A Bottle of Wine 3. fejezet

Harmadik, egyben utolsó fejezet. Kicsit brutális, kapcsoljátok be a biztonsági övet! :D
Sajnos nem tudok túl sok mindent mondani hozzá, ugyanis most másztam ki a biológiabeadandómból. Szokásos: Remélem tetszeni fog, véleményezzetek! :)



Fülsimogató (jobb helyeken zene vagy valami hasonló):
https://www.youtube.com/watch?v=haWZnwFqDkQ

*

A sötét, nyomasztó szobában az egyetlen fényforrást egy résnyire nyitott ablak adja, melynek halovány fénycsíkjában mit sem sejtve, vígan táncol pár elkeveredett porszem. Egy kéz nyúl az asztalra a következő tablettáért. „Nem elég, nem ment meg, még több kell, még több kell…”. Vékony, sápadt bőrű ujjakon ezüstgyűrűk. Az arcon halálfélelem és könnyek.  „Menekülni, menekülni, menekülni…”. Soha meg nem szűnő fájdalom, melyet minduntalan enyhítenie kell. Fémes csörgés, kezébe pattint egy tablettát. Kiszáradt szájába veszi, lenyeli, keserű íz égeti torkát. Rémképek, emlékek, zavarodottság. Lassan eltűnnek. Nem marad semmi. Üres lesz. Nincs több gondolat, az önkívület megszűnik, a kéz a test mellé zuhan, a gyűrűk a kemény kőpadlónak koccannak. Megmenekült. Nincs tovább. Eltűnt.

Elise remeg. Nehezen veszi a levegőt, bármelyik másodpercben újra fulladozni kezd. A fejében érzések: fájdalom, mintha belülről robbantaná szét az agyát; hiány, amit már nem bír tovább; a rémálmok keltette világa felszínre tör. Stefan most először aggódik igazán. Nem eszik, nem válaszol, ha kérdezik, a legváratlanabb pillanatban tör rá a hányinger, vagy a sírás. Három napja az ágyából sem hajlandó föltelni, a házat pedig végképp nem hagyja el. Ha most nem tartaná a karjaiban, már rég összeesett volna. Fogalma nincs róla, mit kellene tennie, vagy mondania neki. A baj egyre komolyabbra fordul. Még csak egy hete, hogy kiengedték a lányt a kórházból – egy éjszaka mentőt is kellett hívni hozzá. „Nyári lehangoltság” – mondták, de a férfi nem hitt nekik.

- Menj vissza hozzá. Menj haza. – Töri meg a csendet. Nem jut más eszébe.

Egy pillanatra fölkapja Elise a fejét. Máskor gyönyörű szemei vörösek, sötét karikák húzódnak alattuk. Ápolt, vastag ajkai kirepedeztek, haja csomókban áll össze. Gyenge, jelentéktelen árnyéka egykori önmagának. Kérdőn néz, homlokát ráncolja.

- Komolyan mondom – folytatja a férfi –, rettenetesen nézel ki, amióta itt vagy nálam, a buli óta meg még rosszabb a helyzet. Segítek neked összepakolni. Szállj fel egy metróra, és csöngess be az 52-es lépcsőházba. – A lány válaszul megértően bólogat. – Elhiszed nekem, hogy ő is ugyanezt érzi? Minden percben rád gondol. Már nem haragszik rád, csak vissza szeretne kapni. Megérdemlitek egymást…

Elise cipője kopog a kőlépcsőn. Egy szerelvény elhaladtával szoknyája szélét meglibbenti a júliusi szellő. A nap éget odakint, és mikor a megálló félhomályába ér, szeme nehezen szokja meg a sötétséget. A pokol itt van, karöltve jár a bűnnel és reménytelenséggel.

- Ennél minden csak jobb lehet. Nem veszíthetsz semmit. – suttogja el a lány magában nagybátyja bíztató szavait. Még magán érzi a férfi ruháinak öblítőillatát, emlékeiben az őt kikísérő, ugrándozó, boldog kutya, miközben már néhány új dolog is beszivárog gondolatai közé: July meglepett mosolya, édes csókja, szorító ölelése, kérdő tekintete, szemében a tűz és harag, az újabb remény, az álom.

Előveszi farzsebéből telefonját. Megnézi az időt. A képernyő haloványan pislákol. (Samsung alap háttérkép.)

Kettő perc, és a kocsik csikorogva begördülnek. Üresek, a lány leül egy tetszőleges székre. A bemondó vékony hangon üdvözli az utasokat, majd géphangján elmondja, mi lesz a következő megálló. Gyors üzenet: „Vigyázzanak értékeikre!”. Az alagút fekete, a lány tükröződik az ablakban a metró fehéres neonfényében. Az idő repül, egyre többen szállnak föl és le. Út a mennyország felé.

A mennyország zsúfolt, szmogos, magas épületekkel, autókkal, kávézókkal, butikokkal. A villamosmegállóban hibátlan fogsorú lány, kezében fehér táska, ruháján egy gyűrődés nincs – hirdetés, valami új modellel. Legutóbb még laptop és mobiltelefon virított az üvegablak mögött.

A villamos jellegzetes fémszaga, a koszos székek és a zötykölődés – most veszi észre, mennyire hiányzott ez neki. Hosszú évek után először az ablak mellé férkőzik, hogy lássa, ahogyan átmegy a szerelvény a felüljárón. Alattuk apró autók. A hangszóróból halk zene szól a slágerlisták éléről.

Mikor leszáll, megtorpan egy pillanatra. Pár másodpercig mozdulatlanul áll. Az otthon illata csapja meg orrát. Itt minden utca ismerős, minden házat látta már ezerszer. Ahogy húzza a bőröndjét, még azt is tudja, hol fog a legkisebb göröngybe beleakadni. Az emlékek egymás után rohanják meg, ez alkalommal sokkal élesebben, mint eddig bármikor. Azon kapja magát, hogy elmosolyodik, hosszú hónapok után most először. Nem tart sokáig, mikor eszébe jut, hogy July valószínűleg nem fogja örömmel fogadni. Ki tudja, mi lett azóta egykori szerelmével. Lehet, talált valaki mást, olyat, aki jobban megbecsüli, aki tartja valamire, aki szereti. Ettől kellemetlen érzés kerülgeti, mint az őt körbejáró lágy szellő. Az ablakok nyitva vannak, a virágládákban színes virágok, lelógó indákkal, élénkzöld levelekkel. Beszélgetésfoszlányok szűrődnek ki a falak mögülről. Minden nyugodt odakint, ahogy egy vasárnap délutánhoz illik, miközben Elise fejében háború dúl. Mint egy sötét felhő a tiszta égen, mint a folyóban úszó faág, mint a tisztás egy virág nélküli pontja – megzavarja a békét, a nyugalmat.

Talán a remény az, ami eljuttatta idáig. Ép ésszel nem lenne ember, aki ezt végigcsinálná. Az 52-es lépcsőház bejárati kapuja előtt áll, kulcsa nincs, mutatóujja a csengőn. Körmén kopadozott körömlakk, karján vékonyka ezüstlánc, erei kékesen látszódnak át világos bőre alól, lüktetnek, pumpálják a vért egyre gyorsabban, ahogy a lány szívverése egyre nő és kapkodja a levegőt. Cseng. Fölveszi a vonal túlsó vége, de nem szól bele. Néma csend, halk sistergés. Remény. Izgalom. Berreg a kapu, a lány minden erejét összeszedve löki be az ódon, nehéz vasszerkezetet. Tétován lépked a lépcsőn, nem biztos, hogy akarja ezt, nem biztos, hogy fel van készülve a találkozásra. Lenyomja a lámpafényben csillogó rézkilincset. Nyitva van. Belép, az otthon illata árasztja el. Hónapok teltek el azóta, hogy itt járt. Félhomály van, alig lát.

Most veszi észre igazán azt a rengeteg apró részletet, amit ez a mindennapos út rejtegetett, mégis ismerős neki az érzés. Legutóbb akkor tűntek fel neki az apróságok, amikor először járt itt. Újdonsült barátnője rózsaszín-fehér virágos ruhában, befont, vöröses hajjal várta őt. Meg egy őszinte mosollyal. Óvatosan fogta meg a kezét, enyhén húzta magával, és folyton beszélt. Nevetett. Szájfényén a csillanások ide-oda szaladgáltak – ez volt az első, ami teljesen magával vitte Elise gondolatait. Azok a csodálatos ajkak. Nem volt már számára külvilág, napsütés, autók zaja, csak ez a lány, aki ragyog, aki beragyogja minden porcikáját, aki felébreszti őt igazán. Figyelte a járását. Ahogyan a lábak egymás után az aszfaltra léptek, a cipők ritmust kopogtak, az egész lány mozdult vele együtt. Haja jobbra-balra libbent, ajkain minden egyes szó tisztán és érthetően csilingelt. Egy táncos léptei. Az imádott vállak íve, a halk sóhajok, mikor fogaival gyengéden megbélyegezte. „Az enyém vagy” – jelentették az apró nyomocskák. Valóban kicsik voltak. Nem akart sebeket ejteni rajta, vigyázni akart rá, mint tökéletes porcelánbabára, új volt és idegen, rebbenékeny, érzékeny. Nem lett volna szíve háborgatni a tökéletességet.

És ez a tökéletesség egyszer csak előtte áll. Életnagyságban (illetve némiképp lefogyva, sápadtan). Tekintete felélénkül, ahogy megismeri, ahogy újra végignéz rajta, megjegyzi minden apró vonását. Csend. Egyikük sem szólal meg, July mélyen Elise szemeibe néz. Próbálja kifürkészni gondolatait. Lassacskán közelebb sétál hozzá, hitetlenkedve végigméri. „Tényleg te vagy az?” – suttogják pillantásai. Elise némán és mozdulatlanul áll, Kezéből kiejti a bőröndöt. Az halkan puffan a mozaikmintás kőpadlón, ezáltal visszarángatva mindkettejüket a valóságba.

A következő másodpercben July vékony karjai ölelik át bizonytalanul, félénken. Mintha nem hinne benne, mintha csak a képzelete játszana vele.

- Hát visszajöttél? – kérdezi. Hangjában semmi él, számonkérés, csupán fájdalom, remény. Remeg.

Elise beszívja az illatát, amelyre már annyira vágyott. Gyengéden végigsimít arcán, majd a vörösesbarna, dús tincsek közé túr. Nézi a sötét szemeket, amik egykor fényt sugároztak. Ez a fény lassan visszatérni látszik.

Nem szólnak egymáshoz, ehhez nem kellenek szavak. Értik egymást, az összhang tökéletes. Mikor a vihar után enyhül a szél a vízparton, majd teljesen eláll. A víz eddigi háborgása lassan halk morajlásba, hullámzásba tér át, míg végül annyira elcsöndesedik, hogy a felület tükörsima, kékeszöld lesz. Mint mikor felébredsz egy rémálomból és a légzésed lassan visszatér a megszokotthoz. Tekinteted már nem olyan kétségbeesett, ahogy rájössz, hol is vagy, és beszivárog gondolataidba a kinti világ – autózaj, beszélgetés, esőcseppek kopogása, szél zúgása. July ujjai hidegek és görcsösen kapaszkodnak bele Elise hátába, belemarnak durván a puha bőrbe. Jól esik neki a fájdalom, a kínzás.

Nagyon sok idő telik el, mire Elise megcsókolja. Nem a régi óvatosság, a bizonytalan keresgélés. Ennek szöges ellentéte. Durván löki a famintás falhoz, fogaik összekoccannak, Elise a csókba suttog, duruzsol:

- Hiányoztál. Tudod? Hiányzott ez az egész. A város, az utca, a ház. A lépteid; ahogy dúdolsz reggelente, míg kávét főzöl; hogy befonjam a hajad születésnapodkor. Minden percben arra vártam, hogy mikor kapom ezt vissza –

Nem fejezi be mondatát. A csók édes, a könny sós. Titkos varázslat egy berlini panel sötét előszobájában.

„Szükségem van erre. Szükségem van rád.” – zúgnak July gondolatai, mégsem mond semmit. Annyi mindent kellene kérdeznie, de nem, most nincs itt az ideje. Az sok lenne. Ez épp elég.

Még pár hét van az első sárga levél lehulltáig, amíg beáll a hűvös idő és a szél. A nyár utolsó alkonyi leheletében Elise vacsorázni viszi July-t. A lány egészen kezd visszatalálni önmagához, már korántsem sápadt, és félénk. Nem tudják, mi van köztük, de ez így jó mindkettejüknek. Boldogok és nyugodtak. A vacsora helye egy pár utcányira lévő KFC, ahol reménytelenül lassan halad a sor. A felszolgáló kellemesen szórakoztatja történeteivel a sorban következő embereket – akik természetesen ügyet sem vetnek rá. El vannak foglalva. Az egyik telefonál, a másiknak tönkrement a táskáján a cipzár, és éppen azt próbálja helyrehozni, a következő türelmetlenül dobol lábával a rádióból szóló sláger ritmusára. Idegesen várja hamburgerét.

Mikorra sorra kerülnek és találnak egy szabad asztalt, kellően fáradtak, éhesek és parfümjük illata mellé állott olajszag is társul. Meg a zaj: beszélgetés, zene, rádió, reklámok, az utcán elhaladó autók, a pénztárgépek csörrenésszerű hangja. Az étterem kinézete pedig a következő: az alsó szinten még mindig vár legalább ötven ember arra, hogy rendelhessen a pultoknál, míg a felső szinten kényelmes bőrfotelekben ülnek a vacsorájuk fölött beszélgetők. Elise és July nem szólnak egymáshoz. Mint két gyerek, akik tanulják, mit kellene a másiknak mondani, figyelik a többieket, elkapnak egy-egy kurta mondatfoszlányt.

Aztán, mikorra Elise észbe kap, Udo már ott ül az asztaluknál és mosolyog azzal a jellegzetes, huncut arckifejezésével. Nem tudja biztosan, a fiú hogy kerülhetett oda, de most már késő ezen elgondolkozni. Már túl vannak egy üdvözlésen és a tipikus „mizujs veled?” – sablonszövegen. Udo teli szájjal, erős gesztusokkal magyarázza a két lánynak az elmúlt pár hetét (erősen érezhető, hogy ezek az események ki vannak színezve, de semelyikük sem szól érte – nem az ő dolguk). Szokása szerint nem kérdez semmit, élvezi, hogy van még olyan ember, aki érdeklődik iránta és meghallgatja. Elise tökéletesen kiegészíti ezt, ugyanis hálásan köszöni gondolataiban, hogy megkímélték a kínos csendtől és a barátnőjével való beszélgetéstől is.

Aztán egy mondata elég ahhoz, hogy a lány érzései szöges ellentéteikre változzanak és a háta közepére kívánja a lelkes Udo-t.

- Ő a barátnőd, a híres July, ugye? – A válasz nem érdekli, hiszen tudja, inkább folytatja – Ezek szerint nem keresett a buli után Karl? – Álcázott meglepetés szemeiben, ajkán bujkáló mosoly, amelyből már jól látható, gyunyoros nevetésre készül.

Elise arckifejezése egyik pillanatról a másikra változik meg. Idegesen mutatna barátnője felé, jelzi, hogy kerüljék a témát.

- Ohh, hogy neki nem árultad el? – mondja játszott meglepettséggel a fiú.

A lány nem válaszol, elvörösödik, szégyelli magát. July idegesen kapkodja a fejét, kopogtatja virágos, rózsaszín körmeivel barátnője vállát, össze van zavarodva.

- Mi történt? – motyogja elvékonyodott hangon.

Udo csevegő hangnemben folytatja, ám ezúttal July kétségbeesett szemeibe mered, neki szegezi mondatait. Tisztán érthetően ejti a szavakat, talán, hogy hatással legyenek.

- Ne akadj ki, de Elise a „szakításotok” – az idézőjelet ujjaival idiótán mutatja – után eljött megünnepelni a szülinapomat. Ezt még szerintem csak elmesélte! Ha nem, akkor most megtudtad. Szóval, volt sok pia, meg egy kanos Karl. Karl egy barátom, de az most senkit nem érdekel. – Annyira gyorsan hagyják el a mondatok a száját, mintha gép lenne, vagy hosszasan gyakorolta volna tükör előtt, nehogy félbeszakítsa bárki is. – Úgyhogy volt ez a Karl és volt Elise és hát lefeküdtek és Karl meg akarta keresni az úgy nevezett „szőke kiscsajt”. Én meg nem adtam ki, mert úgy hallottam, hogy az illetékes „szőke kiscsaj” foglalt, és azt mondtam neki, hogy keressen meg. De szegény Elise, biztos sokat ivott, hogy pont Karlra esett a választása! – még folytatná a csevegést, de érzi magán Elise meglepett pillantásait.

- Szóval te sem tudtál erről? Netán nem emlékszel? – Belevág az újabb témába, amit már mindkettejüknek szán – Hát, szépen megjegyezted szegény Karl barátomat. – Szinte játékosan nevet fel. Hazug, orrhang-nevetés. – Pedig szegényke még azt is megüzente, hogy nem volt nálatok gumi. És vigyázz, ha nem akarsz kis Karlt! A kis Karl nem jó parti, főleg ha olyan lesz, mint az apja –

- Várj, mit beszélsz? – July feláll, a szék fültépően csikorog a padlón. – Most komoly?! A barátnőm valószínűleg terhes egy totál idegen faszitól? És te ezt most bájosan közlöd? – Néma csend. – Elise, mégis miért hallgatsz el előlem minden fontosat? Titkaid vannak előttem? – Szemében könnyek jelennének meg, de pislog, hogy késleltesse, elrejtse érzéseit. Elise érthetetlenül motyog valamit. – Engem miért csap be mindenki? – July kirohan az étteremből, el ebből a pokollá vált hullámvasútból, ki az alkonyi Berlinbe.

A táskájában még mindig ott lapulnak az apró tabletták. Hátha még kellenek valamire. Már majdnem egy hónapja bírta nélkülük. Az lépcsőházig rohan, zihál, a szertől legyengült teste nem bírja a megerőltetést. Bent nem kapcsol villanyt, kulcsra zárja az ajtót. Beveszi a tablettákat – kétszeresét a korábbi adagnak. Már hozzá van szokva, vízre sincs szüksége a lenyelésükhöz, csupán biztos talajra, ami majd megtartja, ha zuhan egy másik világba. Leül a hideg padlóra és vár. Hallgatja saját, sípoló légzését, köhög. Hányingere van, szédül, tagjai elgyengülnek. Már ismerős neki az érzés, ebben sincs semmi új.

 A sérülése után kezdődött az egész. Egyszerűen nem bírta feldolgozni, hogy véget vetettek az álmának, hogy véget vetettek neki, saját magának. Kiszakítottak belőle egy részt, egy nagyon fontos részt. Mintha elvágták volna előtte az életet. Valószínű, akkor szűnt meg végleg July lenni. Azóta csak menekül.

A szer megkezdi a hatását. A lány tudata kikapcsol, mint egy lemerült gépezet. Kirohan az életből, abból a pokollá vált hullámvasútból, ki az alkonyi álomba.

Terhességi teszt: pozitív. Még hazafelé menet, út közben egy nyilvános WC villogó neonlámpája és graffitivel díszített falai társaságában nézi meg. Keze remeg, ő is fut. Menekül haza ő is.

Az ajtó kulcsra zárva. Odabent sötétség, csend.

- July? July, merre vagy? – kedvesét szólítgatja kétségbeesetten. Nem kap választ. Sehol senki.

Idegesen rúgja be az ajtókat. Egyik mögött sincs. A hálószoba félig nyitva áll. Lábujjhegyen, óvatosan belépked. Hátha alszik, nem akarja megzavarni. Téved. Talán mégsem alszik, hisz a padlón fekszik, nekitámaszkodva a falnak. Elise a szája elé rántja kezét. Eldobja a lakáskulcsot, amit az imént fogott. Letérdel a puha szőnyegre, megrázza a lány vállát. Nem reagál. Ellenőrzi pulzusát. Semmi.

- July, jól vagy? Mi a franc van veled? Hahó! Hallasz? Jól vagy? Mit csinálsz itt? – még mindig csend. A szomszédban halk zene szól, ártatlanul, mit sem sejtve. – Ne játszd már ezt! – Lehunyja szemeit, nem akarja látni. Befogja füleit, nem akarja hallani. Nem akar itt lenni, nem akarja elfogadni. – Hallod? Baszki válaszolj már, a kurva életbe! JULY!!

Idegesen kapkod a mobilja után. Megnyom egy gombot. A képernyő felvillan, a fekete szobában kékes fényt vetít sápadt arcára. A segélyhívást keresi. Soha nem használta még. A készülék remeg a kezében. Kicseng. Készséges női hang szól bele:

- Igen, tessék? Ön a mentőszolgálat számát hívta. Miben segíthetek?

Vajon gépi bemondó, vagy valós ember? Nem lehet eldönteni. Mindenesetre érzelmek nincsenek a szavak mögött. Elise magas, sírós hangon rebegi el a lakcímet és a problémát. Válaszol a feltett kérdésekre. A segélykérő hümmög, majd bontja a vonalat. Lassan az ablakhoz sétál, kinyitja. Türelmetlenül vár a sziréna hangjára. Nézi a csillagokat. Bezzeg most egy fránya hullócsillag nincs, amikor igazán kívánnia kellene. A háta mögött motoszkálás.

- Tartsd meg. Mármint a gyereket. Neveld fel az én nevemben is-

Mire Elise odamegy a lányhoz, a beszéd abbamarad. Az ölébe fogja fejét, simogatja a vörösesbarna hajat. Hisztérikus hangon mantrázza:

- Tarts ki, tarts ki, tarts ki…

Nem tudni, kinek szól, July-nak vagy inkább saját magának. A szirénaszó hangosodik, ám ő már nem is lát a könnyektől. A hangokat sem érzékeli. Zúg a feje, elméjében ezer hang szólal ezer helyről. July neve, a nevetése, a szirénák és valahol legbelül, mélyen Tarts ki, tarts ki, tarts ki…

A bejárati ajtó kinyílik, valaki felkapcsolja a villanyt. Kiveszik kezéből szerelmét. Orvosi fertőtlenítő szaga, felteszik egy hordágyra a lányt. Férfihangok szavakkal utasítják egymást. Elise feje, úgy érzi, szétrobban, nem bírja tovább –

Halálszag terjeng –

Nincs tovább –

Képszakadás –

Vége

*

Ötlet a folytatásra? Írd meg kommentben! De az is jó, ha elmondod, hogy hogy tetszett a történet ^^