Találkozás

Ez a pályázatra készített másik novellám. Régebbi, de még nem volt lehetőségem posztolni (többek között a Daily Best Challenge miatt). Így utólag nem lett annyira szuper, de ha már sokat vacakoltam vele, akkor ki is teszem. Egyperces, fluff, saját karakteres, kivételesen nem slash, de romantikus.



Egyéb infó a bloggal kapcsolatban: július 5. és 10. között egyáltalán nem leszek elérhető, úgyhogy addig a blog kvázi szünetel. Utána visszatérek a fanficeimmel. :D

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=zB6oIdz_ZXo


*

A nő idegesen pillant karórájára, a napfényben megcsillannak az apró ezüstös mutatók, és ő futni kezd. Van két perce átjutni a zsúfolt hídon a buszmegállóig, és villámsebességgel fészkeli be agyába magát a gondolat, hogy ilyen formában elérni a buszt egyenlő a lehetetlennel. Cipője kopog a repedezett betonon, arcába fújja az enyhe szél a nagyváros porát. Ideges, kipirul, ahogy fut, aztán a busz sehol nincs.

A megálló majdnem üres, csak egy férfi áll ott egyedül, mobilját böngészi. Odaáll mellé, pár méter távolságra tőle, végigméri. Megszólítja:

- Elment már a negyvenhármas busz?

A férfi összerezzen a hangra, váratlanul éri, egy pillanatig nem tud megszólalni. Szürkészöld tekintetét a nőre helyezi, lassú mozdulattal zsebre vágja telefonját, és a nő abban a percben elveszik, amint összekapcsolódik tekintetük.

- Én is arra várok. Úgy néz ki, igen.

A nő szomorú bólintással veszi tudomásul, hogy még legalább negyed órát kell itt várnia a következőre. Igazából sehová nem siet, fölösleges lett volna a korábbi busszal mennie, de ő szeret pontos lenni, úgyhogy azért egy kicsit bosszús. Otthon főzhetne valamit, vagy megnézhetne egy filmet, aztán levinné sétálni a kutyát.

- Meddig megy?

- Négy megállót. Utána sétálok hazáig. – Észre sem veszi, hogy válaszolt a férfi kérdésére. – És maga?

- Végállomás, ha jól tudom. Még új vagyok a környéken.

Valóban egy hete sincs, hogy egy barátja albérletébe költözött, hatodjára száll fel a negyvenhármasra, és másodjára látja a nőt, aki éppen elvarázsoltan nézi a messzeségben feltűnő hegyeket, vagy valamit, ami hasonlóan érdekes számára. Már az első alkalommal megjegyezte, észrevette a többtucat ember között, akik ugyanitt várakoztak. Feltűnő volt a hullámos, vöröses haja, meg a pöttyös szoknyája, ami akkor volt rajta. Most egy sima farmer van rajta halványrózsaszín inggel, a haja be van fonva, és tekintete gondterheltnek tűnik.

Furcsamód úgy érzi, mintha már ezer éve ismerné, pedig a nevét sem tudja. Ezekben a percekben szeretne hinni az újjászületésben, vagy bármilyen egyéb csodában, ami leírja, hogy mégis ismerhetik egymást valahonnan.

- Amúgy Szilvi vagyok.

- Péter. – Hangja megremeg, ahogy a puha kezekhez ér, érzi, amint kézfejét lágyan végigkaristolja egy kígyót formázó gyűrű.

Ez az a perc, amikor két idegen ember életében jön valami változás – érzi, ahogy megszorítja a nő kezét. Bizalmasan rámosolyog, hogy eltakarja a hirtelen keletkező kínos csendet. A nő – Szilvi – már bemutatkozott, most ő jön egy lépéssel.

- Siet valahová? – Ahogy kimondja, tudatosul benne, hogy ez a legrosszabb, amit egy olyasvalakitől kérdezhet, akit mindössze három perce ismer.

Szilvi megrázza fejét, fülbevalói ide-oda inganak, és most először néz úgy igazán mélyen a férfi szemébe. Kék szeme van, olyan, mint a mögöttük feszülő tiszta égnek, a legvadabb álmoknak, a szabadságnak.

- Tudok a közelben egy kellemes kávézót. Csak két megállóra van innen. Nagyon finom koktéljaik vannak, meg hangulatos teraszuk.

A megálló bemondója töri meg beszélgetésüket, recsegő géphang egy távoli hangszóró mögül, ami visszarántja kettejüket a valóságba, és egy másodpercre Péter érzi, hogy mennyire abszurd a buszmegállóban leszólítani valakit és elhívni kávézni. Az egésznek talán nincs semmi értelme, talán halvaszületett ötlet, és ha logikusan gondolkodna, akkor a lehető leggyorsabban lépne le a megállóból. Valami mégis az ellentétét súgja ennek, erősíti fel benne a gondolatot, hogy próbálkozzon meg helytállni, ha már idáig eljutott.

A busz nagy robajjal fékez, néhányan leszállnak, miután kinyílnak a nyikorgó ajtók, és ők foglalják el a helyüket.

- Akkor kávézó?

- Kávézó. – Szilvi mosolya ragyog.

A férfi felengedi maga előtt a nőt, megvárja, amíg helyet választ maguknak. Ez lenne a szerelem?

Talán. De ők már csak két ember a délutáni forgalomban hömpölygő tömegből.

*

Véleményt, sütit, kismacskát szívesen látok a kommentek között *3*