2018. január 21., vasárnap

Nearly Lost


Mivel ez a 2018-as év első bejegyzése, boldog új évet kívánok nektek! :D

A jelek szerint pedig Yuuri on ICE-al indítom az évet, mégpedig egy hónapok óta íródó novellát hoztam, ami talán az eddigi legszerteágazóbb volt írás közben. Az eredeti elképzelésem valahogy mindig megváltozott, és sokáig négy különböző dokumentumban "versengett" négy különböző történetszál. Végül ez a változat nyert, úgyhogy elhoztam A Véglegest.

~ Yuuri on ICE
~ Victor/Yuuri
~ hurt-comfort

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=XWspYT4WTwY

*

Szentpétervár másabb, mint amilyennek Yuuri elképzelte – zajos éjjel-nappal, nyüzsgő, rengeteg emberrel, akiknek a beszédéből egy szót sem ért, hatalmas és idegen. Abban a percben, amint Viktor kilép a lakás ajtaján, Yuurira hirtelen szabadul rá a magány. Még érzi odabent a férfi illatát, szinte látja az alakját, amint könnyed léptekkel kerülgeti a kartondobozokat, bennük törékeny tárgyakkal, ki nem pakolt bőröndöket. Csak három napról van szó – három nap, ami rengeteg, és Yuurit az őrületbe kergeti.
Fel-alá járkál a tágas szobákban, nem találja a helyét. Megeteti Makkachint, és meglocsolja az egyetlen cserép orchideát a nappaliban, amiről nem tudta lebeszélni a családját, hogy magával vigye. A virág lilája fakónak hat a lakás modern, kimért szürkeségében, a fény hiányában nem tükröződik az üvegasztalon, és ő ugyanilyen ridegnek és fagyosnak érzi a környezetet, ami körülveszi, ránehezedik. Egy pillanatra leül a székre, a támla hideg fémje szinte égeti a hátát, ahol hozzáér. Ugrásszerűen kel fel, mint akinek hirtelen jut eszébe valami. Elhúzza a nehéz selyem sötétítőfüggönyöket, beengedi a felesleges napfényt. Egy napja, hogy Viktor elment és ő úgy érzi, minduntalan fázik. Ahogy kinéz az ablakon, már-már megretten a mindent uraló várostól, melynek utcáit hiába süti a nap, hideg marad örökké – pont, mint ő. Soha nem lesz olyan számára semmi, mint volt.

Viktor számára az a három nap rohanás egyik irodából a másikba, idegesítő és unalmas ügyintézés, várakozás a kényelmetlen műanyagszékeken, papírtömbök látványa, egy aláírás ide, a következő oda, és végtelenül boldog, amikor már a metrón ülhet a hazafelé vezető úton. Kezében mobilja, reszkető ujjal érinti a hívást, és a készülék kicseng – talán túl hosszan.
Yuuri mobilja a hálószobában, az ezüstös szatén ágytakarón, rezeg, lassan araszol az ágy széle felé, és pont abbahagyja a csörgést, mire leeshetne. A férfi a másik szobában szendereg a kanapén, megfeledkezve a magányról, a kint tűző napról, a csörgő telefonjáról, melyen egyre gyűlnek kedvese aggódó üzenetei, a hazafelé tartó, kétségbeesett Viktorról – ami azt illeti, éppen róla álmodik, amint éppen hazajön és nyitja az ajtót.
Kulcs csörög, a zár kattan, ajtó nyílik, cipő kopog, Yuuri felriad. Felkaparja az asztalról szemüvegét, lassan élesedik a környezet. Felül, kócos tincsei közé túr, próbálja elszakítani az álmok világát a valóságtól. Képtelenség, hogy már Ő jöjjön, hiszen Ő még túl messze van.
- Megjöttem. Yuuri, itthon vagy? – Kétségbeesett hang metszi el a lakásban uralkodó síri csendet, az üres falak visszhangoznak minden szót.
Viktor kabátban rohan a nappaliba, arcán szétárad a nyugalom, amikor tudatosul benne a kanapén ülő, meglepetten pislogó férfi alakja. Lehajol hozzá, megcsókolja, hosszan, benne van a három nap távollét vágya keveredve a viszontlátás boldogságával. Yuuri nem csókol vissza, nem mozdul, meg sem rezdül. Kipirult arca megmosolyogtatja Viktort. Várja, hogy azt mondja, hiányzott neki, vagy legalább megszólaljon, de nem teszi. Hosszú idő óta először épül fel közéjük vastag, áthatolhatatlan falként a kínos csend.
- Miért nem vetted fel? – kérdezi Viktor, csakhogy elűzze hirtelen támadt kellemetlen érzéseit. – Hívtalak többször. Még írtam is neked. – Lehuppan a puha kanapéra, félresöpör két fölöslegesnek ítélt párnát.
Yuuri felhúzott szemöldökkel néz rá, arca változatlan.
- Ne haragudj, nem akartam szemrehányást tenni – folytatja. – Csak tökre aggódtam, hogy mi van veled. Nem ismersz senkit, eltévedsz itt nekem, vagy valami hasonló.
Yuuri elfordítja fejét és közelebb fészkelődik Viktorhoz. Magán érzi a hőjét, mire szíve akaratlanul is megdobban. Óvatosan simít végig a hátán, mint aki nem hiszi el, hogy ez a valóság, aztán a sziluettjüket nézi a tévéképernyő feketeségében, míg lassan megszólal:
- Végre itt vagy.
Ennyi elég Viktornak. Átöleli szerelmét, erős karjaiban tartja, és Yuuri hozzábújik, az arcát csiklandozzák a hajszálak, az illata pedig édes álomillat, és elmondhatatlanul hiányzott.

Yuuri mégis hűvös marad, tartózkodó, és Viktor nem érti, mi történt.
- Lemegyek sétálni Makkachinnal. Velünk tartasz?
- Most nincs kedvem – hallatszik a válasz a fürdőszoba ajtaja mögül, a háttérben vízcsobogás, ami egyre halkul, ahogy Viktor elhagyja a lakást és megnyomja a lift hívógombját.
Alkonyodik, a kutya türelmetlenül csahol mellette, míg ő a nyakába tekeri a sálat. Lehelete látszik az utcai lámpa sárgás fényében, kocsik húznak el mellette, és ő a szomszédos sikátor felé veszi az irányt. Sötétség veszi körül, Makkachin lelkesen ugrál, a férfi erősebben szorítja meg a pórázt, majd belemerül gondolataiba. Már két napja itthon van, és könnyedén össze tudná számolni, hányszor beszéltek Yuurival – az eredmény félelmet ébreszt benne, hiába nem akar arra gondolni, hogy elveszíthetik a kettejük között létrejött kapcsolatot. Hirtelen jut eszébe az a gondolatfoszlány, hogy valamit kezdenie kellene ezzel, így abban a percben ránt egyet a pórázon, és a másik irányba fordul. Bocsánatkérően pillant kutyájára, akit gazdája bizonytalansága és csapongó érzelmei látszólag csöppet sem zavarnak. Hozzászokott már, vagy pusztán örül, hogy kint lehet a szabadban.
Az első dolog, ami eszébe jut, egy étterem pár utcával arrébb. Különlegesnek éppen nem mondhatni, de otthonos, amire valószínűleg szüksége lenne Yuurinak. Némiképp túlzsúfolt, bordó bőrfotelek sorakoznak a falak mellett, a fal vajszínű, hosszú csillárok lógnak le a plafonról, és szinte kizárólag mindig üres, mondhatni romantikus hangulata van. Már zárva van, de a villanyok még égnek, valószínűleg takarítanak és pakolnak az ott dolgozók. Az étterem teljes sötétségbe borul, mikorra Viktor az ajtóhoz ér. Az áttetsző, mintás üvegre különféle táblákat ragasztottak, köztük a nyitva tartást, amit a férfi keres. Végigfuttatja türkiz tekintetét a papírokon, halkan suttogja el a napot és az órát, amikor nyitva tart a kis étterem. Egy pillanatra elmosolyodik, megsimítja Makkachin puha szőrét, mielőtt elindulna.
A lift gépies hanggal áll meg az emeleten, Viktor leellenőrzi haját a koszos, homályos tükörben, majd elengedi Makkachint. A kutya az ajtó felé szalad, a férfi a kulcsok között keresgél. Odabent sötét van és csend, egyedül a nappali hatalmas faliórája ketyeg – fél tizenegy múlt. Yuuri már bizonyára alszik, holnap reggel lesz az edzése. Viktor halkan és észrevétlenül jár a lakásban, hogy ne ébressze fel.
Talán tizenegy lehet, amikor becsukja maga után a hálószoba fehér ajtaját és elhúzza a sötétítőt. Yuurival ellentétben, őt zavarja a világosság, ami beszűrődik kintről hajnalonként. A férfi már alszik, fekete haja szanaszét terül a párnán, és Viktor melléfekszik a kényelmes franciaágyba. Leheletnyi csókot fúj csupasz vállára, átkarolja. Még hallja, ahogy Makkachin orrával kilökdösi a hálószoba ajtaját, felugrik a fotelba, aztán elalszik.

Az óracsörgés túl hamar jön el, Viktor tagjai még nehezek az álomtól, amint lassan elérkezik a reggel. Yuuri meg se hallja az idegesítő hangot, átfordul a másik oldalára, ezáltal kibújva kedvese öleléséből. Fél óra múlva mindkettejüknek a jégen kell lenniük, ami jelenlegi helyzetükből kiindulva egyenlő a lehetetlennel, amennyiben nem kelnek fel azonnal.
Végül Viktor nehezen és fájdalmasan átvonszolja magát a konyhába, és lábujjhegyre állva levesz két pöttyös bögrét a polcról. Még számára is magasan van a fehér, túlzsúfolt polcsor. Kissráckorában úgy tanulta, hogy el kell mosni a poros bögréket, mielőtt használni akarja – a mosogató fémesen csillogó csapja alá teszi őket, a víz hideg, libabőrös lesz, ahogy kezéhez ér. Gyűrűje ütemesen koccan a festett kerámiához, háta mögül papucscsoszogást, mancsok kopogását hallja a padlón. Várja, hogy Yuuri átkarolja, félénk és véletlenszerű meglepetésnek szánva, hátulról, és ő álcázhassa, hogy nem számított rá, mert olyankor a férfi mindig bájosan elpirul, amiről nagy valószínűséggel nincs tudomása.
De Yuuri csak egy széket húz magának – a tárgy lába éles nyikordulással adja meg magát a padlónak, ő pedig ledobja magát a vékony párnára. Viktor hátranéz válla fölött, de nem lát rá Yuurira. Amikor végez a bögrék elmosásával, egyet a férfi elé nyújt és megvárja, amíg egy alátétet csúsztat oda. A reggeli tea elmulaszthatatlan számukra mielőtt Szentpétervár hűvös utcáira lépnek.

A főutcára érve Viktor kedvese vállára csúsztatja kesztyűs kezét.
- Valami baj van, Yuuri?
- Nincs.
Életében először érzi embertelennek a tomboló hideget, hosszú idő után megközelíthetetlennek a mellette sétáló személyt. Percek múlva arra sem emlékszik, mikor engedte el a férfit, de érzi a hiányát, a fagyott levegőt, amint a szívéig hatol.
A pályán a jég kristálytiszta, Viktor magát látja benne, ha lenéz rá, ahogy egyedül siklik végig, megsebezve a hibátlan tisztaságot. Valahol elégedettséggel tölti el, hogy kárt tehet a tökéletességben, összetörheti a rendet – bosszút állhat saját boldogtalanságáért.
Szinte erőszakkal sulykolja magába eltűnt optimizmusát, hátha lángra lobbantja a benne rejtőző remény utolsó szikráinak egyikét. Yuuri szereti a hasát, így a meglepetés éttermi vacsora gondolata megteszi a várt hatást Viktor szívében. Türkiz szemeinek ragyogása visszatér, ahogy hazafelé sétál a ködös estében edzéséről. Az útról kocsik zaja és beszéd zúg, a lámpák fénye halványan dereng át a sűrű ködön, és ő könnyed léptekkel sétál a modern építésű ház felé, amit újra az otthonának nevez.
A folyosóra érve hagyma és fűszerszag csapja meg orrát. Hirtelen eszébe jut egy konok balsejtelem, de elhessegeti a gondolatot, mielőtt gyökeret vethetne aggodalmai között. A lakásajtóhoz közeledve egyre erősebb a fűszer illata, hús is belevegyül, amikor tudatosul benne, hogy éhes. Mennyire jó lenne, ha Yuurit most az ő kinyúlt pulóverében találná a tűzhely mellett, átölelné, segítene neki főzni, szép dolgokat suttogna a fülébe (bár ez nem nevezhető éppen segítségnek, inkább hátráltatná kedvese munkáját). Már szinte látja az asztalon az elegáns üvegpoharakat, bennük a vörösbort, köztük az orchideát, színekkel tölti fel a szürke lakást.
Résnyire nyitva találja a bejárati ajtót, és amint beteszi lábát az előszobába, minden eddig felépített kép elúszik, helyüket átveszi a vacsora átható illata. Türelmetlenül rohan az étkezőasztalhoz, amin két üres tál várja az érkezését. Kabátját a fotel háttámlájára dobva rohan üdvözölni Yuurit.
A férfi viszonozza az apró érintéseket, csókokat, de egy mosolyt sem mutat Viktor felé, helyette az asztalhoz tuszkolja, és gyorsan, érzelemmentesen meséli el a délutánját és estéjét, a főzés ötletét. Viktor próbálja nem észrevenni, próbál arra koncentrálni, hogy legalább beszél hozzá, el akarja hinni, hogy minden rendben van. Mégis csalódottan mond le a hangulatos étterem ötletéről, ahogy ezüstön csillanó késével a sült húsba vág. A szavak értelmetlen masszává állnak össze fejében, kavarognak és egymásnak ütköznek, mialatt ő egyre magányosabb a minimalista lakás mesterkélt ürességében.

Yuuri a hajnalokat gyűlöli a legjobban. Úgy érzi, megfagy, ahogy körülveszi az átkozott sötétség, mialatt Viktor mélyen alszik mellette. Végignéz a férfi elnyúlt alakján, hallgatja az apró levegővételeket a csendben, figyeli, ahogy a mellkasa emelkedik-süllyed-emelkedik-süllyed. Ez is egy ritmus, ha a jégen vannak, mert ott minden ritmussá válik. Most is azt próbálja képzelni, de minduntalan széthullik a megalkotott kép és visszaesik a valóság rideg hűvösségébe. Óvatosan, éppenhogy az ujjbegyeivel érinti meg az arc finom vonásait, mintha egy óvatlan pillanatban az is beleveszhetne a sötétségbe. Olyan furcsa vele, amióta hazajött – mintha nem lenne őszinte. Az utóbbi pár napban eltévedve kerülgetik egymást a lakásban, elbeszélnek a másik mellett, mintha az őket összekötő törékeny üveglánc (jéglánc?) megrepedt volna.

A reggel erős széllel fújódik be Szentpétervár utcáira, Viktor előtt egy egykori, gyűrött csomagolópapír táncol keresztül az utcán elveszetten, eldobva, mégis szabadon. A férfi utána fordul, ahogy a fényes folt a szerteágazó kereszteződésbe ugrik a következő széllökéssel, és egy autó alá csúszik. Egy pillanatra megsajnálja, a következőre elfelejti. Megigazítja fekete sálját, megborzong a csípős levegőtől, az aréna felé veszi az irányt. Türelmetlenül várja, hogy a jégre léphessen, és elfelejtse a problémákat, amik minden pillanatban körülveszik őt. Retteg tőle, hogy Yuuri bizonytalansága mindent tönkretesz, amit felépítettek.
A jég hideg és könyörtelenül karcolja meg az arcát, ahogy elcsúszik. Kelletlenül tápászkodik fel a neonlámpák távolságtartó fényében, a kijárat felé botorkál. Minden izma sajog, úgy néz ki, mára túllőtt a célon. Az öltöző tükréből visszanéz rá nyúzott tekintete, egyszerre rászabadul Yuuri hiánya. Ha a férfi ismét olyan lenne, mint korábban volt, ha nem fagyott volna meg azóta, akkor most minden annyira egyszerű lenne. Mardosó ürességet érez, ahogy felvillan emlékezetében az őszinte mosoly, ahogy az arcon megjelennek a gödröcskék, és egy kissé felhúzza a férfi az orrát, mielőtt nevetni kezdene, a szemüvege ügyetlenül csúszik félre, a vékony ajkakon szétfut a boldogság. Az összes eddiginél erősebb vágyat érez az iránt, hogy visszakapja életébe a váratlanul halványodó fényt.
A nap a város alá bukik, mikorra a hazaút meredek lépcsőjére ér. Szerencsére elállt a szél, az este kellemes illata tölti meg a központot, az emberek állandó nyüzsgésének hangja duruzsol keresztül az utcákon. Szentpétervár mindig megéled ekkorra, és ő irigykedve nézi a sétálókat, míg eszébe jut, hogy Yuurit még el sem vitte a Néva partjához, pedig az a város legszebb része – talán minden fáradtsága ellenére ezt még belezsúfolja a napjába. A lépcsőházban szinte nevetve kapja elő kulcsát, kvázi betör a sötét és csöndes lakásába. Makkachin azonnal csóváló farokkal, lihegve üdvözli, a kutya körme ütemesen kopog a padlón, és szétárad benne a nyugalom, ahogy ujjaival végigsimít a puha szőrön. Felkapcsolja a villanyt, a fényt megtöri a lelógó lámpa mintája, ez vetül a falakra, szekrényekre, kabátokra. Bentebb lépve gyanús lesz neki a kihaltság, a nappaliban
olvasólámpa dereng a sarokban, a kanapén valami bolt reklámújsága félbehagyva, a hálóba lépve azonnal megbánja, hogy színpadias mozdulattal űzi el a sötétet. Szerencséjére Yuuri nem ébred fel, észre sem veszi az érkezését. Mélyen alszik, és tudja, hogy ilyenkor semmivel nem lehet felrázni – a Néva parti séta gondolatáról némi sajnálattal, de azonnal letesz, amikor meglátja.
Hosszú perceken át engedi magára a kádban a vizet, hátát a hideg kerámiának veti. Unottan figyeli, ahogy a víz szabálytalan csíkokban a lefolyó felé fut, fejében egyetlen gondolat dübörög végig: nem hagyhatja elveszni.
Amíg a konyhában bepakolja a mosogatógépbe a használt edényeket, ötletek hosszú sora rendeződik benne – kristálypohár, vásárlás, séta, levesestál, evőeszköz, filmnézés, születésnapra kapott bögre…
Hirtelen eszébe jut, hogy holnap mindketten szabadnaposak a férfival, most igazán lesz majd idejük egymásra. Pánikszerű érzés kerülgeti, ez az utolsó alkalma Yuuri visszaközelítésére. Még rendet rak a kanapén, amikor eszébe jut, hogy a romantikus filmekben mindig azt látni, hogy az ágyba hozott reggeli tuti befutó a pároknál. Elsőre nevetségesnek tűnik a dolog, de mélyebben belegondolva Yuuri egy dolgot szeret jobban az alvásnál: enni. Újkeletű lelkesedéssel indul a Pinteresten mutatós kajaötleteket keresni – ha már ágyba hozott reggeli, ne két szelet pirítóst vágjon kedvese orra elé. Végül a legszimpatikusabbnak a tükörtojás tűnik, ahhoz minden megvan itthon, nem kell este kilenc után nyitva lévő boltok után rohangálni a hidegben és szélben.

Reggel Viktor arra ébred, hogy rettentően fázik, Yuuri sehol nincs, és az ágyrész, ahol aludni szokott, be van ágyazva. Egy pillanatra hatalmába keríti az aggodalom, egyből a legszörnyűbb lehetőségek borzasztják el, aztán jön csak rá, hogy a helyzet valószínűleg nagyon egyszerű: a férfi bizonyára fölébredt korábban, és most a másik szobában várja őt. Néhány percig eltart neki, mire kimászik az ágyból, aztán realizálja, hogy a lakás üres, Makkachin az előszobában alszik a kosarában, a fürdőben és a konyhában senki, a nappaliban szintúgy. A falat díszítő krómos számlapú óra vészjóslóan ketyeg, ezüst mutatóin meg-megcsillan az ablak felől beszűrődő napfény valamely foszlánya. Háromnegyed egy múlt, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag a fél napot átaludták.
Viktor újabb kétségbeesés-hullámát a kaputelefon éles hangja zökkenti ki. Meglepetten rohan az előszobába, szeme sarkából látja, ahogy Makkachin a füleit hegyezi, felveszi a lakás környezetétől gusztustalanul elütő piszkosfehér kagylót.
- Viktor, le tudsz jönni elém? Kicsit túlvásároltam magam. – Hallatszik a vonal túlsó végéről Yuuri kifulladt-nevető hangja.
Viktort ez a mondat áramütésszerűen zökkenti vissza a valóságba, ahogy kinyúlt pulóverében, otthoni papucsban és csíkos zokniban sétál le az emeletről kedvese elé. Yuurival az égvilágon semmi gond nincs. Minden teljesen rendben van vele. Ő, Viktor az, aki már megint túlaggódta a helyzetét, a saját bizonytalansága csapdájába esve másban kereste a hibát.
- Valami baj van? – kérdezi az ajtóban Yuuri, fekete haján csillog a nap, az arca ragyog, ujjatlan kesztyűs keze végigrebben Viktor haján, ahogy közel vonja a férfit egy csókra. Reggeli borostája szúrja, de ez az apró, lényegtelen tényező most képtelen zavarni.
- Csak eszembe jutott, hogy van egy szabadnapunk, aminek konkrétan a felét átaludtuk. – Gondolatban még hozzáteszi, hogy „igazából majdnem elmartalak magam mellől, és megint képtelen voltam bízni benned”.

A liftben átkarolja Yuuri törékeny derekát, és elégedetten nézi magukat a koszos, összekarcolt tükörben.

*
A múltkor kifelejtettem a csillagutánit, de szokás szerint szívesen hallgatok véleményt :3

2 megjegyzés:

  1. Öszinte leszek, nem igazán szeretem az ilyen olvasmányokat, de ez :D ez basszus nagyon tetszett :D és nagxon tetszik a stilusod is, piszok jol irsz :3 csak igy tovább!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ééés zsupp, sikerült bevonni a slashfanfiction világába~~
      Köszönöm, igyekszem tartani és javítani ezt a szintet folyamatosan :3

      Törlés