2016. június 11., szombat

Patkány!

Újabb No.6, Nezumi/Shion, ezúttal közkívánatra. Az Őszi Falevél testvérnovellája. Shion POV, az ominózus utolsó rész búcsúzása után. És változatlanul nem történik semmi, de kaptok metaforákat. Ezúttal állatokkal. 



***

Nezumi… A neved: patkány. Az a kis, szürke állat, amelyik az éj leple alatt járja a várost étel után kutatva. Sötét, mint maga az éjszaka. Az emberek félnek tőle, úgy hírlik, betegséget terjeszt. Nem is illik rád. Mégis ki volt, aki rádaggatta ezt a nevet? Pedig te szeretted hangoztatni, talán ezzel akartad elérni, hogy tekintélyed legyen a kinti világban. De lehet, hogy csak végleg el voltál keseredve és valami magyarázatot kerestél az életedre. Ám nekem soha nem voltál igazán az a kis, veszélyes állat.
Mikor megismertelek, inkább voltál oroszlán, tekintélyes, egy hős, akitől ugyanakkor tartani kell a távolságot, mert bár megvéd, ha a közelébe mész, széttép. Igen, eleinte én is féltem tőled.
Utána megszelídültél számomra. Talán egy hűséges kutyára emlékeztettél, aki velem tartott, bárhová mentem. És én, naiv, azt hittem, ez örökké fog tartani. Hogy majd mindig, mindenhová együtt megyünk, mindent együtt oldunk meg. Azt hiszem, itt szerettem beléd végérvényesen és visszafordíthatatlanul. Szükségem volt rád, csak melletted éreztem magam teljesnek.
Éhes farkas. Kitéptél egy darabot a lelkemből, hogy megszerezd magadnak. Az egyik felem így maradt örökre nálad. Még mindig ott van. Mindig is ott lesz. És most már csak reménykedni tudok, hogy egy nap visszajössz vele, és újra láthatlak. Eközben az örökös kételkedés lassan megőrjít.
Visszajöhetnél, hallod?! Tudom, érzem, hogy fontos voltam neked, akkor miért nem vagy még sehol sem? Azt ígérted, hogy még találkozunk. De mikor lesz már az?
Madár is lehetnél akár, akinek nincs nyugta sehol sem. Minden évben máshová építi fészkét, télre kilométereket utazik, hogy megmentse saját magát a fagytól. Ételt adok neked, amit szívesen elfogadsz, de ha közelebb megyek egy-két lépést, te már nem vagy sehol. Nem tudsz bízni bennem, és ezzel összetörsz.
Mindent elhittem, amit mondtál, mindent szerettem, ami te voltál. Megmentettél, majd elérted, hogy beléd szeressek, erre egyik napról a másikra eltűnsz az életemből. Mint az imént említett madár, aki számára a bizalom mélyberántó ingovány, ha nem vigyáz, hova lép apró lábaival. Ezért inkább elrepül, mielőtt bármi rossz is történhetne vele. Te is így cselekedtél. Amint érezted, hogy mellettem a bizalmon megvetheted a lábad, félelmed felülkerekedett és valami azt súgta neked, menekülj. És te hallgattál rá, eltűntél az életemből, olyan messzire, hogy talán soha nem foglak megtalálni.
Az a baj veled, hogy túlzottan ragaszkodsz az értelmetlen elveidhez. Valld be, igazán soha nem is akartál bízni bennem. Patkány. Már annyiszor vertek át, hogy arra számítottál, én csak a következő ilyen ember vagyok. Nem bírtál hinni nekem. Patkány! Mégis miért? Miért kellenek neked ennyire a hülye elveid, amelyek naponta dőltek romba? Még nem jöttél rá, hogy feleslegesek számodra? Hogy nincs értelmük? Hogy emiatt elvesztesz valami olyat, ami talán igazán számítana neked? Vagy nem is akarsz megszabadulni tőlük? Talán én sem voltam soha olyan fontos neked? Átvertél volna? PATKÁNY! Tudom, hogy gyűlölöd, de igen, az vagy! PATKÁNY! Haragszom rád, úgy érzem, jogosan gyűlölhetnélek, de ahhoz túlzottam szeretlek, így marad a harag, és csak a harag. Meg az elkeseredés. Minduntalan egyedül érzem magam, minduntalan tönkremegyek, ha rád gondolok. De nem tudlak elfelejteni, képtelen vagyok rá. A kihalt utcákon járkálva minduntalan azt remélem, egyszer szembejössz velem. Szembejössz és minden a régi lesz. Nem leszek újra egyedül, te majd itt leszel nekem. Igen, még mindig maradt az optimizmusomból. Én már csak ilyen vagyok – reménykedek, amíg lehet. De ahhoz, hogy ne veszítsem el, már igazán tehetnél valamit. Patkány!
Te valóban az őrületbe akarsz kergetni? Mert ha igen, akkor ez lassan nagyon jól fog sikerülni! Hazudtál nekem, hogy visszajössz, ugye? Valóban már nem is szeretsz, már el is felejtettél, igaz?...Örülök, hogy neked ez sikerült. Én meg itt maradtam a kételyek és az elveszés között. A vélt bizalom lassan engem is leránt a mélybe, ahonnan nem lesz visszaút. Jobban teszed, ha sietsz, mielőtt bármi baj történne…Bár tudom, ezt hiába mondom neked, Patkány. Te már messze jársz, idegen helyeken keresed önmagad. És rám nincs szükséged. Nekem viszont kellenél, de tudom, nem kaphatok meg mindent, amit akarok, szóval lassacskán lemondok rólad. Írnék neked egy levelet, mondanék hosszú búcsúbeszédet, de nem lenne értelme. Veled kapcsolatban már semminek nincs értelme, így csak ennyit tudok mondani: Ég veled Nezumi!
Lehetne hosszabb, lehetne szebb, de az úgyis felesleges. Te ezt is megérted. Én pedig lemondok rólad örökre.
Bár a remény szikrája ott marad velem mindaddig, míg meg nem látlak az utcán, velem szembe jőve…
*** 
Ha tetszett, hagyj véleményt magad után! ;)

8 megjegyzés:

  1. Ne már! Ezen nem sírtam! Nezumi érzései szívbemarkolóbbak voltak. :'( Persze ezt is át tudtam valamennyire érezni, de na! Nem is ment tovább a sztori, fájt! :'( :'( :'( Mind1, köszi, hogy megírtad, az animében jobban szerettem Shinot. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazság szerint, nagyon sajnálom, de nem szeretem továbbvinni a novelláim sztoriát. Amiről ugyanis úgy érzem, hogy 2-5 oldalnál több van benne, azt már megcsinálom regénynek (ha szétnézel, olyat is találsz a blogon). Viszont ami marad novellának, az azért marad annak, mert úgy érzem, hogy nincs annyi a történetben, hogy több részt úgy össze lehessen hozni belőle, hogy annak végig értelme is legyen, és ne untassa az olvasót.
      De novelláim még bizonyára lesznek velük is, mert már szegénykéim megérdemelnének egy cukorédes fluffot, ugyanúgy, ahogy Attack on Titan párosocskáim is...de hát na, a lelkemet már elöntötte a mély, sátáni sötétség, és hiába indulna valami szépnek, vidámnak és jónak, egyszercsak beleíródik két mondat, ami lehúzza az egészet a mélydepresszióba (lásd, az Illusion című novellám :D)

      Törlés
  2. Nagyon tetszett amennyit elolvastam, szép, kidolgozott, látszik, hogy értesz ehhez a szakmához, csak így tovább, ez csak egyre jobb lesz :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jézusom, ezzel a kommenttel feldobtad a napom! OwO *3*
      Nagyon örülök, hogy tetszett és így vélekedsz rólam, bár magamról egyáltalán nem gondolom, hogy annyira értenék hozzá, egyszerűen csak szeretem csinálni, úgyhogy folytatom is. :D
      Szóval köszönöm a biztatást^^

      Törlés
  3. mint az Őszi falevél, ez a mű is letört a mélybe, s addig öntötte ki magából a szavakat, mint a vizet, míg csordultig nem lett az ember érzelmekkel... Tetszik, hogy különbözik Nezumi és Shion nézete a köztük lévő távolságról, mindkettejüknek meg van az indoka mit mi miatt tett. köszönöm, hogy megosztottad ezt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy elolvastad és itt hagytad nekem ezt az esti (vagy inkább délutáni) csodát. :D
      Rengeteg érzésem van a két karakterrel kapcsolatban, imádok velük dolgozni. De komolyan. Annyira átérzem minden kis lélegzetvételüket. :3
      És ráadásul ez a történet így utólag belegondolva nem is annyira Shion!feels, mint Eszter!feels...De komolyan, ez nagyon tükrözi az akkori hangulatomat.

      Törlés
  4. Annyira átlehet élni. Taníts mester! Nagyon tisztellek, amiért ilyen csodákat írsz. Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ühh...ez a komment valahol elkeveredett, és csak ma találtam meg._.
      Nagyon köszönöm, és örülök, hogy tovább nyírhatlak *ördögi mosoly*
      Igyekeztem ezt, meg az Őszi falevelet a lehető legszemélyesebbre írni, mert valahogy úgy éreztem, hogy, bár a fandomban a történet befejezése gyönyörű, valahogy mégis olyan érzés, mintha abban a formában távol állna a nézőtől (nem tudom rendesen megmagyarázni, miért :D), pedig annyira átlagos érzésekről van benne szó. Szóval úgy éreztem, hogy egy kicsit bele kell mászni a két szerencsétlen fejébe.

      Törlés