Stephen Strange boldog, és élvezi

~ Ez életem eddigi legbaszdmegebb baszdmegcíme legrosszabb címe. Ne fűzzetek hozzá semmit.
Fandom: Doctor Strange, karácsonyi ajándékozás
Boldogságfaktor: fluffnál is fluffosabb fluff
Páros: Stephen Strange/Kaecilius
Korhatár: utalások...
Történet: Stephen és Kaecilius fekszenek Kaecilius kanapéján a nappaliban, és ajándékokat varázsolgatnak egymásnak. A történetben emellett szerepel egy fagyöngy és pár üveg bor.
A csodálatos ötletért köszönet egy barátnőm elvetemült fantáziájának. A borító sarkában csendben figyelő Benedict Cumberbatch-ért a tumblr felelős.



Ezúton szeretnék minden olvasómnak boldog karácsonyt kívánni egy kis léleksimogatással és bocsánatkéréssel az előbbi mélyberántó történetekért.

Zenének javasolok valami rettentően unalmas, nyálas, buzis karácsonyi dalt. Olyat inkább nem teszek ki, nem vállalom a linkek között. :D


*

Amikor Stephen Strange belép Kaecilius sokadik emeleti garzonjába, első gondolata az, hogy a férfinak borzalmas az ízlése. Ezt már csak a karácsonyi koszorú az ablakon, és a nappali plafonjáról lelógó rögtönzött fagyöngy tudják tetőzni. Ezeket nyilván nem önszántából tette oda, hanem valami furcsa érzése kerítette hatalmába – amikor a szeretet ünnepét először töltöd a pasiddal, nem kellene rettenetesen elbaszni. Akart egy kis romantikát, úgyhogy próbálkozott. Stephen pedig úgyis annyira halálosan belé van szeretve, hogy már a puszta ténynek is örül, hogy vele lehet. Direkt nem kapcsolja fel a villanyt. Lesegíti Stephenről a kabátját, gondosan felakasztja egy oroszlánfejes fogasra, majd ledobja magát a kanapéra. A férfi még mindig az ajtóban áll. Kaecilius akkor először érzi magát idegennek a saját lakásában, amikor Strange határozott lépteivel besétál, miközben kíváncsian néz körül. Kaecilius mondani akar valamit – ilyenkor mondani illene valamit. „Üdv itthon!”, vagy „Hát, itt élem a mindennapjaim”, vagy valami hasonlót, de csak reménytelenül, elnyílt ajkakkal bámulja a férfit, aki minden kis részletet végigpásztáz. Precíz. Ez jut róla eszébe. Pontos és precíz. Soha nem hibázik. Egy pillanatra bevillan az agyába, milyen lehetett neki elveszíteni a karrierjét, a munkáját, talán a személyiségét is. Felébred benne valami, amitől tekintete ellágyul.

Fölkel a kanapéról, eligazítja a rajta lévő gyűrött pokrócot. „Csináljak egy teát? Fázol? Fölvegyem a fűtést?” – ezeket akarja kérdezni Stephentől, aki most az a bizonyos fagyöngy alatt áll. Fel sem tűnik neki. Kaecilius odalép hozzá, lábujjhegyre emelkedik – soha nem fogja megbocsátani Strange-nek, hogy magasabb nála –, és megcsókolja. A férfi vékony ajkai rettenetesen hálásak. Már épp megfagyni készült volna, ha nem jönnek fel, úgy öt szerencsés perccel ezelőtt. Megremeg, ahogy a forró ajkak hozzá simulnak, kezeit Kaecilius hátán támasztja meg. Szinte sértődötten néz, amikor a férfi hirtelen kibújik karjaiból és hátrál egy nagy lépéssel. Kaecilius lehajtott fejjel közli:

- Bocsi, tudod, fagyöngy és az alatt, izé –

- Nem vagyok teljesen hülye – szakítja félbe Stephen. Később hozzáteszi – Már vártam, hogy mikor fagyasztasz meg odakint.

Egy átlagember már rég megsértődne, ha párja ilyeneket mondana, de Kaecilius fel sem veszi. Ő ilyen. A leggyakrabban még valami odaillő visszaszólása is van, mert nagyon nem szereti, ha kioktatják. Stephen Strange pedig egy arrogáns seggarc, és ezt nem kell magyarázni.

Kaecilius egy jól irányzott mozdulattal gyakorlatilag a kanapéra taszítja barátját, arcán végigfut egy kaján vigyor, ahogyan a bútor megadóan nyikordul. Kimegy az aprócska konyhába (ami feltehetőleg egyben az étkezője is), keresgélni kezd.

- Boldog karácsonyt! – Visszatér, kezében egy üveg borral és két pohárral. Ez Strange egyik valódi gyengepontja. Imádja a vörösbort, megállapítja, hogy ez lesz élete legcsodálatosabb, egyben az első karácsonya már megszámlálhatatlanul hosszú idő óta.

Igazából nem annyira régen, amikor még ott volt neki az exe, akkor bemutatta a nő őt a családjának. Gyűlölte az egészet, az idióta kérdéseket, a nevető családtagokat, idegen volt neki mindez. Élete legborzasztóbb időszaka volt a barátnője. Strange biszex, és határozottan érdeklik a férfiak, csak hát a világ szerint a nővel „egészséges”, férfival meg beteges. Magányos játékos, amióta az eszét tudja. A szíve mélyén abban sem hisz igazán, hogy kapcsolatának Kaeciliussal lenne bármi értelme. Jelenleg jó így neki, úgy érzi, életében ő az első ember, akivel egyenrangú felek lehetnek. Akivel hosszú órákat lehet beszélgetni, akire ha ránéz, nem bírja abbahagyni a mosolygást (szó szerint úgy érzi magát, mint a rajzfilmek őrült karakterei, akiknek semmi értelme azon kívül, hogy ugráljanak az örömtől), akivel nem veszekszik, hanem vitatkozik, aki mellett tudja, a hiányosságai pótolva vannak, aki a legrosszabb órákban is felvidítja. Talán ez lenne a szerelem? Tulajdonképpen mindegy. A lényeg, hogy Stephen Strange boldog, és Stephen Strange élvezi. És Stephen Strange leszokni látszik arról az idegesítő szokásáról, hogy mindent pontosan meghatározott kategóriákba tegyen.

Szóval Kaecilius belép a nappaliba és flegmán odadobja, hogy „Boldog karácsonyt!”, Strange meg csak vigyorog – már szinte érzi a bor ízét. Illene ilyenkor valami nyálas köszöntőszöveget mondani, közölni a másikkal, mennyire fontos nekünk, nélküle nem tudnánk elképzelni az életünk.

- Nem vállalok felelősséget azért, hogy holnap reggel fel tudj kelni – Kaecilius nevet, kajánul, gonoszul, mégis jószívűen és őszintén.

Átnyújtja Strange-nek a bort, aki egy mozdulattal felbontja az üveget – a kezek nem remegnek, az üvegből magabiztosan tölt a két pohárba. A bor mélyvörös, isteni.

Strange mindeddig hárította az ajándékozás gondolatát, ezzel folyamatosan megkapva Kaecilius csalódott pillantásait. A borosüveg alján már csak pár korty marad a mennyei italból, amikor Stephen megszólal:

- Szerintem már eleget ittunk ahhoz, hogy meglepjelek. – Szeme sarkában huncutság csillan elbújva. Alig észrevehető, ám Kaecilius figyelmét nem kerüli el. Ahogy a kanapén ül, tekintete elréved a párás ablakon összefutó nagyvárosi fények felé. Elgondolkozik. Ő bezzeg nem vett semmit, basszameg.

A percek hosszasan elnyúlnak, az idő kiesik eddigi zónájából. Valamikor, már maga sem tudja mikor, Stephen Kaecilius ölébe mászik. A férfi ujjaival fésülgeti a barna tincseket, simítja a puha orcákat. A szobában kellemes félhomály, az aprócska fenyő fényfüzérei színesre festik az üvegpoharakat. Kaecilius felemeli az üveget (fölösleges lenne vacakolni azzal, hogy töltsön belőle) és meghúzza. Kiürül.

- Kellene még egy, nem gondolod? – kérdezi Strange-től, de a választ már meg sem várja – Nincs kedvem fölkelni innen – hozzáteszi elmélázva, majd egy sárgásan ragyogó varázskört jelenít meg. Óvatosan átnyúl rajta az újabb üveg borért. Felbontja, majd visszatér ahhoz, hogy Strange haját simogatja.

Strange ajándéka egy nagy csokor virág. Virág. Egy kibaszott csokor tavaszi rózsa, valahonnan elővarázsolva. Mármint úgy szó szerint varázsolva. Ezutóbbit Kaecilius jó ötletnek találja, közben elgondolkozik a halálán. „Undorító” – gondolja, de nem szól egy szót se. Nem lenne szíve hozzá. Ellentétben azzal, hogy a csokor illatozó rózsába belefojtsa idiótán vigyorgó pasiját. A szemét viccnek szánta, de még a jóféléből.

- Bennem legalább még van valamennyi emberi érzés. – Arcán fintor, mely jellegzetes nevetésébe vált át. Kifürkészhetetlen szemei sarkában szarkalábak futnak szét, miközben ajkai alig rezdülnek.

Stephen kezébe ad egy kis dobozt, amit mindeddig rejtegetett. Rajta férfiasan rögtönzött masni egy bűnösen arany szalagból, pár helyen ragasztóval van rögzítve (ez egy sötét titok). A csomagolópapír sötétzöldjéről a mikulássapkákkal és fenyőfákkal már nem érdemes szót ejteni. Reményei szerint a sötétben (jobb helyeken még mindig félhomálynak hívják) úgysem látszik, és eleve ki az, aki december huszonharmadikán, fél hatkor, azaz, pontosan pár perccel a boltok bezárta előtt venni tud valami egészen normális csomagolópapírt. Már ha a karácsonyban bármit is lehet a normális névvel illetni. Az áruházak beöltözött mikulásai, a csillogó-villogó fenyőfák, a fényfüzérek és a tény, hogy a szülők azzal etetik a gyerekeiket, hogy egy piros ruhás, szakállas faszi valóban bemegy a házuk kéményén és ajándékot ad nekik.

Strange kíváncsian nyitja ki a kis dobozt. Óvatosan meghúzza a masni szélét, mire az a többkilónyi ragasztó meglepően hamar adja meg magát. Hála az égnek, a férfi nem foglalkozik a csomagolással, előhalászik belőle egy órát. Fekete-ezüst karóra, elegáns, bőrszíjjal. Tekintete – ha lehet tovább fokozni – az előbbihez képest még jobban ellágyul. Végleg nem nézte volna ki barátjából, hogy megajándékozza, ráadásul egy valódi csodával. Felül a kanapén, lendületesen átkarolja Kaeciliust, megcsókolja. Nem az az igazi, mély, szerelmes csók, inkább egy olyan „röpke öröm” csókja. Arcát a férfi vállába fúrja. Elrebeg egy hitetlenkedő káromkodást, magas suttogós hangon, a szó végét már nem mondja ki.

- Azért nem gondoltad, hogy ezért cserébe csak egy virágot kapsz, ugye?

- Hát pontosan erre következtettem, de szívesen hallgatom a folytatást.

- A másik, az igazi – túlzottan nyomatékosan megnyomja az igazi szót – ajándékom a hálószobádban fog várni, kábé tíz percen belül. – Hát persze, hogy saját magára gondol ez az egoista gyökér. Kaecilius nem is várt volna mást tőle.

Stephen felugrik (fölkel tulajdonképpen, de lazán lehetne egy túlméretes macska ugrásának is nevezni) a kanapéról, határozottan megindul a picike hálószoba felé. Kaecilius kíváncsian követi – mentségére legyen mondva, friss, talán fél éve sem tartó, véletlenszerű ötletből kapott kapcsolatukban ez lesz a második együtt töltött éjszakájuk. Ilyenkor az ember várja az ismeretlent.

Gondosan becsukja maguk után az ajtót, a háló faltól falig ragyog Stephen jelenlététől. A férfi sajnos túl sok érdekességet nem hagyott a számára, meztelenül fekszik az ágyban. Legalább egy takaró van rajta. Kaecilius elégedetten felmordul. Szexis félmosolyát nem rejtegeti tovább.

A folytatásról sajnos nem szolgálhatok információkkal, szerintem mindenki el tudja képzelni.