapartam össze, amíg a lekésett vonat miatt a kávézóban kellett ülnöm az erdeigyümölcsös forrócsokimmal, és hallgattam egy Smoke City nevű banda dalait (a címadó dal az ő számuk).

Tanulság: AU-t nem lehet felépíteni 2000 szóból xdd

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=HuLjsW8XhY4 (elvont af, de imádom és reményeim szerint a történet után még napokig zúgni fog a fejetekben, höhö)

#miisittvagyunk<3 kampány ezen a linken!!


*

A férfi kinyitotta az ajtót, és amikor belépett, minden megváltozott, pedig nem csinált semmit, csak lenyomta a díszes kilincset. Az ajtó fölé akasztott csengő élénk csilingelésbe kezdett kedvesen üdvözölve a váratlan látogatót. Elegáns volt, kimért mozdulattal húzta le kesztyűjét, ezüstös hajába túrt kezével, hátrahajtotta hozzá fejét. A pulthoz sétált, út közben letekerte nyakából kötött sálát, majd a fával borított asztallapra támaszkodott. A hirtelen keletkezett csöndben dobogtak léptei, minden kíváncsiskodó szemet odavonzott, amint magabiztosan lépdelt.

Katsuki Yuri igyekezett úgy tenni, mintha észre sem vette volna, meredten bámulta a kezében tartott kristálypoharat – az valóban nem tűnt fel neki, hogy lassan elengedte az üveget, lehajolva a polcra helyezte. A gazdagon díszített kristály felzendült, ahogy hozzáért a mögötte lévő poharakhoz. Orrán egy fintor kíséretében feljebb tolta lecsúszott szemüvegét, és amikor felegyenesedett, azonnal a különös idegen vonzáskörébe került. Tekintete összeakadt a türkizkék szemekkel, és egy futó gondolat erejéig nem gyűlölte a munkáját.

- Szép napot! – Angolul köszönt, biztos volt benne, hogy a férfi nem idevalósi, határozottan valami más kultúrához tartozott. Hangja alig hallhatóan megremegett, idegesen helyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra.

Az idegen akcentussal beszélt (valószínűleg orosz, de Yuri nem mert volna megesküdni rá), megdicsérte a kávézó kellemes, tavaszi színeit és bensőséges hangulatát (amit nem tudni, hogyan figyelt meg az eltelt kevesebb, mint két perc alatt) és a kávéját bűnösen sok cukorral kérte (ez még egy olyat is meglepett, aki naponta találkozik emberekkel, akarva-akaratlan kap egy-egy apró szeletet az életükből). Továbbá a teraszon foglalt helyet március elején, amikor köztudottan veszetthideg van reggel kilenc előtt. Yuri fénysebességgel ledarálta, hogy még kivisz két italt, és készíti is a kávét. A férfi derült mosoly mellett hátat fordított, hogy keressen valami kényelmes helyet.

Pár perc múlva Yuri a virágos tálcán egyensúlyozott egy meglehetősen forró és közepesen fekete kávét – a hely egyik specialitása, a legfinomabb, feltéve, ha nem nyomják el az ízét cukorral.

A terasz mélykék asztalai jól mutattak az ezüstfehér fallal, eleinte megcsodálta, mikor reggelente jött be dolgozni, mostanra semlegessé vált számára, talán némi undort is kiváltott belőle. Nem szeretett itt lenni, rettentően félt az emberektől, legszívesebben minden alkalommal, amikor hozzászóltak, sikítva menekült volna el nyugodt, biztonságot adó otthonába. Valójában már kiskora óta korcsolyázó szeretett volna lenni, jégtáncos, aki felszabadultan siklik a jégen, mialatt a fények követik lépteit, a tömeg éljenzik, és ő semmivel nem foglalkozva repül tovább, így hódítja meg a világot.

- Hozhatok még valamit? – kérdezte felébredve álmodozásából. Gondolataiba lassan kúszott vissza a valós világ, legelőbb az elhaladó autók zaja, a halk beszélgetés, aztán meglátta a falakat az asztalokkal, újra érzékelte a jobb kezére nehezedő tálca súlyát, az ital gőzölgését, végül a férfit, akit még csak körülbelül öt perce ismert, és aki éppen kíváncsian ráragyogott azokkal a türkiz szemeivel. Csak ne lennének annyira különlegesek azok a szemek, csak ne érezné úgy, hogy olvasni tudják a legmélyebben rejtőző gondolatait is.

- Köszönöm, nem lesz – felelte, majd elővette a napi újságot. Yuri akkor tudta, hogy nincs veszve a jelen, amíg még van, aki (persze rajta kívül) megveszi, és oldalról oldalra végigolvassa a rettenetesen unalmas, mégis minden egyes reggelből nélkülözhetetlen napilapot a maga celebpletykáival és a várost sokkal fényesebben feltüntető cikkeivel.

Odabent jól esett neki a meleg, már kezdett fázni vékony ingjében és mellényében a teraszon. Felvett még két rendelést, a távolból mindvégig figyelte a férfit, amint fölkel, órájára néz, sietve továbbmegy. A nap abban a másodpercben, hogy kihúzta a székét és felállt, újból visszaszürkült.

A helyzet nem is változott este kilencig, amikor letelt a munkaideje. A személyzeti mosdóban öltözött át, felkapta táskáját, félszegen köszönt el kollégáitól. A választ meg sem várva sprintelt ki az ajtón, elővette telefonját, fejére tette fülhallgatóját és hagyta, hogy a zene kimossa az eltelt nap fájdalmas, lassan kínzó monotonságát. Abban a bizonyos kínzó monotonságban mégis talált valami érdekeset, újat, ami megmosolyogtatta, ahogy rágondolt – nem tudta volna pontosan felidézni, mi, de érezte, hogy valami fontos, meghatározó dologról van szó.

Két hét múlva már tökéletesen emlékezett arra a lényeges változásra, bár még mindig nem tudta a nevét. Tulajdonképpen semmit sem ismert belőle, nem tartozott hozzá, mégis elengedhetetlen részévé vált unalmas és történésmentes életének.

Esett az eső, a buszról leszállva annyira el volt foglalva beragadt esernyője kinyitásával, hogy az első dolga volt beleszáguldani az útjába kerülő pocsolyába. Idegesen szitkozódott, szemüvegére makacsul hullottak az áttetsző cseppek, alig látott, kellően elege volt a napból, ami gyakorlatilag még csak néhány órája indult. Sietősen lépkedett a kávézó felé, a személyzeti bejáraton ment be, az ajtó előtt lerázta az esőt esernyőjéről, szanaszét hullott a nyirkos, hideg idő is ezzel együtt. Az öltöző derengő lámpafénye jól esett neki, kora reggel volt, odakint még éppen hogy kelt fel a nap, mindenkinél hamarabb érkezett ma. Ezt szerette, mikor ő léphetett be elsőként a díszes asztalok és székek közé, bekapcsolhatta a hangfalat, előkészítette a pultot, a pénztárgépet a vendégek fogadására.

Az egyik kanapén elnyúlva hallgatta a zene ritmusával tökéletesen ellentétesen kopogó cseppeket – még volt fél órája a nyitásig. Kiélvezte a magányt, szeretett egyedül lenni, ám erre ritkán nyílt alkalma. Most, kivételesen elérte a korábbi buszt, az késett, zsúfolt volt, tele kedvetlen emberekkel, akiket letört az idő. Nyúzott tekintettel próbáltak ülőhelyhez jutni, megelőzni másokat, megküzdeni azért, hogy azt a három megállót ne egy koszos fogóba kapaszkodva kelljen eltölteniük. Volt egy ilyen „mellékhatása” annak, ha az ember felszolgálóként töltötte élete körülbelül felét, hogy már előre tudta, kinek mi lesz az aznapi témája, amit fel kell hozzon nekik, mielőtt szárazon, érzelemmentesen, a lehető legtárgyilagosabb módon veszi fel a rendeléseket, különböző teákat, kávékat, apróbb süteményeket. Ez itt amolyan munkafeltétel, ami nélkül nem lehet megélni a kávézó környezetében.

A második érkező Yurio volt, idegesen vágta be maga után az ajtót, ledarált egy sor orosz káromkodást, majd belépett. Ebben nem volt semmi meglepő, a fiú diákmunkával meg egy-két ismeretséggel került hozzájuk tavaszra, amíg valami versenyre készül itt. Yuri ennél többet nem is tudott róla, sohasem beszélgettek, egyikük sem találta a másikat érdekesnek. Két külön világ, amiknek nem szükséges találkozniuk.

A többiek lassan szállingóztak be, időközben az eső elállt, a nap kezdett kisütni, már mindenki készült a fél kilences nyitásra. Az egyik lány mondta ki a végszót azzal, hogy megfordította a kis táblát, ami eddig azt mutatta, az üzlet zárva van. A vendégek perceken belül érkeztek, egyre többen voltak, a pult előtti sor minduntalan nagyobb lett. Yuri eleinte igyekezett némi érdeklődést magára erőltetni, ám lelkesedése egyre csökkent, elkezdte unni az egészet. Minden nap így történt, érezte, amint fojtogatja a magány, míg beszél, beszél, beszél, üresen, értelmetlenül, különösebb cél nélkül. Félt, rettegett attól, hogy sok idő után elveszíti az órák szépségét, elege lesz mindenből, és az élete nem várt fordulatot vesz, amivel nem lesz majd képes megbirkózni –

És akkor az ajtó fölötti csengő vidám dallama sejlett fel a rádióból szóló francia dalok és morajló beszéd mögül, majd belépett. Arcán a szokásos derű, nyakában a kötött sál, kezén kesztyű, haja szerteszállt, szeme türkize egyből kutatni kezdett, addig kitartóan keresgélt, amíg meg nem találta Yurit.

- ’ Reggelt. – Állt elé. – A szokásos lesz – mondta, hangjából sugárzott a magabiztosság, már ismerős volt a helyen. Megfordult, leült a teraszon ugyanoda, ahová már az első alkalommal is. Türelmesen várt.

A készülő kávé illata betöltötte a teret, még korán volt ahhoz, hogy az egész épületet átjárja, de a nap előrehaladtával azt sem lehetett elkerülni. A kesernyés illat, a felzúgó gép, a csészék csörömpölése frissebbnek és élettel telibbnek hatott, mióta Ő itt járt. Yuri igyekezett az általa legszebbnek vélt csészét kikeresni a hatalmas kupacból, majdnem leborította az egészet, de végül sikerült megtartania másik kezével az egymásra tornyozott porceláncsészéket. A pillanat erejéig elfogta a halálfélelem, a főnök kinyírná, ha most egy mozdulattal tönkretette volna a különleges gyűjteményt. Nem értette, miért tartotta volna bárki is annyira pótolhatatlannak ezt a készletet, minden harmadik boltban lehetett ehhez hasonlót kapni.

Észre sem vette magán, hogy mosolyogva tölti ki a forró italt, a gőztől arca egy rövidke másodpercre kellemetlen fintorba torzult, aztán visszaváltott derült vigyorára. Ki ronthatná el a napot, ha itt van Ő? Nem volt szerelmes belé, még csak nem is tetszett neki, egyszerűen érdekesebb volt, mint a többi ember, megvolt a kisugárzása, élettel teli tekintete, stílusa, ami odavonzotta a szemeket. Páran mindig összesuttogtak a háta mögött, amikor reggelente megjelent, de Yuri sosem értette, mit mondanak – talán nem is érdekelte.

A férfi odakint ült, a csípős, hideg levegőben, érdeklődve figyelte a járókelőket, munkába sietőket, a zajos autókat az úton. Boldogan köszönte meg a kávét, és lehunyta a szemét, ahogy először belekóstolt. Lehunyta a szemét, és Yuri abban a percben veszett el.

- Isteni – dicsérte a kávét.

- Nem fázik? Hozzak – Yuri elakadt, pedig csak a szokásos szöveget kellett volna mondania, elnézett másfelé, nem bírta tartani a szemkontaktust, ami minden gondolatát kiolvassa, és vélhetőleg kellemesen elidőzik rajtuk – pokrócot? – Zavart, kényszeredett mosollyal igyekezett elfedni előbbi szerencsétlenkedését. Tekintetével még mindig menekülő útvonalakat keresett, hátha szüksége lenne rá.

- Köszönöm, nem. Már hozzászoktam a hideghez. Tudja, Oroszország ebből a szempontból elég kellemetlen hely. Rettentően hidegek azok a gyönyörű telei. Volt már szerencséje látni?

Yuri nem válaszolt, kizárta a csevegő hangnemet, annyira elképzelhetetlennek tűnt számára ez az egész. Sok idő telt el, mire egyáltalán felfogta, hogy most éppen beszélgetni próbáltak vele. Elkalandozott azokban a csodálatosan ejtett hangzókban, akcentusban, mély hangban – és tényleg egy külföldi, úgyhogy Japán legtökéletesebb arcát kell mutatni neki.

- Sajnos nem – felelte, még mindig az asztal márványmintáját pásztázva átszellemülten. Valóban sajnálta, beszéde mögött valódi letörtség csendült fel.

Meg kellett volna kérdeznie, miért jött ide, miért hagyta ott hazáját. Egyáltalán, hogy hívják? Milyennek találja Japánt, tetszik-e neki, esetleg túl zsúfolt és zajos? Ehelyett a lehető leggyorsabban húzta be a csíkot az épületbe, elszúrva az összes lehetőségét annak, hogy megismerje a környék feltehetőleg legkülönlegesebb emberét. Azt legalább sikeresen elérte, hogy ezután már Ő is végtelenül antiszociálisnak gondolja majd, és soha többet nem fog vele szóba állni.

Vissza akart fordulni, elnézést kérni, hogy úgy elrohant, égette torkát a kimondhatatlan gondolat: „Ne menjen még, maradjon, kérem, beszélgessünk. Meséljen magáról, hogy érzi magát, miért van itt minden egyes kibaszott nap, és zavar össze teljesen engem? Bármi megteszi, csak hallhassam a mély, bársonyos hangját, és érezhessem, hogy engem figyel.”

Vetett egy futó pillantást a teraszra, de már nem volt ott senki, a férfi létezésének egyetlen jele az otthagyott üres kávéscsészében nyilvánult meg. Kiment, hogy összeszedje, behozza és elmosogassa. Meglepetten vette észre, hogy a fekete kötött sál ott maradt. Szólni kellene neki, láthatóan fontos számára a ruhadarab, biztos kétségbeesetten fogja keresni. Újra meg fog jelenni, és szeme türkizében elviselhetetlen lesz a rémület. Nem teheti ezt vele, kegyetlenség lenne.

Bevitte a sálat az öltözőbe, óvatosan egy székre hajtogatta a fülhallgatója mellé – így nem lehet elfeledkezni róla.

Órák teltek el, már jóval elmúlt dél is, de a férfi nem jött, jelét sem adta annak, hogy valami hiányozna neki. A munkaidő lejárta előtti utolsó órákban a kávéillat elviselhetetlenné fokozódott, bódító volt, a többségében angol és francia slágerek egyre ismétlődtek – nem rádió szólt, mindig ezek a zenék, a főnök szerint így hangulatosabb. Reggelente még érdeklődéssel hallgatta őket, észrevétlenül dobolta a ritmusukat, ám a nap folyamán egyre szívesebben kapcsolta volna ki a lejátszót. Elérkezett a délutáni munkaidő vége, öt-hat óra között megint sokan voltak. Előtte mindössze páran szállingóztak az utcákon.

Elege volt, ablakot akart nyitni, sokkal inkább azért, hogy kiszellőztesse cikázó gondolatait, mintsem a kávé tömény illatát, amit eddig a világon a lehető legelviselhetetlenebbnek vélt. Három óra, és szabad. Majdhogynem imádkozott az időhöz, hogy teljen gyorsabban, az óra mutatói mást mutassanak, amint legközelebb visszanéz rá.

Besötétedett, mikorra elszabadult. Az utcai lámpák fehér fényében csillogott a még nedves járda, óvatosan kerülgette a csapdaként fel-felbukkanó pocsolyákat. Két utca a megállóig, tíz megálló az otthonáig. És még egyszer ennyi, mikor eszébe jutott, hogy otthagyta a kávézóban az esernyőjét. Az nem maradhat, holnap is eshet, és a másik esernyőjét pont a napokban törte el.

Futott az ellenkező irányba, haragudott magára, amiért ennyire feledékeny volt. Biztosan lekési a buszt, és várhat még fél órát a következőre. Későn ér haza, pedig meg akart nézni egy filmet, és szüksége lett volna egy forró gőzfürdőre is.

A kulcs végre kattant a zárban, ezáltal engedve neki a bejutást. Gyorsan felkacsolta a villanyt, előkereste az ernyőt. Elosont, mint egy ügyes macska, úgy zárt vissza mindent, mintha itt sem járt volna senki. Táskája mélyén ott pihent a fekete kötött sál, mellécsúsztatta az esernyőt. Karórájára pillantott, a buszt már javában lekéste, huszonöt perc van a következőig.

Lassan indult el, nem sietett sehová. Most az egyszer ráér. Felnézett az égre, a csillagok haloványan pislákoltak a lámpák fényéhez képest, mellette kocsik húztak el, felcsapták a vizet a járdára. Kisebb csaptokba rendeződve sétáltak vele szemben emberek, az éjszakai élet ilyenkor kezdődik, hamarosan kinyitnak a bárok, nightclubok.

A külvilággal nem foglalkozva fordult be az utolsó utcán, még pár lépés a megállóig. Várta, hogy szeme elé táruljon a mocskos, üres, aprócska épület, ahová a rossz idő elől lehet behúzódni. Ezzel a busszal már senki nem utazik kifelé a városból, pláne nem a végállomás előtti megállóig, ahol ő szokott szállni. A biztonság kedvéért lecsekkolta a táblára kirakott menetrendet. Van még egy pár későbbi busz, de azok távolságiak, más városokba, vagy egyenesen a reptér felé viszik utasaikat.

Észre sem vette, hogy egy férfi állt mögötte, őt figyelte, méregette tekintetével, mintha nem lenne benne biztos, hogy ismeri, vagy összekeveri valaki mással. Lassan hátrafordította fejét, mikor beúszott tudatába a közelsége.

A meglepetés ereje hidegzuhanyként zúdult nyakába, áramütésszerűen ébredt fel magányos álmodozásából: Ő az! Hátralépett pár lépést, hogy mellé kerüljön, idétlenül vigyorodott el. A vágyott, őszinte öröm elkésett – mosolya kényszeredett lett, kellemetlen, idióta és végtelenül értelmetlen. A férfi felhúzta világos szemöldökét, kíváncsian nézett szembe vele. Érdeklődően. Arccsontjain finoman eljátszott a lámpa fénye, és Yuri ezt maga sem értette, miért vette észre. Nem kellene ilyen dolgokat megfigyelni egy idegen bámulása közben. De az idegen elragadó volt, ellenállhatatlan, így végül megszólalt:

- Szerintem reggel nálunk felejtette a sálját. – Tárgyilagos volt, sokkal ridegebb, mint amilyennek remélte. Idegesítette ez a „gyengeség”, hirtelen bizonytalanság. Óvatosan előkereste táskájából az összehajtogatott ruhadarabot.

A férfi valósággal ráragyogott.

- Köszönöm – felelte bársonyos hangjával. Átvette a fekete sálat, ujjait mélyen az anyagba fúrta, visszakapta fontos kincsét. Yuri akkor érezte, hogy nem engedte el időben, a férfi egy másodpercre végigsimított kézfején. – Nagyon kedves magától, hogy elhozta, nem is tudom, mit csináltam volna nélküle. – Nyaka köré tekerte, lehetőleg még lelkesebbnek mutatkozott, mint az előbb. – Ilyen későn jár haza?

Tehát beszélgetni akart. Ha igen, akkor itt a lehetőség.

- Ami azt illeti, korábban szoktam menni, de ma lekéstem a buszom. A kávézóban felejtettem az esernyőmet, vissza kellett fordulnom. – Amint kimondta, legszívesebben fejbe vágta volna magát, kedvet kapott ahhoz, hogy minél messzebbre fusson, minden kiejtett szava után gyűlölte magát, amiért ő nem tud érdekes lenni valaki más számára.

Csend következett, és már tudta, hogy nagyon elrontotta, untatja a másikat. Úgy érezte, mintha fojtogatnák, egyre kevésbé kapna levegőt, míg belefullad a némaságba, mint a szerencsétlen hajótörött, akit egyre csak eltemet a jéghideg tengervíz, nem szabadulhat soha.

- Szeret ott lenni? – A férfi észrevétlenül közelebb húzódott, lassan beszivárgott Yuri személyes terébe.

Felnézett a lámpa pislákoló fényére, kapaszkodót keresett, kapcsolatot a külvilággal, mielőtt lavinaként zúdul rá a mellette álló megtestesült életkedv és lelkesedés.

- Nem. – Szeme sarkából látta az elsápadt arcot, érezte, hogy folytatnia kell, ennyi nem elég válasz. – Azt hiszem, soha nem érdekelt, nem szerettem emberek között lenni, de szükségem volt pénzre. – Miért személyeskedett? Az efféle dolgok senkire nem tartoznak, de a férfi türkiz tekintete valahogy végtelen őszinteségre kényszeríti. – Évekig futottam az álmom után, amit soha nem sikerült megvalósítani. Le kellett szállnom a földre, úgyhogy itt kötöttem ki.

- Ez butaság. Minden álom valóra válhat, csak tenni kell érte. – Unalmas közhely, mindenki hallotta már legalább ezerszer, de az ő szájából valamiért hitelesnek hangzott. – Mi volt az az álom? – kérdezett rá arra, amitől Yuri a legjobban rettegett. Soha senkinek nem beszélt róla, de most nem menekülhetett.

- Ígérje meg, hogy nem fog kinevetni. – Ennél szarabbul nem is lehetett volna elkezdeni. – Kisfiúkorom óta érdekel a jég. Mármint, a jégtánc. Korcsolyázni szerettem volna, de nem volt meg rá a lehetőségem, és a szüleim sem támogattak benne. Huszonhárom év alatt rá kellett jönnöm, hogy már soha nem válhatok profi korcsolyázóvá.

A férfi aggódva fürkészte Yuri arcát, aki a sírás határán állt. Nem kellett volna megkérdeznem – villant be hirtelen agyába a gondolatfoszlány, és nem volt hajlandó kimászni onnan.

- Semmi sem lehetetlen. – Mosolyt erőltetett magára, a legvalósabbnak tűnőt. – Majd én megtanítom. – Ezen még ő maga is meglepődött, de már nem hagyhatta abba, főleg Yuri felderülő pillantását látva. A férfiba szó szerint visszatérni látszott az élet, képtelen lett volna elvenni tőle a boldogságot.

- Tényleg?

- Tényleg. Higgye el nekem, hosszú évek óta Oroszország bajnoka vagyok a jégen. Meg fogom tanítani, jobb lesz, mint én. – Témát váltott, ideje volt a legszemélyesebbnek lennie. – Amúgy be sem mutatkoztam: Viktor Nikiforov; és hagyjuk ezt a magázó formát, elég bosszantó.

Yuri óvatosan rázott vele kezet, mintha félne, hogy összetöri, kárt tesz ebben a csodában. Tenyere tökéletesen belesimult Viktor magabiztos, egyben puha érintésébe.

A kihalt út felől zaj szűrődött a megállóba egy közeledő jármű fényeit hozva magával. Jött a busz, úgyhogy elbúcsúztak.

- Látlak még? – fordult vissza Yuri az ajtóból.

- Mindenképp.

Viktor Nikiforov másnap reggel nem jelent meg a kávézóban.

*

Ne kímélj a véleménytől, és pluszos infóként kampány linkje még egyszer itt, ha lemaradtál róla!