2020. szeptember 5., szombat

Bath Bomb



Ez mondjuk pont egy régi. Yuuri on ICE, Victuuri, amit már tökre nem ismer senki, úgyhogy légyszi, ne üljetek két-három évet egy novella fölött, ha olvasókat akartok. Azt hiszem, ez most fluff. Vagy annyira mégsem. Maradjunk annyiban, hogy többségében fluff elemeket tartalmaz. Nagyon random valami, véletlenszerűen kiválasztott szavakat gyúrtam össze novellává, mert nagyon unhattam akkor az életem.
Hónapokig nem mertem meglépni az eredetileg kitalált befejezést. A mai napig nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt, de már több mint egy egy éve ültem a novella fölött és kezdett kínos lenni.
Inkább nem is merek többet mondani róla.

 Zene: https://www.youtube.com/watch?v=fwk1IA4IyNQ

***


Azon a novemberi délelőttön Yuuri Katsuki arcát pirosra csípte a szél, míg egy papírzsebkendő után kotorászott kabátzsebében a buszra várva. Végül Viktor ragyogó arccal segítette ki óráknak tűnő közel tizenkevés másodperc múlva. Egy futó pillanatra összemosolyogtak, majd a busz összetett zajtömege megsebezte a valóságot, amin osztoztak.

A bevásárlóközpont nagy volt, ami azt illeti, túl nagy. A bejárhatatlan és fárasztó üvegépület irrelevánsan állt Szentpétervár építészeti remekművei közt, melyek eltorzulva tükröződtek vissza a hatszögletű ablakokon. Az egész olyan volt, mint egy hatalmas, derengő kaptár. A bejárat előtt cigarettázó fiatalok álltak, ültek a padokon a hideg ellenére, és Yuuri akaratlanul megborzongott, ahogy végignézett a kicipzározott kabátok tömegén mielőtt a tömör üvegen keletkezett résen beléptek Viktorral. A férfi önbizalommal sétált az épületben, majd átkarolta Yuurit, nehogy elkeveredjen mellőle.
- Még mindig nem tudom, mit keresünk itt.
- Mondtam már ezerszer, hogy láttam valami érdekeset. – Viktor tulajdonképpen csak egyszer mondta el, de inkább az is említés volt, aminek szokás szerint nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Két perc múlva úgyis elfelejti. A jelek szerint viszont ezt most az egyszer nem felejtette el.
Háttérzajként rádió szólt, valami nevenincs adó gyenge kvízműsora csengett össze a bejárat mellett elhelyezkedő szökőkút robajával, és Viktor egyre jobban összezavarodott, ahogy a megfelelő boltot kereste emlékezetében. Mielőtt megismerte Yuurit, minden lehető szabadidejét itt töltötte, betéve ismerte az összes félfolyosót a legelrejtettebb üzleteikkel, most mégis képtelen volt azonnal megmondani, mit keres. Az idő elteltével a fontos dolgok megváltoznak.
Végül hosszú percek és néhány kellemetlen eltévedés után egy különféle kozmetikai termékeket árusító boltban kötöttek ki. Yuuri arcát sápadttá tették a neonlámpák, riadtan nézett körbe a plafonig tartó barátságtalan polcok között. Színek keveredtek az unszimpatikus káosszal, és Viktor győzelmes mosolyt villantott.
- Ez lesz az – suttogta, ahogy egy hátsó polc felé terelte kedvesét.
Yuuri még mindig elveszetten tekergette a nyakát, és értetlenül pislogott bájos-barna szemeivel. Aztán észrevette. Tulajdonképpen lehetetlen lett volna nem észrevenni a vörösessárga fénnyel megvilágított állványt az üzlet sarkában tele fürdőbombákkal. A férfi kíváncsian végignézte a kínálatot, majd tekintete megállapodott egy narancssárga-fehér cirmos terméken, ami valahogy elkülönült a többitől. A színes, szabálytalan sávok váltakozása valamiféle végtelen nyugalmat árasztott belőle, és Yuuri leemelte a polcról. Viktorra nézett, és a kezébe adta.
- Barack és még valami – szólalt meg, ahogy megszagolta.
- Virágillata van szerintem. Meg barack.
Az eladó üres tekintettel, kifejezéstelen hangsúllyal közölte az árat. Viktor a pénztárcája után kutatott táskájában. A szürkés eleganciát tökéletesen teszi tönkre a kutyás dísz a cipzáron, nem is beszélve a gyűrött jegyekről, kuponokról, belépőkártyákról és minden olyanról, amire már nem is emlékszik, hogy beletette. Hirtelen ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, innen biztos nem tűnik el semmi, könnyen előkapható – így vált Viktor pénztárcája egy kicsinyített tornádó sújtotta terület tökéletes másává.
Odakint az ég napsütötte kékje otthonossá festette az utcákat. Yuuri hunyorgott a későőszi fény miatt, ahogy szemüvegére sütött a nap. Egy zsúfolt aluljáróba vezetett útjuk. Yuuri félénken húzódott el a felé hömpölygő embercsapattól, már-már Viktor kabátjába bújt.

A közeledő tél lassan kúszott  be a sálak és dzsekik alá, a bőrbe, izmokba, csontokba. Az enyhe szél mintha apró jeges szilánkokkal vágta volna meg szabadon lévő arcaikat, és Yuuri Viktor kezébe csúsztatta átfagyott kezét. A mai napig szokatlan neki ez a hideg, egyszerűen képtelen megbarátkozni vele.
- Mit meg nem adnék egy forró fürdőért – kezdett bele egy halk mondatfoszlányba, amelyet soha nem fejezett be.
Viktor türkiz szemeiben pajkos fény jelent meg, értette, és a következő mozdulattal a legközelebbi buszmegálló felé irányította kedvesét. Úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, itt nőtt fel, Yuuri mellett viszont még ennyi idő elteltével is minden újnak és színesnek hatott számára. Azt mondják, Szentpétervárnak megvan az a varázsa, hogy nem lehet ráunni, de ő határozottan a férfi jelenlétének tudta ezt be.
A haza vezető útjuk egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy időközben beborult. Nagy, aszfaltszürke felhők telepedtek a végtelenkék égre, eltakarva a biztatóan ragyogó napot. Az ódon bérház díszített kapuja tekintélyparancsolóan fogadta őket, már-már barátságtalanul szemlélte indamintáival a kódot pötyögő Viktort. A lépcsőn ugyanez a vasvirág futott végig, egészen a legfelső emeletig, ahol önmagába fordulva kanyarodott vissza a félhomályban. Ez az emelet volt az övéké, egyedül az övéké – ennek eredményeként a lakás kevésbé hasznos holmijai közül minden egy nagy masszává összeállva végezte itt. Elromlott kávéfőző, cipők, félig kipakolt bőröndök, a nappali régi lámpája, amit egy kisebb csillárra cseréltek jópár héttel ezelőtt.

A nappalit kékes fény világította meg az estében, a tévé képernyőjét megszázszorozták a plafonról lógó csillár kristályai, ezer apró másában adták vissza a falakon, polcokon, ott felejtett tányérokon. A hírolvasó riporter tárgyilagos arca rengeteg kisebb-nagyobb kék portré formájában ragyogta be a tágas nappalit. Váltás. Akciófilm a maga összes kliséjével. Váltás. Sport. Kikapcsolás. Sötét borult a szobára. A meghatározhatatlan feketeséget képtelen volt visszaverni a csillár összes kristálya.
Yuuri elnyomott egy ásítást, megigazította a szemüvegét. Fázott. Felült a kanapén, körbecsavarta magát a szőrös, kockás pléddel, ami ugyanabból az adventi beszerzésből volt, mint az egykor Viktort illető kutyafejes mamusz. Ezutóbbit Yuuri pár ügyes mozdulattal, némi könyörgés keretében megkaparintotta. Az ablakhoz lépett, becsukta, majd felkapcsolta a villanyt, jelezvén, hogy megszokott esti félálomban-tévézése véget ért. Kicsoszogott a konyhába, ahol Viktor olvasott.
Már lassan két éve zajlottak így az estéik, Viktor nem szeretett tévét nézni, zavarta a hangja és villódzó fényei, így a konyhába száműzte magát esti olvasásához. Eleinte még megfordult a fejében a gondolat, hogy szívesebben hódítaná magának vissza a puha kanapét a díszpárnákkal, de végül beletörődött sorsába, hogy Yuuri megjelenésével gyakorlatilag kiszorult a konyhába. Két év elteltével ez már egy cseppet sem zavarta, hozzászokott, sőt, kifejezetten jónak látta, hogy kedvenc orosz klasszikusait itt olvassa újra. Titkos és csillapíthatatlan szenvedélye volt a tizenkilencedik századi orosz irodalom a maga kalandos romantikájával, társadalomkritikáival és intrikáival. Felhúzott lábakkal, állát térdein támasztva egészen beleveszett a könyvbe, látta maga előtt a megjelenő szereplőket, érezte, ahogy elsuhannak mellette a táncteremben, a nők parfümje megüti az orrát, a cipők ütemesen kopognak a gazdagon mintázott kőpadlón, és a háttérben bekúszik a tömeg magukat magányosnak érző alakjai közé a bizalmatlanság, a megvetés.
Meghallott egy egészen másfajta lépéstípust, egy papucsét, majd hideg kezeket érzett a vállain. Lassan felegyenesedett, ebookját az asztalra csúsztatta (mindig bentebb a szélénél, nehogy leessen), nyugodt mosollyal az arcán felnézett, visszarántotta magát a valóságba, és újra beleszeretett Yuuriba. A férfi szemüvegkerete takarta csillogó, mogyoróbarna szemeit, így Viktor kénytelen volt felkelni, és megszabadítani őt a zavaró részlettől, aztán csókot lehelt a didergő paplankupac ajkára.
- Csak nem elfelejtetted becsukni az ablakot?
- Ismét.
Nevetnek.

A fürdőszoba inkább emlékeztetett egy közelmúltban készült film díszletére, mint normális, átlagos fürdőszobára a huszonegyedik században. Pislákoló világítás, csíkos fürdőköpenyek és indokolatlanul sok dísztárgy alkotta halmaz volt az egész, óriási fürdőkáddal, képekkel – festményekkel – a falon, arany barokkeretes tükörrel, egy pár fahéj illatú gyertyával és mindebbe a környezetbe nem illő modern-márkás tusfürdőkkel, szennyeskosárral a sarokban.
Mikor Yuuri kinyitotta az ajtót, hirtelen világosság söpört végig a szobán, mely a becsukás mozdulatával egyidőben el is tűnt. A férfi lábujjhegyen osont a kádhoz, meztelen talpa menekült a padló hideg csempéi elől. A vízre csak következtetni lehetett az azt takaró habtorony alatt, ami úgy tűnt, enyhén gőzölög. Yuuri, áthajolva a habkupacon, elzárta a vizet, majd egyik lábát próbaképp egy gőzölgő résen át a forró vízbe süllyeztette, majd megítélte, hogy megfelelő hőfokú lesz a víz átfagyott teste számára.
Mielőtt elégedetten a habba süppedt volna, ellenőrizte, hogy fürdőköpenye a legközelebbi fogason van-e. Türelmesen várt, miközben miliméterekkel mélyebbre csúszott a vízben, vigyázva a habhegység épségére.
Pár pillanat múlva újabb fénycsík futott végig a padlón, a falakon, eltűnve, mikor Viktor becsukta maga után az ajtót. Volt valami szemtelen a lassú, ráérős lépteiben, míg kezében lóbálta a ma szerzett barackos-vaníliás fürdőbombát. A szoba felénél járva lehajolt, és egyenesen Yuuri irányába gurította a színes gömböt. A férfi kinyúlt a kádból érte, a fürdőbomba pezsegni kezdett, ahogy vizes kezével hozzáért. Orrához emelte, megszagolta. Küldött Viktor felé egy elégedett mosolyt, aki éppen fürdőköpenyét akasztotta a másik akasztóra – szomorúan konstatálta, hogy már csak a távolabbi jutott neki.
Fehér bőre jelenésként tűnt el a habok alatt, egy másodpercre mosolya kényszeredett vigyorrá vált, kifejezve véleményét a víz hőmérsékletéről. Elhelyezkedett a kád másik végében, és átvette Yuuritól a fürdőbombát, amit kíváncsian dobott kettejük közé. Tudta, hogy erről kedvesének megvan a véleménye, akit, annak ellenére, hogy meglehetősen tetszett neki, bosszantott a futkosó, habban folyosót képező, egyre kisebb, pezsgő gömb – legalábbis helyét tekintve. Neki kellene ott lennie, ha nem még közelebb Viktorhoz. És a férfi ezért még jóízűen ki is nevette, majd áthajolt a habban kirajzolódott labirintus fölött, hogy megcsókolja.
Yuuri még a többezredik csók után is úgy érezte magát, mintha egy álomba csöppent volna, arcán boldogság futott szét, ahogy közelebb húzódott Viktorhoz. Gyors mozdulattal egy adag habot tapasztott a férfi orrára, aki elképzelve a jelenetet, nevetni kezdett. Hátravetette fejét, Yuuri így láthatta az imádott nyak vonalát a maga összes eleganciájával. Lassan, védelmezően hajolt oda, hogy csókot leheljen a márványfehér bőrre.

--

Felriad. Néhány másodpercig eltart, mire megérti, hol van. Japán. A házuk. Az otthona. A szobája. Az ágya. Korahajnal. Az ablak nyitva, a párás tengerszagú levegőn éjjeli rovarok hangja neszez át, és odakint tombol a nyár.
Még három hét, mire újra látja Viktort. Már most tudja, mit fog neki mondani akkor a reptéren.
Jelenleg úgy érzi, mintha lebegne: egyszerre van rettenetesen egyedül, és mégis úgy mosolyog őszintén, mintha minden a legáltalánosabb rendben lenne az életében. Könnyen lehet, hogy ez így is van, bár vannak dolgok, amiket nem ért. De vannak dolgok, amiket nem kell érteni. Vannak, amiket nem kell magyarázni. Ilyen egy hajnalok hajnalán félébren derengő férfi boldogsága.
Lehunyja a szemét. Kifújja a levegőt. Sóhajt. Vonásai kisimulnak, miközben hallgatja a nyarat.


***

És innentől hivatalosan is visszatértem a blogomra, ti pedig olvassatok!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése