2016. szeptember 24., szombat

A Bottle of Wine 1. fejezet




Amikor minden tönkremegy. Amikor a csodálatos, idilli életed egy szempillantás alatt rémálommá, pokollá válik. Elise, miután konfliktusba kerül barátnőjével, menekülnie kell. A kérdés az: Hová? Mibe? Egy kedves rokonhoz? Italba? Szexbe? És meddig bír tettei következményeivel ép ésszel élni? Mit lép? Visszamegy és folytatják a titkolózást egymás elől? Vagy még súlyosabb dolgokba keveredik?



Új regény, amit már egy ideje beígértem. Femslash saját karakterekkel. Az alapötlet egy barátnőmtől származik, azt szőttem tovább. Angst, tehát ismét szét foglak szedni benneteket lelkileg. *a háttérben gonosz, kárörvendő nevetés, miközben kinyitja a befőttesüveget, amibe a darabokra tépett lelkeket gyűjti*
Szerintem eddig ez lett a legsötétebb hangulatú írásom, tehát annyit mondok, hogy saját felelősségre olvassátok. Mármint buli, részegség, nemi erőszak, terhesség, drogfüggőség, sötét titkok és egyéb csúnyaságok.

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=eGU5eLfGMYg (egy kis Snow Ghosts)


*

Szerda reggel. Ugyanolyan, mint a többi: nyár van, június eleje, az emberek nagy része munkába siet. Vagy még készülődik. A házakban mostanában ébrednek, Berlin utcáit a nyitott ablakokból áramló kávé és péksütemények illata tölti meg. Autók motorja indul be, zsúfolt buszok állnak meg, majd mennek tovább. A metrókba és villamosokba még egy-két ember az indulás pillanatában behúzza táskájának kilógó szélét. A zebrákon sietnek át, gyorsan, amíg lehet, és pirosra nem vált a lámpa. Aki nem ér oda időben, egy-két percig megpihen az út szélén. Tévék és rádiók a reggeli hírbemondóval: Baleset, útlezárás, ittas vezetés, szórakozóhelyi verekedések – mindaz, ami az éjszaka történt, és aminek reggelre nyoma sincs. Politika, majd időjárás: Az egyik városban lemondott a polgármester, másutt újabb művelődési központot építenek, valahol tüntetnek a városháza előtt. Egyébként ma is szép, napos idő várható, helyenként elszórtan csapadék, zivatarok, de lehűlés nem lesz. Megnyugodhatnak, nem kell a ruhatáruk újabb szegmensében keresgélni az elkövetkező napokban. Zene. Amerikai és európai toplisták előadói. Plakátok, digitális kijelzők reklámokkal. Vegyél újabb bőrápoló krémet, körömlakkot, sminket – a híres színésznők mosolyával hirdetik ezeket. Sport, egészséges életmód, diétás, fogyasztó ételek – így maradj karcsú, és csinos. Drágábbnál drágább ruhák, modellek, akik fehér fogaikat kivillantó, hamis mosollyal hirdetik, hogy ez a szépség mindenki számára elérhető. A boltok kirakatában csillogó kiegészítők, magassarkú cipők, színes táskák. A főtéren a Starbucks-ban méteres sor, mindenki ott veszi a reggeli kávéját, amit majd papírpoharakban visz tovább az utcán. A munkahelyek, irodaházak előtti szemetesbe dobják az elegáns, fiatal hölgyek, majd betipegnek a liftbe és mozgólépcsőkbe rövid szoknyáikban, elegánsan feltűzött hajukkal.
Az imént említett Starbucks-ból sietősen szalad ki egy nő. Inkább lány, nagyon fiatal, talán huszonötnek sem látszik. Aranyszőke, göndör fürtjei rögtönzött kontyban a tarkóján. Rögtönzött? Egy frászt! Persze, a hatása olyan, de reggelente ez a külső majdnem fél órát vesz igénybe. Cipője kopog a sétálóutca kövein. Egyik kezében műanyagpoharat egyensúlyoz, rajta a jól ismert zöld logó, és mellette a neve – Elise. Másik kezében a táskája, kishíján elejti, elkapja, és egy halk megnyugtató sóhajt fúj maga elé. Rápillant nagyképernyős telefonjának kijelzőjére – háttérképén barátnőjével mosolyognak a kamerába. Ezzel most nem foglalkozik. Az idő sokkal inkább sürgeti, azt nézi meg, majd aggódva néz fel az égre. Közben a fürtjei táncot járnak annak útján, ahogy mozdítja fejét.
Ha nem siet, el fog késni a munkahelyéről. Mint bárki más – semmiben nem különbözik a berlini emberektől. Irodai munkát végez, titkárnő egy könyvelő cégnél, mint az ottaniak javarésze. Egy nőnek nem nagyon van más munkája. Esetleg páran a könyvelők között vannak. De, mint minden ilyen cégnél, itt is a felállás ugyanaz: a férfi dolgozik, a nő kisegíti. Jól kereső állások. Még a ranglétrán is lehet feljebb jutni a többéves tapasztalattal.
Tűsarkú cipőjében óvatosan tipeg át a küszöbön. Útközben szaladt, meglökött egy-két kevésbé sietős járókelőt, akiktől elnézést sem volt ideje kérni. Ez egy kicsit nyomasztja, de nincs ideje komolyabban elgondolkozni. Megnyomja a lift arannyal-ezüsttel kirakott hívógombját. Alig pár másodpercet vár, és az ajtó kinyílik. Belép az ultramodern szerkezetbe. Kikeresi a kilences számot az érintőképernyős kijelzőn, arra az emeletre megy, ahol a reggeli megbeszéléseket szokták tartani. Ahogy felfelé halad, az üvegablakokból látja a reggeli nagyvárost. Minden nap megnézi. Talán ez az egy, amit szeret Berlinben: ahogy távolodnak, kicsinyednek a házak. Szemével végigköveti a villamosok sínjeit, míg megtalálja azt az apró, négyemeletes, régi házat, ahol minden délután kedvese várja forró teával. Elmosolyodik, ahogy rá gondol. A nyolcadik emeletnél tartva még vet egy utolsó pillantást magára a tükörben, megigazítja ingje rakoncátlanul felgyűrődött gallérját, és előveszi azt a kiüresedett, semmit mondó, felszínes mosolyát, amivel köszönteni szokta kollégáit. A többi hölgy is ugyan így tesz – ki a mosdótükörben, ki a telefonja előlapi kamerájában, ki a földszinten, a mélygarázsban autója visszapillantó tükrében.
Az emelet kőpadlóján cipőkopogás, a termekből halk beszélgetés szűrődik ki. Egy teremajtó kinyílik, valaki kilép belőle, int Elise-nek, majd bemegy egy másik ajtón. Újra kijön, papírköteg a kezében, azzal megy vissza. Mosolyog. A másik ajtónál kopaszodó, középkorú férfi babrál a kulccsal, próbálja kinyitni. A lány odamegy hozzá, és segít neki. A férfi visszamosolyog és megköszöni. A folyosó végén található a legnagyobb terem. Egyre többen gyülekeznek oda, helyet foglalnak a reggeli megbeszéléshez. Elise is leül a megszokott helyére, kihúzza a széket, ami halkan nyikordul a padlón. Megigazítja szoknyáját, maga elé vesz egy papírlapot és egy tollat vesz a kezébe. Mindenen a cég logója. Táskáját maga mellé teszi, még előveszi belőle a telefonját. Feloldja a képernyőzárat, és leveszi a hangerőt. A háttérképén még mindig a kamerába mosolyognak a barátnőjével. A barátnő, név szerint July: ír származású, huszonéves, egykor táncosnő volt. Hosszú, vörösesbarna haja van, gesztenyebarna szemei. Őszintén mosolyog. Ez a mosoly a legritkább, ilyet szinte soha nem látni az embereken. Itt senki nem őszinte. Mindenki titkai mögé bujkál, igyekszik a legkevesebbet elárulni magáról, főleg ezekben a céges, „felsőbb” körökben. Kicsit Elise is ide tartozik. Eltitkolja barátnőjét, biszexualitása megtestesült tárgyát. Elrejti alkoholista apjával és agresszív anyjával ápolt rettenetes kapcsolatát. Egy dologhoz kellett hozzászoknia: itt mindent el tudsz tüntetni egy hazug mosollyal és egy jól beállított sminkkel, amire nem vagy büszke, vagy amitől még te magad is félsz. A lényeg, hogy mindig pontosan érkezz és elvégezd a munkád. Semmi más nem fontos.
A pontosság. A főnök egy percet sem késik. Kitárja az ajtót, belép, leteszi laptopját az asztalra, udvariasan köszönti alkalmazottait – férfiaknak kézfogás, hölgyeknek kézcsók. Felnyitja a laptop tetejét, bekapcsolja a kivetítőt. Szokás szerint megmutogatja az elért sikereket. Aztán beszél a bevételekről. Aztán a napi teendőkről. Utána arról, hogy mivel elégedett, dicséri a túlórázókat. Majd megrója azokat, akik szerinte nem viselkedtek megfelelően: „Kedves Peter, nagyon szép, hogy maga ennyire büszke a jegyesére, de legközelebb, kérem, ne az orrom előtt másszon bele az ifjú hölgy szájába a metrómegállóban!”. Elise nem figyel, elkalandozik. Senki nem figyel, szokás szerint. A mellette ülő nő a szoknyája gyűrődéseit pásztázza átszellemülten, míg ő az ablakban nézi a könnyed bárányfelhőket mindaddig, amíg meg nem hallja a nevét. Összerezzen. Soha nem szokott egy szót sem szólni hozzá a főnök, főleg nem a reggeli megbeszélésen. Soha.
- Igen? – Tekintetében félelem jelenik meg hirtelen. Nem érti, mi lehet a baj, hisz’ ő mindig annyira igyekszik. Amióta fölvették ide, azzal az egy bizonyos feltétellel.
A főnök közelebb sétál hozzá. Határozottan jár, mindig biztos talajra teszi le lábait. A munkájára is ez igaz. Megkapaszkodik a szék támlájában. Elise érzi azt a rengeteg spray-t, amit magára fújt reggel. Kicsinek és védtelennek érzi magát, ahogy főnöke fölé magasodik.
- Elise, drága! Itt és most nem fogok mondani semmit. – Erre a mondatra még azok a munkatársak is felkapják a fejüket, akiket eddig nem érdekelt semmi a ma elmondottakból. – Kérem, várjon meg majd az ajtóban.
Visszasétál a pódiumához, ahol eddig magyarázott. Elise arcából kifut az összes lehető vér – ha most nem lenne rajta mindenféle smink és alapozó, nyilván sápadtabb lenne, mint a felhők odakint.
A főnök jó munkát kíván a mai naphoz, kikapcsolja a kivetítőt és a számítógépét, majd beteszi a táskájába a gépet. Már mindenki kisétál a teremből, mikor Elise ott vár az ajtóban. Nekidől a parapetnek, cipője sarkával a padló két köve közt lévő pár centis rést piszkálja. Tekintete halvány rózsaszínen csillogó körmén. Ideges. Fél. Kezei hidegek és remegnek, torka kiszárad.
- Kedvesem – szólal meg a férfi. Ez nála amolyan megszólítás az összes női alkalmazottra. Átkarolja a lány remegő vállát, és úgy folytatja, hogy szinte suttog a fülébe, más nem hallhatja mondandóját –, nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni a többiek előtt, ezért nem voltam hajlandó akkor mondani. Bár lehet, úgy nagyobb hatást érnék el, de tudom, maga értelmes hölgy, így nyilván megérti így is. Legalább is, nagyon bízom benne. – Szinte mosolyog, mint mindig. Rá is jellemző a felső körök álcázott „maszkja”. – Nem kell félnie, most még csak figyelmeztetem, de azért vegye komolyan. Az esélyadásnak nem vagyok híve. Most az egyszer szeretném figyelmeztetni magát: Itt, az irodában mind tudjuk gyengéd viszonyát azzal a fiatal, bevándorló kishölggyel. Azzal a feltétellel vettem fel, hogy nem fog itt, az épületemben, és ezen kívül sem megmutatkozni szexuális hovatartozása, ám úgy látom, akkor nem voltam elég világos. Nem mondom meg, kitől érkezett az információ, mert nem szeretem az alkalmazottaim között előforduló konfliktusokat, de – hatásszünetet tart, jól érthetően ejti ki a szavakat – most szólok Önnek először és utoljára, hogy még egyszer nem szeretnék hallani a kis barátnőjéről. Tudja, nekem nincs bajom az ilyesmivel, de nyilván azzal is tisztában van, hogy nem tenne jót a cégemnek, ha az egyik itt dolgozót az utcákon kézenfogva sétálgatni, e-nye-leg-ni látnák egy másik nővel. Nem szeretném, hogy ez a virágzó ipar, amelyet hosszú évek kemény munkájával építettem fel, tönkre menjen, mert egyesek nem képesek megérteni, hogy a leszbikusság nem az utcára való. Jól jegyezze meg, nem szólok másodjára: Ha még egyszer megtudom, hogy maga nyíltan mutatkozik a kis barátnőjével, csókolózik, ölelkezik, enyeleg, ki lesz rúgva. Megértette?
Elise nem tud megszólalni. Úgy érzi, egész teste erőtlen lesz, ha nem tartaná a vállát a főnöke, összeesne. Fejében cikáznak a gondolatok: Mikor láthatták őket? Annyira vigyáznak minden egyes alkalommal, amikor kilépnek az utcára. Ki láthatta őt July-val? A kollégái gazdag férjeikkel a város elit negyedeiben laknak, olyan klubokba járnak velük, ahová ő be sem tehetné a lábát, kocsival mennek mindenhová. És egyáltalán az a valaki miért szólt a vezetőnek? Kit zavarna, hogy egy nővel sétálgat az utcán? Annyian csinálnak ilyet. Akár a cégen belül is vannak olyanok, akik hazakísérik egymást. Ki akarna neki rosszat? Miért baj, hogy ő nem egy férfi oldalán találtam meg a boldogságot? Kinek lenne érdeke, ha elhagyná a céget? Ha neki nem lenne munkája, akkor July…
Szemei könnyekkel telnek meg. Egész testében remeg, rosszul van. Lassan mondania kell valamit, de nem jön ki hang a torkán. Forog vele a világ, érzi arcán könnyei miatt végigcsurgó sminkjét. Próbál bólogatni. Ő megértette. Ő tudja, hogy a leszbikusság nem az utcára való. Ő azt is tudja, hogy ez veszélyezteti a céget, amit a főnöke nagy munkával épített föl. De neki feltétlen dolgoznia kell, mert July…
- Ígérem, soha többet nem fordul elő. – habogja lehajtott fejjel – Nagyon sajnálom, hogy csalódást kellett okozzak. Megértettem. Nem fog előfordulni. – Még mindig halkan beszél.
Érzi, amint a férfi lassan elengedi, léptei távolodnak, dübörög a padló. Ajtó csapódik. Csend, néma csend. Megtámaszkodik a falban, hogy ne zuhanjon a padlóra. Arcát jeges kezeibe temeti, mélyeket lélegzik. A szavak súlya áthatja, mélyen sebeket ejt benne újra és újra. Miért? Miértmiértmiértmiért?
Pár percig így áll. A folyosón ketyeg a falióra. Indulnia kellene, de képtelen rá. Meg van fagyva, a félelem teljesen megbénította.


Napközben a lehető legjobban próbál megfelelni. Serényen hordja a papírokat, gépel. Ám jóval több hibával, szinte minden második szót vörössel húz alá a helyesírásellenőrző, aláírásai a szokottnál is csúnyább firkantások. Páran észreveszik, de senki nem kérdezget, Mindenki csak mosolyog. A semmitmondó mosoly legfőbb jellemzője: mindig azzal az érzéssel töltöd fel, amivel akarod. Lenézőek. Elérték a céljukat. Bántották a „mást”. Félelmetesek. Hazugok. Titkolózók. Pusmognak a másik háta mögött, hátba szúrják, tönkreteszik, ahol lehet. Aztán tovább játsszák azt, mintha boldogok lennének. Örülnek a saját sikereiknek; a másikéra irigyek. Magukat istenítik, másokat mindennek elmondanak. Közben mosolyognak. Mint a babák. Nincsenek érzéseik. Önzőek, csak maguk léteznek a maguk világában. Kívül méregdrága ruhák, minden reggel megcsinált haj, smink, belül töretlen üveg. Szép hazugságok. Mind tudja, hogy az építi fel őket, az tartja életben. Egymástól tanulják, tanulták, maguknak is kialakítják. Az igazukat a sírba viszik magukkal.


A villamosmegálló zsúfolt, az utakon hatalmas a forgalom. Vége a munkaidőnek, mindenki sietne haza. Elise lassan sétál a megállóba. Leül a pad üres szélére, előkeresi a bérletét. Rápillant. Az igazolványképen komoly tekintetű lány, eltökélt, ragaszkodik az elveihez. Frissen végzett az egyetemen, hamarosan dolgozni kezd. Szőke, göndör fürtjei addig fésülve, amíg egy kósza szál sincs közük, tekintete élénk. Nyakában az a nyakék, amit barátnőjétől kapott akkor, amikor megünnepelték kapcsolatuk egy éves évfordulóját. Most is rajta van. Minden nap fölveszi, hogy legalább ezzel az egy aprósággal is kimutathassa érzéseit.
A villamos megérkezik. Pár ember leszáll, a megállóban várók fel. Ülőhelyre nem is lehet számítani. Ez az az időpont, amikor még annak is örülsz, ha felférsz egy metróra, buszra vagy villamosra. A motorok beindulnak, a jármű egyenesen megy a sínen, egyre gyorsul, lehagyja az autókat. Elise az ajtó mellett talált egy kicsi helyet, ahol éppen meg tud állni. Kapaszkodásra esély sincs, egyedül jó egyensúlyérzékére támaszkodhat. Az ablakból nézi, ahogy elszáguldanak a házak mellett. Még négy megálló…
három…
kettő…
Megérkezik. Leszáll. Errefelé már lényegesen kevesebben vannak. Gyorsan beviharzik a kis utcába, ahol laknak. Régi építésű bérházak. Elhalad mellettük. Most nem figyel semmire, már babrál a kulccsal, de nem találja a táskában. Mikor meglesz, elejti. Felkapja, kicsit letörli róla az út porát, beüti a kódot az 52-es lépcsőház bejáratánál. Pillanatok alatt felér a harmadik emeletre. Remegve nyúl a kilincshez, majd benyit.
Odabent csend, mit sem sejtő. Halkan zúg a mosógép, messzebbről, a csukott ajtó mögül tévé zaja. Elise leteszi a táskáját – dobja. Nagyot koppan a padlón. Megsemmisült tekintettel néz körül a félhomályban. Szeme végül megállapodik a lámpába szorult, vergődő légyen. Vár.
Az ajtó lassan kinyílik. Hófehér lábak puhán, és óvatosan megjelennek. A vörösesbarna haj befonva. Az arc elmosolyodik, megjelennek a gödröcskék, a szeplők táncot járnak. Fekete, csipkés nyári ujjatlan rajta. Lassan sétál, lépdel.
- Elise – Megáll, látja, hogy valami nincs rendben – Mi történt? – Tekintetében aggodalom.
Odahajol hozzá, beletúr a szőke tincsek közé, lágy csókra hajol. Elise arcán egy könnycsepp gördül le. Nem csókol vissza, csak csöndben hagyja, hogy áthassa July minden egyes érzése. Egy pillanatra megfeledkezik magáról. Erre várt egész nap. A lány lassan elengedi az ajkait. Mélyen néz a szemeibe, próbálja kideríteni a titkokat.
- Baj van? – kérdezi újra.
Elise hátat fordít neki, arrébb löki magától. Vár pár pillanatot, majd beviharzik a konyhába. Az ajtó hatalmas csapódással záródik mögötte, egy-két kép megremeg a falon. Csendéletek, amiket July festett, még valamikor, nagyon régen. Nem megy utána. Ilyenkor jobb várni. Hallja, hogy sír. Szívszaggató, alig kap levegőt.
Majdnem fél óra telik el, mire kicsit elcsöndesedik. July most dönt úgy, hogy bemegy hozzá. Ez már nem természetes, nem szokott ilyen lenni. Lassan, óvatosan nyitja az ajtót. Elise fejét az asztalon nyugtatja. A göndör tincsek körülölelik, nem látni az arcából semmit. Ahogy meghallja a halk nyikordulást, mintha álomból ébredne, néz fel. Tekintete nem a megszokott. Ez valami teljesen új. Kisírt szemei mögött, düh és fájdalom keveredik. Feláll a székről, megáll barátnője előtt.
- Elegem van belőled – mondja. Felemeli jobbját, és eldob valamit a lány felé. July elhajol, az a dolog a szemközti falnak csapódik. A lány hátranéz. A lakáskulcs volt az. Most megsemmisülten hever a parkettán. Most még a hangja is olyan idegen, olyan természetellenes. Remegő. July értetlenül áll meg.
- Mondd már el, mi történt! – Talán a kelleténél kicsit durvábban szól barátnőjéhez.
- Basszuskulcs, July, nem hiszem el, hogy nem veszed észre, amit csinálsz! – Odasétál elé pár centire – Vedd már észre magad, baszd meg! – Keze a hangjával egyidőben lendül, eltévedt, ám jól célzott pofon csattan. A lány égető fájdalmat érez. Kavarognak a gondolatai. – Mire legyek büszke, hm?! Miért akarsz minket nyíltan vállalni? Mi a franc értelme lenne annak, mondd már meg? Az, hogy kirúgnak? Az, hogy megvernek? Mire legyek büszke egyáltalán? Arra, hogy itt élősködsz rajtam, míg én hülyére dolgozom az agyam? Ezt élveznem kéne? Hát, hidd el, nem olyan jó, mint te azt gondolnád. Hihetetlen, hogy képtelen lennél valami munkát találni magadnak. Amióta megsérült a térded, és nem táncolsz, itt élősködsz, egész nap nem csinálsz semmit! És még vegyek neked sminket meg minden szart, mert te egy lusta dög vagy bármit is csinálni? Na, ide figyelj, ebből nekem elegem volt! Nem akarom tovább ezt így folytatni, mert kibaszottul nincs értelme! Érted? Felfogtad, belegondoltál már egyáltalán, hogy ebben az egészben mi a jó nekem?
- Elise, nyugodj már le! Te mit nem tudsz azon megérteni, hogy nem olyan könnyű az életem, mint neked? Soha nem tanultam semmit, minden időmet a táncba öltem. Ez lett a vége, nem tudok mit csinálni!
- Nem tudsz? Tudnál te, csak egyszerűbb itthon bámulni egész nap a tévét és popcorn-t zabálni! Én is tudnám ezt csinálni egész nap. Élvezném is. De, látod, nem teszem, mert nem akarom, hogy éhen haljunk!
- De, Elise-
- Fogd be, értetted? Nekem te itt ne magyarázkodj! Sehová nem akarsz haladni, le vagy ragadva a három éve történteknél, és neked ez így tökéletes! De nekem csöppet sem az.
July óvatosan Elise vállára helyezi a kezét. A lány lelöki magáról.
- Hagyj már békén! Nincs szükségem rád, érted?! – Beviharzik a hálószobába. July nem tudja mire vélni, meredten áll, várva a folytatást. Elise-nek igaza van. Nem dolgozik, egész nap itthon ül, amióta megsérült, és fel kellett hagynia az álmával.
Másfél óra eltelik néma csöndben. Talán kettő is. Egyszer csak Elise kilép a hálóból, maga után nehéz bőröndöt cipelve. Gyorsan lett összekapkodva, csak pár fontos ruhát tartalmaz.
- Hová mész? – kérdezi érzelemmentesen July.
- Nem látod? El. El innen, minél messzebbre. Nem akarlak látni. Soha.
Szavai, mint apró tőrök, fúródnak July szívébe, elméjébe, emlékezetébe. Szólni akar, de nem tud semmit mondani. Elise elhalad mellette. Kinyitja az ajtót.
- A kulcsot megtarthatod – vágja még oda, aztán kisétál. Nyitva hagyja a bejárati ajtót.
July elveszetten néz utána. Most vége? Mi lett? Mi történt ilyen hirtelen? Elise, hová mész? Elise, ugye visszajössz? Miért mész el? Miért hagysz itt? Elise…


Nem néz vissza. Úgy akarja elhagyni a környéket, hogy a lehető legkevesebb emléke kösse ide. Nem akar visszatérni, soha többé.

*
Írj hozzá, mert minden apró vélemény számít! *3*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése