2015. augusztus 31., hétfő

Hot Coffee & Chocolate Cakes 2. fejezet



Elkészültem a borítóval :3 . Én szerkesztettem, szóval most büszke vagyok magamra meg a képszerkesztőre.



Hangulatfestő zene:
https://www.youtube.com/watch?v=pQSaWwG2T6I

*

Csak várni, várni és várni. Már fél órája itt kellene lennie. Megígérte. Már egy napja, és egy fél órája meg kellett volna érkeznie. Nem mondott igazat? Hazudott?... Egyáltalán létezett? Nem csak álmodta?... Nem. Valóban itt volt. Beszélgettek. Itt volt egy karnyújtásnyira, és szertefoszlott a lehetőség. Magány. Az egyetlen „barátod” ez a szó. Itt van veled és beléd markol, erősen kapaszkodik hosszú karmaival. Nem enged el, csak kínoz, széttép azokkal a karmokkal. Nem küzdhetsz ellene. Csak egy mód van rá, hogy megszabadulj tőle: a remény, hogy majd jön valaki, aki megment tőle. Lehet, hogy a rossz embert választotta a „megmentésre”. Beletörődik. Örökre Sato marad, a magányos, a balszerencsés, a világos égen az a sötét folt.


Az esőcseppek kopognak az üvegen. Lassan álomba ringatják Umit. Három napja itt van. Ez az anyja háza. Körülbelül négy éve nem járt itt. Még annál is több. Lehet, hogy hat vagy hét. Egy a lényeg: Régen. És most, hogy újra itt ül az étkezőasztalnál eszébe jutnak az emlékek, amiket elrejtett- a legjobban saját maga elől.
  - Anya, valamit el kell mondanom. Tudom, hogy te meg fogsz érteni. –Így kezdődött az egész. Egy fiatal, riadt fiú vallomása az anyjának. A válasz: pofon.
-          - Nem vagy a fiam! Takarodj ki a házamból, és ne lássalak itt soha többet! Egész életemben mindent megtettem érted, erre te jössz és kinyilvánítod, hogy nem vagy normális!
Egy héten belül az egész utcában elterjedt a hír, hogy a mindig sikeres és céljait elérő ügyvédnő kitagadta és elűzte otthonról meleg fiát.
És most visszahívta ennyi év után magához. Napokig nem szóltak egymáshoz. Az ebédnél az anyja töri meg a csendet:
-          - Most én szeretnék beszélni veled. Adok egy esélyt neked, még egy utolsót, ha elfogadod, maradhatsz velem. Bemutatlak egy kollégám lányának. Családot alapítotok, és gyerekeitek lesznek. Akik az apjuk nevét viselik. Érted, ugye? Ügyes fiú vagy te, be tudod bizonyítani nekem, hogy amit annak idején mondtál, azt te sem gondoltad komolyan. Én elhiszem, hogy meg tudsz változni. –Ravaszul mosolyog.
Umi értetlenül ráncolja a homlokát. Föláll és az öklével ráver az asztalra. Jóval ingerültebben szólal meg, mint ahogy azt elképzelte:
-           - Miért nem vagy képes megérteni?! Én bármennyire szeretnék, nem tudok ezen változtatni, érted? Ha csak azért hívtál magadhoz, hogy ennyi év után kinyögj öt mondatot, inkább visszamegyek, mert ott van, aki nem kér lehetetlen dolgokat! –Kirohan az előszobába. Kis idő múlva csapódik az ajtó.
Az eső szakad odakinn, és szinte sötét van, pedig alig múlt el egy óra. Senkinek nem beszélne erről a beszélgetésről. Soha. Lassú léptekkel sétál. Hova siessen? Majdnem két órába telik hazaérnie, mehetne busszal vagy hívhatna taxit, de jól esnek neki az arcára csöpögő hideg esőcseppek. Hirtelen eszébe jut, hogy mielőtt elment, megígérte a szomszédban lakó srácnak, hogy átmegy hozzá, ám elhessegeti a gondolatot; a pasas már bizonyára megfeledkezett az egészről. Eleve nem tűnt olyan beszédes típusnak, láthatóan nyomta valami a lelkét. Ezen gondolkozik. El akar menni hozzá, mert megígérte. Mert annak a személynek láthatóan szüksége van barátokra. Aztán mindig megszólal benne valami, hogy már rég elfelejtette őt, de végül azon kapja magát, hogy ott áll a szomszéd háza előtt és vadul kopogtat az ajtón, míg az ki nem nyílik, és egy látszólag fésületlen hajú, ferdén föltett szemüvegű –és a francba is, még így is elég szexi- Sato ki nem jön, és egy erőltetett mosolyféle kíséretében rámutat az ajtó mellett lévő gombra.
-           - Van csengő is. –A hangja fáradt. –Kerülj beljebb. –Umi számára nem tiszta sor, hogy a férfi tudja, ki ő, vagy mindenkit így beenged.
-           - Tudod, hogy ki vagyok egyáltalán? –kérdezi meg kételkedve. Sato megtorpan, hátra fordul és a mögötte álló Umi szemébe néz.
-          - Persze! A pszichológus a szomszédból, Umi!- elesetten felnevet.
Ahogy bemennek, leülteti a kanapéra a férfit és hamarosan megjelenik a napokkal ezelőtt ígért gőzölgő kávéval a kezében. Hoz hozzá néhány csokis süteményt, ami elmondása szerint a kedvence. Pár percig csöndben ülnek. Az eső kopog, a kávé gőzölög, Umi haragja már elszállt, mondhatni elmosta az eső útközben. Azt figyeli, ahogy Sato üveges tekintettel mered maga elé. Aztán szétnéz a lakásban. Takaros hely, bár van némi rendetlenség és egy polc a sarokban láthatóan kevés holmival –csak egy kép egy kedvesen mosolygó lányról, fekete szalaggal átkötve. Rá akar kérdezni, de végül jobbnak látja nem feszegetni a témát, ahogy a mellette ülő, láthatóan teljesen összetört Satóra gondol.
-           - Ne haragudj, hogy így eltűntem, csak anyám hat év után először felhívott, hogy sürgősen menjek el hozzá. Aztán csak annyit akart, hogy összeismerkedjek egy kollégája gyerekével. Annak idején nagyon összevesztünk ezen a családalapítós- szerelmes dolgon, és kitagadott otthonról. Azóta nem beszéltem vele. Amióta elváltak apámmal, azóta vele se beszéltem. –Szólal meg, de látja, hogy beszélgetőpartnerének máshol jár az esze.
-          - De legalább életben vannak… - érkezik a válasz valami meglehetősen halk hangon, úgy mintha egy másik dimenzióból jönne. Most először szembe fordul Umival, lassú mozdulattal leveszi a szemüvegét, és egy könnycseppet töröl ki a szeméből. A férfi nem hallja a halk megjegyzést. Megszólal:
-           - És te? Én már azt hiszem eleget meséltem a családomról. Mi van a te szüleiddel?
Sato leteszi az asztalra a kávéját, föláll, az ablakhoz sétál. Elhúzza a függönyt. Az eső már elállt, süt a Nap, a fény megtalálja a férfi kifürkészhetetlen arcát, ráragyog, majd tovább vándorol, végig a nappali padlóján.
-          - Az én szüleim? –kérdez vissza- Nekem nincsenek szüleim. Egykor voltak, de elvesztettem őket. Mindez már nagyon régen történt, nem szoktam róla beszélni.
Umi elropogtat egy sütit, közben végigméri a férfit. Valami olyat sugall a tekintete, hogy „szoktál te egyáltalán BÁRMIRŐL beszélni?”. És ő az a típusú ember, akinek, ami a szívén, az a száján, szóval ez a tekintet is hamarosan szavakat ölt. Talán ez az, amiért soha nem találta a helyét pszichológusként. Mert ha valaki lényegtelen, apró dolgokkal hozzá tévedne, annak ő csak annyit mondana, hogy ezt akárki meg tudja oldani magának, őt hagyják békén a kicsinyes gondokkal. Lehet, hogy jobb, hogy otthagyta az egyetemet, és a világ nem lett gazdagabb egy kvázi használhatatlan pszichológussal.
-           - De nem miattuk vagy szomorú, igaz? –néha azért előjönnek belőle a tanulmányai meg a segítőkész énje. Néha (valamiért csak Sato közelében). Ő is föláll. –Elvesztettél mostanában valaki fontosat?
-          - A húgom…Ő volt a legfontosabb számomra. – Kezdi. Készségesen meséli Uminak a múltját, hogy hogyan került gyerekotthonba, mennyire kötődött Nijihez, és mi történt néhány hete, mikor megbeszélték, hogy találkoznak. Elmondja, miként vesztette el az egyetlen megmaradt támaszpontot az életében…
A férfit láthatóan enyhén sokkolja a dolog, hogy mennyi rettenetes dolog történt Satóval, ám pechére azt nem tanították, hogy mit kell csinálni aranyos, depressziós szomszédfiúkkal, ezért inkább az ösztöneire hallgat, mint a tanulmányaira, és egy bíztató mosoly kíséretében odasétál hozzá és átöleli, mert nem is tudja, miért, de hirtelen ez tűnt a legjobb megoldásnak, bár nem gondolkozott rajta, ugyanis hasonló szituációkban képes elfelejteni gondolkozni. Előveszi a megnyugtatóan duruzsolós hangját, ami tényleg mindenkit képes megnyugtatni (kivéve az anyját, de az már részletkérdés) és azon búgja a fülébe:
-          - Sajnálom, ami történt. Nos, nekem hiába lenne ez a szakmám, nem tudom garantálni, hogy kigyógyítalak minden problémádból, de szívesen töltöm veled az időmet, és beszélgetünk, meg találkozunk, meg minden, hogy ne érezd magad magányosnak. –Tudja, hogy ennyi kevés ahhoz, hogy valakit boldoggá tegyen, de ahogy nézi, miként rázkódik Sato válla a sírástól és látja, mennyire össze van törve a rá nehezedő súly miatt, egyszerűen nem tud nem arra gondolni, hogy egy nap nevetni lássa őt.
-          - Hát –néz föl bizonytalanul Sato -, próbáljuk meg valóra váltani ezt az álmot!



Várni, várni és várni. Napokig várni, elveszteni a reményt, hogy láthatod, de végül megérkezik. Megígérte, tudta, hogy fontos az ő szerepe, így megérkezett. Itt van. Itt van egy karnyújtásnyira, és ő belekapaszkodik a lehetőségbe és úgy szorítja magához, mint egykor őt az egyedüllét, az egyetlen társ, akit megölt, kitépte a karmait. Ha küzdesz ellene, tied a remény, hogy majd lesz valaki, aki megment tőle. Ha ügyesen választasz megmentőt, szabad vagy. Úgy tűnik, a jó embert választotta a „megmentésre”. Már többé nem lesz Sato, a magányos, a balszerencsés. A borult égen lesznek ők a világos folt, mely beragyogja az egész napot.

*
Ha tetszett, hagyj kommentet és ajánlj másoknak is! :)

4 megjegyzés:

  1. Juj nagyon tetszet :3 egyszere volt depis és :D romanticus egy picit a vége felé és végre kezd Sato ki lâbalni a depresziobol. Alig vârom a kövi rész igy tovàbb :D

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm a kommentet és a bíztatást *3* . Sajnos nem tudom, hogy mikor jutok el a következő fejezetig, mert most kezdődött a suli és még nem tudom, hogy mennyi időm lesz az írásra, de ígérem, hogy igyekszem minél hamarabb megírni és kitenni. :3

    VálaszTörlés
  3. Szia! :D

    Teleforól olvastam a fejezetet, és onnan is akartam megjegyzést írni, de nem jött össze. A gép a B terv volt, de úgy tűnik, összejön.
    Nagyon aranyos történet - a sok depresszió, negatív energia és többi ellenére is. Nagyon tetszik a stílusod, de még nem végleges, szóval nyugodtan próbálkozz rengeteg dologgal. :D Sokat fogsz még fejlődni, garantálom.
    Az első fejezetet is elolvastam, de mire odáig jutottam, hogy írok hozzá valamit, már láttam, hogy frissítettél, szóval mindegy. XD
    Egy nagyon ígéretes barátság - vagy több - szirmait bontogatod, remélem, tudod. :D Remélem, hogy idővel mindkkettejük lelki világa talpra fog állni.
    Sajnos most csak ennyire futja tőlem, viszont a következő fejeztnél jobb formámat fogom hozni. Én már nagyon várom az újabb frissítést! :D

    Sok sikert! ;) (És tanulj is!)

    Annie~

    VálaszTörlés
  4. Szia Annie/AJ Shin (ne haragudj, nem tudom melyiket használod >< )! Köszönöm, hogy elolvastad és szántál időt a hozzászólásra, és örülök, hogy végül sikerült a gépen összehozni, annak pedig külön örülök, hogy tetszik is a történet! *3* És azért is bocsánat, hogy csak ennyivel később válaszolok, de most kezdtem a középiskolát és kicsit zsúfolt volt a hetem. Igyekszem minden egyes megírt fejezettel fejlődni (meg sokminden mással, ami írás és történet és a gépemen van, csak még nincs véglegesítve). Köszönöm a bíztatást :))

    VálaszTörlés