Hot Coffee & Chocolate Cakes 1. fejezet

Yaoi témájú romantikus történet. Minden benne szereplő karakter OC, tehát az én képzeletem szüleménye. Egy ki srövid leírás róluk:

Sato huszonhárom éves fiatal fiú, egy étteremben dolgozik és a város szélén lakik egy panelházban albérletben. Az édesanyja egyedül nevelte őt és kishúgát, amíg csődbe nem ment az üzletük és el nem szegényedett a család. Így Sato gyerekotthonba került. Az anyját megbetegítette a szerencsétlenségek sorozata, amik érték a családot és meghalt. A húga egy balesetben a szeme láttára hal meg úgy, hogy ő nem tud rajta segíteni. Végső elkeseredésében véletlen akad rá egy pszichológusra, aki a szomszédban lakik.

Umi huszonöt, a szülei gazdag ügyvédek, saját lakása van, pontban szemben azzal a házzal, ahol Sato lakik. A szülei elváltak, és ő az anyjánál maradt, amíg be nem vallotta a nőnek, hogy ő a férfiakhoz vonzódik. Ekkor ugyanis az édesanyja kitagadta és elküldte otthonról.

  Pszichológiát tanult az egyetemen, de nem igazán foglalkozik emberekkel- amíg véletlen nem találkoznak a szemben lakó fiúval, Satóval.

Umi és Sato összebarátkoznak és kölcsönösen segítik egymást.

*

És az elmaradhatatlan zene, hogy megteremtse a hangulatot: 

https://www.youtube.com/watch?v=CLOM1juESLM

*

-           -  Szia, bátyus! Akkor egy óra múlva a szokott helyen?

-           -  Szia, hugi! Igen.

-           - Egyébként alig fogsz megismerni!- a hangja vidáman cseng a telefonban. Pont úgy, mint mindig- Levágattam a hajam, mert azt mondtad, hogy a rövid haj jól állna nekem. Úgyhogy most rövid és rózsaszín csíkok vannak benne. - leteszi a telefont. Sato örül. Nagyon régen találkozott a húgával, legutóbb tán az anyja temetésén, olyan két éve. Azóta eltávolodtak egymástól. Néhány napja viszont Niji felhívta, hogy hiányolja, és szeretné vele ünnepelni a tizenkilencedik születésnapját. És az lesz holnap, csak akkor Satónak dolgozni kell mennie, úgyhogy ma elmennek a kedvenc cukrászdájukba és végre együtt fognak beszélgetni mindenféle sztároktól, filmekről, zenéről, és annyit fognak nevetni, amennyit egy ember képes.

 Igen, a nevetés nagy szó egy olyan számára, akinek meglehetősen nehéz gyerekkora volt, és igyekszik minden lehetőséget kihasználni, ha boldogságra kerül a sor. Sato és húga, Niji is ezek az emberek közé tartoznak. Apjuk ugyanis néhány nappal a fiú születése előtt egy hirtelen rosszullét következtében meghalt. Niji anyjuk egyik futó kapcsolatából származik, semmit sem lehet tudni az ő apjáról, nem is tartják vele a kapcsolatot és feltehetőleg a férfi sohasem tudta meg, hogy abból az alig pár hétig tartó románcból született egy lánya. Anyjuk vállalkozó volt, egy közepes méretű boltot vezetett, ám cége hamarosan csődbe ment, és a család elszegényedett. Így az idősebb gyereket- Satót- kénytelen volt beadni egy gyerekotthonba. A nő minden évben egyszer elküldte lányát, hogy látogassa meg Satót. Az anya ekkor már sokat betegeskedett az őt ért veszteségek következtében. Egy nap pedig levélben értesítették édesanyja haláláról. Ő ekkor volt huszonegy, a városközponttól nem messze lévő lakásban lakott és egy közeli McDonald’s -ban volt felszolgáló (jelenleg is abban a lakásban él és a McDonald’s-ban dolgozik).

A város kihalt és csöndes, ahogy egy vasárnap délutánhoz illik. Napsütötte tavaszi délután. Sato már tíz perce vár az úttest egyik oldalán a húgára. Feszülten figyeli a túloldalt, kezében a telefonja, amin sűrűn megnézi az időt. A túloldalon egyszer csak megjelenik egy fiatal nő. Vidáman mosolyog és integet neki. Nem néz szét, mielőtt lelép az úttestre és szaladni kezd széttárt karokkal bátyja felé.

Egy autó dudál…

A lány későn veszi észre…

A vezető fékezni próbál, de túl közel van…

Csattanás és sikoltás…

-           - Nee!- kiáltja a fiú és rohan ő is. Letérdel az úton fekvő élettelen test mellé. - Ez nem lehet…- a hangja elcsuklik.

Körülötte minden tiszta vér. Az autóvezető riadt tekintettel száll ki a kocsiból.

-           - Hívom a mentőket. – motyogja halkan a vezető és a telefonja után nyúl.

Csak hosszú percek múlva hallani a jellegzetes szirénázást. A kocsi megérkezik. Kiszállnak a mentősök és elviszik a lányt.

Sato egy sír fölött áll virágcsokorral a kezében a temetőben. A fejében hangok zúgnak. Fájdalmas szavak, mind olyan, mint egy-egy szúrás a szívbe, sebeket ejtenek, melyek sosem gyógyulnak be. Fehér köpenyes, nagy tudású emberek, halk, szívbemaró, közönyösen kiejtett szavakkal –már rutinjuk van az ezekben a mondatokban: „Túl sok vért veszített. A csontjai is teljesen összetörtek. Már nem tudtuk megmenteni.” Persze. Mindenre ezt mondják, de mit tehetnének, ha ez az igazság. A legtöbb ilyen esetben így történik. Meg se próbáltak küzdeni az életéért. Talán nem is lett volna értelme. Egy efféle baleset után szinte képtelenség felgyógyulni. Érzi, hogy az arcán végiggördül egy könnycsepp. Ha varázsolni tudna, vagy holtakat feltámasztani, visszahozná őt maga mellé; ha vissza tudna menni az időben, jobban vigyázna rá, nem engedné, hogy bármi baja essék. Leteszi a csokrot –orchidea, ez volt a kedvence. Sato most jár először a sírnál. Eddig nem „mert” a húga színe elé kerülni. Úgy érezte, valamilyen szinten az ő hibája a lány halála. Ha más helyet beszéltek volna meg találkozónak… Ha ő kezdett volna el futni… Ha figyelmeztette volna a telefonban a húgát az autók jelentette veszélyre…

Ha…

Ha…

Ha…

De már nem tud mit tenni. Most szemléli meg közelebbről a sírt. Látszik rajta, hogy még új, az egészet virág borítja. Egy hónapja sem történt talán. Azóta Sato úgy érez, mint aki egy testrészt vesztett el, a szíve helyén csak ürességet és fájdalmat talál. A baleset minden egyes percére emlékszik, és ez különösen kísérti, mintha az őrületbe akarná kergetni. Napokig ezzel volt tele a híradó és az internetes hírportálok. Niji mindig is híres szeretett volna lenni- a sors iróniája.

Umi pszichológiát tanult az egyetemen. Illetve nem fejezte be, otthagyta. Nem is tudja, miért választotta ezt a szakot. Talán mert az anyja ezt javasolta neki. „Jól keres, és egy pozitív gesztus hogy segítesz másokon.” A nő, akiben megbízott, aki mindenben támogatta… Aki megtagadta, mert ő „más”. Nem beszélnek egymással. Egy vacsora utáni vallomás, ami tönkretette a viszonyukat.

A zár kattan. Umi kiveszi belőle a kulcsot, majd leellenőrzi, jól bezárta-e az ajtót. Ez nála egy amolyan szokás, nem tud megszabadulni tőle. Késő délután van. Három utcával arrébb van egy McDonald’s. Oda indul.

Mikor odaér, vet egy pillantást a napi ajánlatra, majd beáll egy olyan sorba, ahol viszonylag kevesen vannak.

-           - Mit szeretne venni?- kérdezi a pénztárnál álló fiú. Húsz év körüli lehet, fekete haja a szemébe lóg. Halkan, alig érthetően beszél, és nem néz a vásárlóra.

-           - Lehangoltnak tűnik. –szólal meg Umi. Csak azért is megkeresi a vele szemben álló tekintetét. Fürkészni kezdi tengerkék szemeivel. Elfeledkezik magáról.

A fiú mélyen belenéz a kék szempárba. Kirázza a hideg. Hosszú másodpercekig csak így nézik egymást, majd a fiú megszólal, hogy megtörje a kínos csendet:

-          - Ne nézzen így rám, még a végén azt hiszem, hogy belelát a fejembe!

-          - Ne haragudjon - leveszi tekintetét a felszolgálóról, és a kőpadlót kezdi bámulni- , ez azt hiszem, a szakmám miatt van. - elesetten felnevet.

-           - Óhajt is valamit, vagy csak nézelődni jött?- a pultosfiú kezd feszült lenni.

-           - Természetesen! Egy kávé lesz, valamilyen édességgel. Teljesen mindegy, milyen, amit ön javasol.

Ez rá vall. Bemegy egy McDonald’s-ba kávézni, ahelyett hogy egy kávéházba menne. De a McDonald’s közelebb van.

A felszolgáló a tálcára teszi az italt, meg valami furcsán kinéző csokis süteményt.

-           - Vigyázzon, forró a kávé!- figyelmezteti.

Umi leül a legközelebbi asztalhoz és nagy műgonddal megissza a kávét, és elfogyasztja hozzá a süteményt, majd feláll és távozik az épületből. Sietnie kell, mert egy óra múlva futballmeccs lesz, és addig be kell szerelnie az új tévéjét.

Sato ül a kanapéján egy tál popcorn társaságában a tévé előtt. Unottan rágcsálja a forró kukoricát. Még pár perc van a meccs kezdetéig. Nem azért nézi, mert annyira szereti a focit, ő nem az a sportos típus, inkább azért, hogy ne érezze magát egyedül, és elteljen fölötte az idő a következő napig.

Csöngetnek. A férfi meglepődik. Kikiált, hogy pillanat és nyitja. Nem mintha, azt lehetne a folyosóról hallani, csak úgy megszokásból mondja, majd előkeresi a kulcsot, az ajtóhoz lépked és kinyitja.

-           - Jó estét!- köszön az ajtóban álló fiatalember, majd ahogy végigméri Satót, zavarodottan hátrasöpri arcába lógó tejfölszőke haját. Igen, az arcába lóg, mert hosszú, már ami azt illeti, majdnem leér a válláig. És ez Sato szemében már igen hosszúnak számít. Meg is jegyzi magában, hogy a pasas vagy hipster, vagy egyáltalán nem normális. Vagy egy kicsit mindkettő. A férfi megköszörüli a torkát és folytatja – Umi vagyok, a szemben lakó szomszéd. Nemrég vettem új tévét, de egyszerűen nem tudom beüzemelni, viszont a mai meccset feltétlen meg szeretném nézni. Szóval gondoltam, megkérdezem az egyik szomszédomat, nézhetem- e nála a meccset. Eskü, meghálálom majd valamivel!- teszi hozzá egy bizonytalan mosoly kíséretében.

Sato értetlenül néz fel rá. Igen, felfelé kell néznie, ha látni akarja az arcát, és meg akar győződni róla, hogy az előtte álló komolyan gondolja-e, amit az imént mondott. És Satót nagyon idegesíti, hogy felfelé kell néznie- a pasi még nála is magasabb, olyan egy-kilencven körüli, több mint egy fejjel magasabb nála. És úgy tűnik, nem viccel a tévézést illetően.

-           Tévém az van, de sajnos mással nem szolgálhatok, mert nem volt időm mostanában vásárolni. Jöjjön be, és helyezze magát kényelembe!- talán Sato maga van meglepődve az egészen, hogy ő most komolyan beenged egy idegent, aki azt állítja, hogy nem ért a tévékhez. Legalábbis a sajátjához biztos nem. Ő meg mondhatni megsajnálja és beengedi. Még meg is kínálja kukoricával. És Umit látszólag le is köti a meccs. Bár közben igen gyakran pillant Satóra (aki csak mered maga elé), majd megszólal:

-           - Olyan ismerős nekem. Nem találkozhattunk már valahol?

-           - Tényleg? - csak most nézi meg úgy igazán közelebbről. Leveszi a szemüvegét, amin a tévé képernyője zavaróan tükröződik a félhomályos szobában. Egy ideig nem mond semmit, aztán a tekintete találkozik a kék szempárral. Egészen felvidul, amikor rátör a felismerés- Maga az, aki bejött ma délután a McDonald’s-ba egy kávéra!- egy halvány, esetlen kis nevetés-féle hagyja el a száját.

És ezzel találnak maguknak egy témát és beszélgetni kezdenek mindenféléről. Egy óra múlva már tegeződnek. Egy idő után kikapcsolják a tévét, Sato hoz még egy tál pattogatott kukoricát, és több óráig csak beszélnek az az egy tál kukorica fölött, a kanapén ülve, felhúzott lábbal, mint két jó haver, akik minden estéjüket így töltik. És Sato nem is tudja, hogyan, de megtudja, hogy Umi pszichológus, de nem fejezte be az egyetemet, meg megtudja, hogy nincs jóban az anyjával. Cserébe Umi megtudja róla, hogy egyedül él itt, a főbérlője rettenetesen idegesítő, és hogy azért dolgozik a McDonald’s-ban mert szereti a gyerekeket és örül, ha mosolyogni látja őket. Meg még egy csomó teljesen érdektelen dolgot.

Kint már sötét van, mikor Umi összeszedelődzködik, hogy elinduljon - holnap csak munkanap lesz. Sato kikíséri a folyosóra, majd elköszön tőle.

-           - Holnap este is jöhetek?- kérdezi egy mosoly kíséretében Umi. Úgy tűnik, jól érezte magát. Sato pedig igent mond, és megbeszélik, hogy holnap hétkor Sato a lépcsőháza előtt fogja várni – Csokis sütivel és egy forró kávéval, mert mint megtudta, ez a kedvence.

Mosolyogva nézi, ahogy Umi hazasétál. Barátok. Igen. Most már nem lesz annyira magányos…

*
Folytatás...

*

Ha tetszett, hagyj kommentet és ajánlj másoknak is! *3*