Tenger

Igen. Már egy éve ígérem, és most lett meg. Meg tudnám magyarázni, de nem fogom, mert hosszú és fölösleges. Ez így itt végre No.6, Shion/Nezumi, háborús AU, angst (ami azt illeti depresszív, mint állat, mert képtelen vagyok fluffot írni velük, pedig muszáj lesz).

A tengert ábrázoló képek saját szerzemények, a felirat szintén, a fehér hajú srácot a Weheartit szabadította rám.

A novellát EZ a dal ihlette (ha rákattintasz a linkre, elvileg nagyon esztétikusan külön ablakba nyitja meg).


***

- A háborús sebeid soha nem fognak elmúlni.

- Tudom – felelte a távolba révedve.

- Ez a céljuk: nyomot hagyni. Az egészet emiatt csinálják. Azt akarják, hogy emlékezzenek rájuk. – Ő is a lemenő Napot figyelte, képtelen lett volna a szemébe nézni. Nem bírta nézni a fájdalmát.

Pár percig némán álltak egymás mellett, míg a Nap színe izzóvörösre festette a tükörsima vizet.

- Vigyázz magadra – súgta Shion a fülébe. Odalépett hozzá, átölelte. Óvatos mozdulattal ért hozzá, mintha üvegből lenne, és attól félne, hogy bármelyik pillanatban összetöri. Mikor elengedte, Nezumi rettentően magányosnak érezte magát. Megborzongott, ahogy a gyenge szél homokot söpört feléjük. Felvillant benne a gondolat, hogy utoljára látja ezt a képet, és nem bírt szabadulni tőle. Lehunyta szemeit, fekete pillái lassan rebbentek, arca mozdulatlan volt és falfehér.

- Nézz minden este a partról a túloldal felé. Ott leszek. Hamarosan újra találkozunk. – Elengedte Shion hideg kezét.

Ezek voltak az utolsó szavai. Soha nem tért vissza.

--

Két éve ugyanígy álltak itt, egymással szemben. Fejük fölött repülőgépek zúgtak, a levegő nehéz volt az egyre közeledő vihartól. A tenger morajlott, hullámai durván, harciasan csapódtak a parton fekvő évszázados kövekhez. Shion reszketett, közelebb húzódott Nezumihoz. Akkoriban még semmi pénzért nem ért volna hozzá, félt tőle, mert kiszámíthatatlan volt és nagyképű – a felszínen. De tudta, hogy valójában aranyból van a szíve és ugyanolyan törékeny, mint bárki más, csak várni kell, amíg ezt bevallja magának.

Nezumi megszökött a sorozás elől, nem volt hajlandó a frontra menni. Shion nem tudott elmenekülni.

- Ez az utolsó alkalom, hogy a parton állok és nézem a naplementét. Itt nőttem fel, elképzelhetetlen, hogy mindez egy csapásra megszűnik létezni.

Barna hajába bele-bele kapott a viharos szél, és Nezumi néhány lépés biztonságot nyújtó távolságából figyelte. Szerette volna átölelni, hogy ne féljen, megígérni neki, hogy látják még egymást, marasztalni, elmondani neki, hogy szereti mindennél jobban, és nem akarja elveszíteni – de egy szót sem szólt. Nem volt rá képes. Hagyta elmenni, és képtelen volt reménykedni benne, hogy túléli.

És Shion elment.

--

Nezumi nyakába kanyarította hosszú sálát, majd hátat fordított a teliholdnak. Bosszantotta a tükröződése a vízen a sötét éjszakában. Akkor hallott először a vírusról, ami megrázta a másik kontinensen harcolókat. Mindenki más biztos volt benne, hogy ottani szeretteik már rég halottak – Nezumira pont ellenkezőleg hatottak az egyre rettenetesebb hírek. Amióta nem látta, elkezdett bízni Shionban, szinte sulykolta magába a szavakat, amelyek azt súgták, hogy a férfi erős, és ő épségben fogja visszakapni a számára legfontosabbat.

Hazafelé ment, útközben egy követ rugdosott maga előtt. Nem nézett a csillagos égre, nem hitt a csodákban, a kívánságokban. Hitt viszont Shionban, elvakultan, túlzottan.

--

Nem bírt többet várni. Az egyik pillanatban még a tengerparton ült egy szürke, hideg kövön, majd a kocsijában találta magát, amint egyre gyorsabban hajt a hajnali országúton. A Nap éppenhogy derengett a felhők sűrű hálója mögött, és az autóban szólt a rádió – egyetlen hírről volt benne szó, az egyre több áldozatot szedő ismeretlen vírus, adatok, adatok és adatok, mennyien lettek betegek, mennyien haltak bele. Nezumi fülében összefolytak a hírolvasó szavai, hátraszántott két szemébe lógó hajtincset, aztán átlépte a sebességkorlátozást. Nem érdekelte, bármi történjen, ő most azonnal hazahozza Shiont, mert szüksége van rá, mert szereti.

A tenger túloldalán sivatag volt, forróság és halál szaga járt körbe az erős szélben. Nyilván nem lett volna szabad behajtania a tábor területére, de neki meg kellett találnia azt az egyetlent, aki miatt eljött több ezer kilométert utazva.

Nezumi kiszállt a kocsiból, becsapta maga után az ajtót, és már bent volt minden egyes sátorban, mikorra az őrök észbe kaphattak volna. Már nem emlékszik rá, hogyan találta meg, gondolatait elhomályosította milliónyi más és más kérdés, melyek gyakran egymásnak tökéletesen ellentmondtak. Végletekben gondolkozott, a legjobbtól a legrosszabbig, kíméletlen rémképeket sodorva ezáltal maga elé. Aztán megtalálta. Más volt, a haja kifakult, testén vörös foltok jelezték a háború és a vírus pusztító nyomait – mégis túlélte. Nezumi kocsijában tért magához, rémülten, kétségbeesetten, és a férfi megsimította sápadt arcát, hogy elhiggye, elhiggyék, ez a valóság.

- Gyönyörű vagy – suttogta alig hallhatóan, majd feltekerte a rádió hangerejét, hogy megölje a csöndet.

--

Éjszaka volt, és ők a parton álltak, ismét együtt. A víz feketén hömpölygött a sűrű felhőzet alatt. Shion fehér haját kékesre festette az éj, amint bizonytalanul sercegett léptei alatt a homok. Nezumi mondani akart neki valamit, de megint szótlan volt, tehetetlenségét egy hirtelen csókba fojtotta. Ajkain érezte Shion forróságát, szíve dobbanását, és lassan elhitte, hogy véget ért.

--

Fegyverszünet.

--

Több mint két év telt el, Shion egyedül áll a vízparton, nézi a Naplementét, és tudja, hogy a messzeségben Nezumi is azt nézi. Még elhiszi, még bízik benne.

--

Három év telik el, és Nezumi nem tért vissza. Shion már az őrület határán áll, a remény megölte törékeny lelkét. Lábait mossa a hideg, sós víz, ahogy egyre beljebb lépked. A parton a város egyre távolodik tőle, a házak már csak apró pontok, melyekből ő mit sem lát, míg körülveszi a kéken hullámzó víz és a kristálytiszta ég. Ha Nezumi nem jön, akkor elmegy ő érte a túloldalra. A túlsó part még nem is látszik, de előtte már mintha derengne a férfi mosolya és a magas hegyek.

--

Belemerül a vízbe.

--

Úszni kezd.

***