Am I in love with you or am I in love with the feeling? 6. fejezet

Igen, ez a történet még létezik, és egyre a vesztébe rohan, mert már nem lehet sokáig húzni a dolgokat. Tehát, Tokyo Ghoul, gimisAU, Uta/Kaneki, 6. fejezet, meg ilyen szokásos infók.
Az ösztönzésért pedig külön köszönet Rinának, mert mindig akkor talál rám, amikor készülnék feladni ezt a regényt.



Zenét errefelé találtok, remélem, még mindig másik lapon nyitja meg, mert úgy lett beállítva, de nem bízok én ebben.


***

Több mint egy hónap telik el, az év vége rohamosan közeleg, míg Kaneki eredményei mérföldekre vannak attól, amit el kellene érnie, ráadásul utolsó mentsvára, Rize tanárnő és az irodalom, egy csapásra megszűntek létezni a tanárnő rejtélyes eltűnésével. Senki nem tudja, hová lett, már a rendőrség is próbálta keresni, de hiába. Anya egyre kevesebbet foglalkozik vele, már hetek óta egy szót sem beszéltek, még a jegyei sem érdeklik – Kaneki úgy sejti, valamiért haragszik rá. Az egyetlen biztos pont az életében Uta, akit teljes szívből szeret, és akivel kapcsolatuk kezd egyre nyilvánosabbá válni a kíváncsi szemek előtt. Ilyen például Touka, aki egyre furcsább. Az utóbbi időben már nem várja meg Kanekit reggelente, és feltehetőleg teljesen más utcákon megy végig, hogy elkerülje a vele való találkozást.

Most is egy ilyen reggel van, amikor Kaneki a buszmegállóban áll és várakozik. Fülében fülhallgató, a zene elnyomja a nyüzsgő reggeli nagyváros zaját. Arcán halvány, szinte észrevehetetlen pír jelenik meg, mikor megáll egy busz, és észreveszi a benne utazó Uta sziluettjét. A jármű fékez, és a leszállók tömegében megjelenik a fiú derült arca, amint észreveszi barátját és int neki. Odaérve gyorsan átöleli, mintha csak egy amolyan baráti gesztus lenne – így nem tűnik majd fel senkinek. Elindulnak a parkon át az iskola felé. Uta útközben rágyújt, megosztja Kanekivel a cigarettát. Mire visszaérnek a főútra, elnyomja a csikket és csatlakoznak a hömpölygő tömeghez. A nyár napsugarai élénksárgára festik a rideg reggelt, még mit sem mutatva a közelgő esőfelhőkből, záporból.

A borulás kiszámíthatatlanul hálózza be a tiszta, kék eget percek töredéke alatt. Touka unottan bámul ki az ablakon, figyelemmel kíséri a sötét felhők érkezését, elmosolyodik, amikor az első esőcseppek koppannak az ablakpárkányon. Előkapja zsebéből mobilját és egy gyors üzenetet gépel Hinaminak, majd türelmetlenül várja a lány válaszát – úgy néz ki, hiába. Szeme sarkából Kanekit figyeli, rosszallóan méregeti a bambuló fiút. Fejében Hinami szavai kavarognak: „Láttam őket együtt Utával. Ott sétáltak a parkban. Szerintem együtt vannak”. Majd eszébe jut egy másik beszélgetés, sokkal korábbról: „Én a helyedben felszedném. Ne tagadd, hogy tetszik, látszik rajtad. Szerintem te is bejössz neki. Alig tud megszólalni, amikor ott vagy vele”. Úgy érzi magát, mint aki egy rossz tinidrámából csöppent a valóságba, és a gondolaton nevetnie kell, ahogy Kaneki felé fordítja fejét. Ő felé sem néz, éli a saját világát, valamin nagyon elgondolkozott – Touka gúnyos megjegyzések százait futtatja végig agyában, míg apró rezgéssel jelez a telefonja. Hinami küld még egy fotót arról, hogy otthon ül és tévézik, és Touka ebben a pillanatban nagyon irigyelni kezdi. Tulajdonképpen unatkozik, és próbálja minden előtte lévő dologgal elütni az idejét, terelni a gondolatait arról a kérdésről, ami már lassan több mint egy hónapja foglalkoztatja – vajon mi lehet Uta és Kaneki közt? Tényleg együtt vannak?

Elszégyelli magát, amiért bele akar mászni valaki más életébe, de mindez csak egy futó gondolatként repül keresztül a többin.

Szünet van, és Uta már a kémiaterem előtt vár, valami kósza dallamot dobolva fekete lakkcipőjével. Szokásos pénteki hangulat uralkodik, melyet ő elmondhatatlanul un, egyre türelmetlenebbül várakozik.

Szeme élénken csillan fel, ahogy Kaneki kilép a teremből azzal a gyönyörű, fehér hajával. A fiú viszonozza a fülig érő mosolyt, majd odalép hozzá. Egy pillanatig némán állnak egymással szemben, várva, hogy a köztük lévő távolság megszűnjön létezni. Végül Kaneki töri meg a csendet, odalép hozzá, és átöleli Utát, aki hirtelen nem tudja, mit csináljon – Kaneki még soha nem mutatott semmilyen érzelmet felé nyilvános helyen. A legjobbnak mégis azt látja, ha viszonozza az ölelést, melynek eredménye az lesz, hogy a körülötte lévő emberek, a zaj, a kíváncsi tekintetek megszűnnek létezni számára. Elvonulnak a folyosó egy csendesebb szélébe, és ott beszélgetnek, figyelik amint a többi tanuló rohan végig előttük, és mintha ők kívül lennének ezen, egy saját világ részei.

- Hétvégén eljössz hozzám? Mondjuk szombaton – kezdi Uta. – Alhatnál nálunk. – Szavainak nincs semmi éle, vagy mögöttes tartalma.

Csillogó tekintete követi Kaneki minden egyes apró mozdulatát, onnantól kezdve, hogy értelmezi az elhangzott szavakat, elpirul, aztán mosolyogni kezd, és alig észrevehetően bólint. Eközben végig Uta szemeibe néz. Már épp megszólalna, amikor csengetnek, és mindenki szétrebben a folyosóról a termekbe. Ők maradnak, és kimondatlanul is érzik, hogy mindketten el fognak késni, de megéri nekik egy együtt töltött másodpercért bármi. Uta lágyan hüvelykujját Kaneki álla alá csúsztatja, és megcsókolja. Kósza, gyors puszi, de Kanekinek erőt ad ahhoz, hogy túlélje az elkövetkező negyvenöt percet, vagy akár az egész napot.

Az utolsó órának későn, már jóval három után van vége, és Uta akkorra már otthon ül az erkélye, a hangfala és egy szál cigaretta társaságában. Amióta nem egyedül lakja az óriási teret, a ház elkezdett kiszínesedni. Már nem komor és nyomasztó, viszonylagos rend van, a kertben virágok, az emeletre vezető lépcsősoron sárgásvöröses fényfüzér kanyarog fel egészen Uta szobájáig. Anya butuska és kissé gyerekes ötlete volt, de Utának nem lett volna szíve megbántani azzal, hogy nem veszik meg – és végső soron hangulatos és jól is mutat.

Kaneki épp zárná be maga után az iskola hatalmas vaskapuját, mikor Touka utána kiált, hogy várja meg. Becsukja a kaput, és az utca végén áll meg, az épület sarkánál. Touka léptei durván dobbannak a járda kövein, amint kerülgeti a pocsolyákat.

- Meg akarok veled beszélni valamit – kezdi a lány, meg sem áll Kaneki előtt, indul tovább.

Kaneki síri tekintettel bámul rá, már-már biztos benne, hogy mi érdekli a lányt. Touka rá sem nézve, haja mögé rejtőzve, halkan teszi fel kérdését, amikor már elhagyják a csapatokba verődött iskolatársakat és befordulnak a kis sikátorszerű utcába, ahol laknak.

- Mi van köztetek Utával?

Kaneki, bár számított a kérdésre, egy pillanatra megdermed – nem tudja, mit mondjon, hazudni nem akar, de az igazságnak nem kellene kitudódnia, mert veszélybe sodorhatja mindkettőjüket. Végül a régen bevált „semmit nem mondok”-hoz folyamodik, ám a lány így is érti.

- Köszönöm – suttogja halkan, majd átsétál az úttesten az utca túloldalára. Kaneki nem megy utána, tudja, hogy neki erre most nincs szüksége egyiküknek sem.

Otthon már Uta hívása várja, a fiú lelkes hangja, ahogy cseveg vele, végtelenül megnyugtatja.

- Amúgy Touka rákérdezett arra, hogy mi van köztünk – mondja, mert úgy érzi, tartozik ezzel a vallomással barátjának. – Azt hiszem, elárultam neki, hogy együtt vagyunk. – Várja, hogy a fiú majd ideges legyen, haragudjon rá, kiabáljon, kinyomja a telefont, de nem tesz semmit. Egy pillanat erejéig kínos csend telepszik mindkettőjükre, aztán ugyanott folytatják a beszélgetést, ahol abbahagyta Uta, mielőtt Kaneki félbeszakította volna.

A szombat gondolata nem hagyja aludni. Fel-alá járkál, és várja, hogy az óra éjfélre váltson. Fehér hajába szánt, elhúzza a függönyt, az éjszakában derengő utcai lámpák fényét bámulja megigézve. Fejében ezerszer, meg ezerszer játssza le az elkövetkező napot, mikorra végre eljön a reggel.

Alig aludt, mégsem fáradt, szája szélén bujkáló mosollyal keresi elő szekrényéből az első kezébe akadó táskát, miközben valami idétlen zenét indít el a telefonjáról.

***

Megint kárpótlásul itt van Uta montázsa:

***

Véleményt szívesen fogadok, mint mindig.