Mi történik akkor, ha a Tokyo Ghoul szereplőit beledobom egy modern, gimis világba? Ne kérdezzétek. Ez. Így. Jött. És. Most. Itt. Van.
Szóval Tokyo Ghoul, gimis, nem!ghoul AU. Páros: Uta/Kaneki, illetve még lesz valami a végén, de az titok.
A cím Justin Bieber és Halsey közös, The Feeling című számának két sorából jött létre. (Nem, nem ezt csatolom hangulatzenének. Ez majd később jön.)
Elöljáróban: cukorromantikus gimis-slash, a próbáljuk-meg-az-összes-gimissztori-klisét-belepréselni-egy-regénybe-elv alapján.
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=vStjmYxetY0 (választás oka: nem kapcsolódik a történethez, de jól hangzik a dal...)
*
Fehér haja jólfésült kisfiúsan áll,
kicsit össze van borzolódva – szél volt, ahogy jött reggel. Kinyitja a
szekrényt, ezernyi dolog hullik ki belőle: töripuskák, emlékeztetőüzenetek, pár
tankönyv és egyéb lényegtelenségek. Ezeket gyorsan visszadobálja. Beleteszi a
kabátját, elvégez pár utolsó simítást a ruháján, vet egy pillantást a
szekrénybe ragasztott órarendre és becsapja a vasajtót. Az összes tanár
idegösszeomlást kap ettől a zajtól, de azért minden gyerek így csinálja. Ha
belegondol, tavaly nem merte volna megtenni, de idén, idén a dolog már más.
Egyszer még beírást is kapott érte, pár héttel ezelőtt. Anya erről nem tud. Ha
anya megtudná, nagyon haragudna rá. És anyát nem dühítheti fel, mert anya
rengeteget segít neki, ha bajban van. Anyának így is elég gondja van, nem
szeretne még fia apró csínytevéseiről is részletes beszámolót kapni. Szóval
becsapja az ajtót és kiveszi a kulcsot, amit ugyanazzal a lendülettel a táska
mélyére süllyeszt. Már úgyis csak délután fog kelleni neki. Félvállon viszi táskáját.
A szekrénytől pár lépésre a folyosó végi szemetesbe dobja reggeli kávéja
műanyagpoharát. Majd elsiet órára.
Ő Kaneki Ken, a 10. B-ből. Azt
mondják, furcsa gyerek. Néhanapján színes ruhákban jár, életvidám és mindenkire
vigyorog, másnap meg még tán a haját is feketére festené –ha tehetné. De anya
nem engedne meg neki még egy ilyen húzást, azt mondaná, nincs rá elég pénzük.
Egyébként a srác haja eredetileg fekete. Ballagási ajándéka volt a festés. Anya
azt mondta, majd ráun és egy idő után visszatér a régi hajszínéhez, de úgy
tűnik, ő nem nagyon akar lemondani a fehérről, már körülbelül két éve. Szereti
ezt a színt, mert úgy érzi, illik hozzá.
Amúgy mielőtt bárki azt hinné, nincs
olyan rettenetes anyagi helyzetben. Csak amióta apa nincs velük, azóta anyának
nagyon sokat kell dolgoznia. De anya szeret dolgozni. Már-már brutális,
mennyire imádja a munkáját.
Amolyanféle közepes tanuló, bizonyos
tárgyakat nagyon utál, másokból kitűnő és versenyzik is. Ilyen az irodalom. Az
irodalmat például nagyon imádja. Főleg az a rész érdekli, amikor olvasmányokat
vesznek, minden szünetben ugrik a tanárhoz és kérdezi, mit javasol neki a
könyvtárból.
Tehát Kaneki Ken nem örül, hogy már
megint az emeleten lesz az órája, ráadásul szokásához híven késésben van. Az
csak egy pluszt ad a dologhoz, hogy gyűlöli a kémiát, amiből versenyre kell
mennie ma délután, hogy legyen valami,
amire jobb jegyet adhat neki tanára. És a jobb jegy fogalma a hármas. De
legalább ezt az egyetlen órát hétfő reggelente végigaludhatja, vagy felkészülhet
az irodalomra Rize-sannal, mindenidők legcsodálatosabb magyartanárával.
Mosolyognia kell, ha erre a kedves órára gondol, a kedves tanárnővel együtt. Ez
szerencséjére kellő erőt ad a kémia túléléshez és ahhoz, hogy ne rohanjon ki a
diákjait rettegésben tartó Yamori tanár úr órájáról. Az osztályban ezzel a
gondolattal nincs egyedül, a mellette ülő szőke, frufrus lány remegve mered a
füzetébe és a lap szélére apró, fortyogó lombikokat rajzolgat, amíg a tanára
észre nem veszi, és el nem húzza az asztalról a füzetet. A lány kinéz frufruja
mögül, farkasszemet néz a tanár úrral és érezhetően egyre jobban remeg, karja
libabőrös lesz. Főként attól fél, hogy ki lesz hívva felelni. Mindenki fél,
hogy egyszer kihívják a táblához és hibátlanul kell teljesítenie, ami egyenlő a
lehetetlennel. Bár mindig mindenki megússza a dolgot tíz perc után, mert akkor
Yamori beleun a diák motyogásába, helyre küldi, anélkül, hogy jegyet adna neki,
és kihívja Kanekit. Mindig Kanekit, mert ő ül a tanári asztallal szemben.
Gyűlöli, ha valaki az asztalával szemben ül, ezáltal megzavarva a
magánszféráját. Így hát ő kapja a legtöbb rossz jegyet. Összeteszi a két kezét,
ha év végén kettessel átbandukol – az átmegy túl erős kifejezés lenne arra, ami
a kémiaosztályzatainak átlagát illeti. Most viszont esélyt kapott egy, már
egész szépen díszelgő hármasra.
A lány eközben falfehéren sétál a
táblához és kezébe kapja a krétát. Kaneki már tudja, hogy ma ismét szörnyű
napja lesz. Már készül rá, hogy ő fogja folytatni az atomok felrajzolását. A
lány megbotlik, majdnem elesik egy táskában. A hátsó padból horkantásnak
álcázott gúnyos nevetés hallatszik. Touka mély megvetést érez a szerencsétlen
kiválasztott iránt. Touka kábé mindenki iránt mély megvetést érez, legyen az
osztálytárs, tanár, a zebrán őt át nem engedő buszsofőr. Touka egyébként ott
lakik Kanekiék utcájában, gyerekkori barátok, bár a lány őt sem szokta kímélni
megjegyzéseitől, már hozzászokott. Mondhatni, jóban vannak.
Mikor végre kicsöngetnek az
örökkévalóságig tartó óráról, mindenki iszkol ki a teremből. A tanár megállítja
Kanekit, utána üvölt, hogy megbuktatja, ha elfelejti a versenyt.
- Küldök melléd egy segítőt, mert
tudom, hogy magadtól semmire nem mennél! A tavalyi évben ő vett részt, bár ez
nem azt jelenti, hogy annyira érti, de az biztos, hogy jobban, mint te!
A fiú már ettől megszégyenítve érzi
magát. Vörösödő arccal rohan ki a teremből. A történtek után áldás az irodalom,
és Rize tanárnő, amint belép a tanterembe. Cipője kopog a padló linóleumán,
körülötte drága parfüm illatfelhője, hóna alatt tankönyv. Kedvesen int
diákjainak és megigazítja piros szemüvegét.
- Szép, jó reggelt, drágáim! –
köszönti az osztályt – Milyen csodálatos időnk van ma is! – a mosoly még akkor
se hervad le az arcáról, mikor látja, hogy erre a mondatra mindenki elhúzza a
száját, ugyanis konkrétan semmi szépet nem lehet találni február elején
odakint, és még hosszú heteket kell várni az első, kellemes napsütésre. De
azért egy pillanatra jól esik elhinni Rize-sannak, hogy ez a nap is ugyanolyan szép, mint az összes többi
olyan, amit nyáron otthon lehet tölteni a barátok társaságában. - Valami kérdés
gyerekek? Semmi? Mit olvastatok, kiről szeretnétek ma tanulni, egyebek? –
folytatja azonos lelkesedéssel. Természetesen már megszokta, hogy soha senki nem
fog válaszolni neki, így ezt már nem is várja el. Bár minden esetre, hátha akad
egy válaszadó, felteszi kérdéseit. Talán ettől van meg órájának kellemes bája.
Pár perc csend után belekezd hosszú
bemutatójába, mint mindig, lelkesen magyaráz, hozzá gesztikulál kezeivel, ezüst
gyűrűi csillognak minden egyes mozdulatnál, lila szemei kíváncsian pásztázzák a
tanulókat, miközben felolvas, mesél, mesél, mesél…
Egyedül a csengő szakíthatja félbe.
Kaneki ismét rá kell, hogy jöjjön, álom marad az, hogy egy irodalomórának soha
ne legyen vége. Ugyanúgy marad álom az is, hogy valami csoda folytán Yamori
közölje vele, hogy mégsincs rá szükség a kémiaversenyen és mehet haza Touka
társaságában. Nem mintha annyira vágyna rá, hogy a lánnyal legyen, mert annál
undokabb a társasága. De inkább hallgatná a lekezelő hangnemet, és a
jellegzetes, horkantásszerű nevetést, mint szenvedjen a vegyjelek és képletek
társaságában pusztán azért, hogy részvétel gyanánt kaphasson jó jegyet, ami
átsegíti évvégén. Ráadásul délután háromkor, mikor mindenki azt beszéli, hogy
kit kísér haza, melyik házival kezdi délután, kinek segít annak megoldásában és
mit kap a segítségért, Kanekinek jogosan nincs semmi kedve felkullogni az
emeletre és ott ülni a feladatok fölött hosszú órákig.
Nagy levegőt vesz, mikor a terem
ajtaja előtt áll, majd kopogás nélkül benyit és ledobja a táskáját a hozzá
legközelebb lévő padhoz. Kiveszi zsebéből a telefonját, még rápillant, megnézi
hány óra van, majd az asztalra csúsztatja azt is, és kipakol. A nagy terem,
melyben zengeni szokott Yamori hangja, most csöndes, csak néhány gyerek
dolgozik különböző sarkokban a feladatlapokon. Kaneki már érzi, hogy mindenki
jobban tudja nála az anyagot. Kicipzározza a táskát és elővesz pár tollat.
Leül.
Percekig csend van. Feltűnik neki,
hogy a tanulók kettesével ülnek a lapok fölött, egyikük segít a másiknak.
Többnyire inkább elmagyarázza, mit kellene csinálni vagy egyenest lediktálja a
feladatot. Aztán a legváratlanabb pillanatban kinyílik (kicsapódik) az ajtó.
Kaneki azt hiszi, tanára üvöltését fogja egyből meghallani, már fel van
készülve rá. Ám, ehelyett egy punk srác lép be, márkás fejhallgató a fején,
rágózik, buborékot fúj belőle. Fekete haja a baloldalon felnyírva, a jobbon hosszúra
hagyva, hátul összefogva a maradék. Ahogy leveszi a fülest, láthatóvá válik,
hogy egyik füle tele van tűzdelve ezüstös, apró fülbevalókkal. Szemöldök- és
ajakpiercingje van. Tipikus lázadó külső.
Int egy-két lánynak, majd körülnéz
fürkésző tekintettel. Vöröses szemei végül megakadnak Kanekin. Egyéb kérdés
vagy engedélykérés nélkül leül mellé.
- Szia, te vagy a tízbés srác, akinek
segítenem kéne a versenyben, ugye? Bocs’ a késésért. – kézfogásra nyújtja a
kezét – Uta vagyok, egy évvel fölötted járok, szintén a bébe.
Kaneki igyekszik leplezni
meglepettségét. Egy stréberre gondolt egyből, mikor Yamori üzente, hogy segítőt
küld. Egy olyanra, aki a tanárok összes kívánságát teljesíti. Uta viszont
egyáltalán nem ilyennek néz ki.
- Kaneki Ken – mondja, és kezet ráz a
fiúval. Pár percig csendben nézik egymást.
- Na, mi lesz? Elkezdjük? – kérdezi
Uta türelmetlenül – Sietnem kéne haza… - nem fejezi be mondatát, mert addigra
Kaneki kerít egy feladatlapot és dolgozni kezdenek.
Ahogy ránéz a lapra, a neve
felírásánál nem jut tovább.
- A kérdést sem értem – kezdi
reménykedve Utára nézve, aki erre kvázi kicsavarja a kezéből a tollat és maga
elé húzza a papírlapot.
- Ez könnyű, megcsinálom – mondja és
írni kezd. Közben halkan motyogja a leírandó gondolatokat. Unottan rágja a
rágót, néha buborékot fújva vele. Úgy csinálja a feladatokat, mintha minden nap
a kémiával töltené a szabadidejét. Kaneki követni sem tudja, olyan gyorsan ír.
Egy fél óra múlva szól, hogy készen
van. A fiú elé tolja a lapot.
- Tedd az asztalra, és mehetünk haza.
– arcán diadalittas mosoly ül. Fölkapja a cuccát – Hát, Kaneki Ken, örülök,
hogy megismerhettelek! – int kezével, majd kisétál a teremből.
Kaneki ugyanolyan kedvetlenül megy
haza, mint ahogyan reggel jött. Haja a szemébe lóg, tekintete unott és fáradt.
Majdhogynem sötét van, mire hazaér.
- Szia, anya, megjöttem! – köszön be
a dolgozószobába, majd felsétál az emeletre. Mielőtt becsukná maga mögött az
ajtaját, lekiált a nőnek – Vacsorára jó lesz egy hamburger! – válaszként
elégedetlen morgás hallatszódik. Anya nem szereti, ha egészségtelen ételekkel
tömi magát. Anya annak sem örül, hogy ennyire keveset látja őt, ám már
beletörődött abba, hogy a munkája mellett soha nem lesz annyi ideje gyerekére,
mint amennyit szeretne. Ezt tudják mindketten. És ezért néhány év alatt
elhidegültek egymástól. Pár mondatos beszélgetések zajlanak csak köztük, minden
nap ugyanazok az elismételt kérdések, inkább illemből feltéve. Annyira
egyiküket sem érdekli a másik napja, vagy az időjárás.
Anya szerint Kaneki antiszociálissá
fog válni, mert nem tölti az összes szabadidejét a barátaival. Őszintén aggódik
fiáért, életében az egyik legfájdalmasabb dolognak érzi, hogy nincs ideje még a
saját gyerekére sem. Anya a versenyről nem
tud. Fölösleges lenne elmondani neki, csak azt hallgatná tőle, hogy miért ment
el, ha abból nem fog semmi haszna származni, mert úgysem jó kémiából. Félti
minden kudarctól – talán ezzel akarja jóvátenni, hogy nem foglalkozik vele. Így
szobája kellemes környezetében előkap egy könyvet a polcáról és olvasni kezd.
Minden délután és este ezt csinálja.
Aztán fölmegy Facebookra, megnézi az
értesítéseket. Uta bejelölte. Megmosolyogtatja a dolog – valaki, akinek talán
egyszer eszébe jut ráírni. Vissza is jelöli, amilyen gyorsan csak tudja. A
srácról egyébként semmi érdekes dolog nincs fent az interneten. Konkrétan semmi nincs róla fent. Talán egy több
éves profilkép, ahol még a haja „normális” volt, és feleennyi piercinget
hordott, bár stílusa már látszott kibontakozni. Még van néhány születésnapi
köszöntés, amiket nem válaszolt meg. Unottan kiikszeli az oldalt, majd
megnyomja a leállítás-gombot, és lehajtja a laptop fedelét.
Később eszébe jut, hogy házit kellene
írnia, tanulnia kellene, mert Rize holnap feleltet magyarból, és miután senki
sem tanul az órájára, ő is mindig Kanekit választja ki. Időközben anya fölviszi
neki a vacsorát, amit a könyv fölött jóízűen elmajszol. Olvassa a feladott
leckét, sorról sorra bemagolja, közben az esze már rég máshol jár. Meglepve
tapasztalja, hogy valamilyen szinten érdekli a kémiaverseny eredménye, kíváncsi
rá, hanyadikok lettek Utával. Eldönti, holnap, bár szerencséjére nincs kémia,
felmegy az emeletre, és megnézi, kiteszi-e Yamori ez eredményeket.
A versenyben elért pontszámokat csak
egy hét múlva tűzik ki a tanári mellett álló hirdetőtáblára. Sajnos a nap
végéig szinte lehetetlen odaférni, minden szünetben ezren tolonganak kíváncsian
nézelődve, így nincs más választás, mint ottmaradni az órák után, és akkor
megnézni. Persze nem a verseny érdekel mindenkit annyira, inkább a különböző
klubok kiírásai keltenek fel nagy érdeklődést.
A mai nap viszonylag rövidnek
mondható a maga öt órájával, így Kaneki pár osztálytársával dél körül már az
iskolai ebédlő kapuja előtt tolong, várva, hogy végre kinyissák azt, és
becsődülhessenek a nagy, és mindig visszhangos terembe. Nem mintha annyira
finom lenne az ottani kaja, folyton valami hal van, amit napról napra jobban
lehet utálni.
Szóval a sorba mellé egyszer csak
betolakodik Uta, arrébb tolva pár bámészkodó osztálytársat, köztük Kanekit is.
Miután kilökte a sorból, szemeivel keresni kezdi, amíg a fiú a háta mögül rá
nem köszön.
- Szóval itt vagy! – jegyzi meg rosszallóan.
Nyilván arra végképp nem számított, hogy annyira kereste Kanekit, hogy észre
sem vette, hogy mindvégig mögötte volt. – Láttad a versenyhíreket? – ugrik neki
egyből a kérdéssel.
- Hát, szerinted oda lehet férni? –
kérdez vissza a fiú.
- Én meg tudtam nézni. Ezek szerint
igen.
- Na, az nagyon jó, mert én egész nap
nem tudtam a tábla ötméteres körzetébe se kerülni. Viszont, ha már itt vagy, és
tudod, elmondhatod az eredményt. Tudom, hogy azért jöttél. – és ezzel a
mondattal Uta meg lett fogva. Hirtelen semmi nem jut eszébe, amit visszamondhatna,
így csak kiböki, hogy:
- Ja. Kaneki, te egy zseni vagy!
Megnyerted! Illetve megnyertük, illetve megnyer… - ez egy szép oltás lehetne,
ha nem szólnának közbe.
- …ted. – fejezi be Kaneki a mondatot
komoran. Lehajtott fejével a padlót bámulja unalmasan. Gondolkozik a jövőjén.
Az élete értelmén, ami eltűnni látszik, ahogy a fejébe véglegesen befészkeli
magát a kémiaverseny gondolata. Yamori nem fogja ezen túl békén hagyni,
gyakorolnia kell majd, meg kell valahogy egyáltalán értenie az anyagot.
Uta hasonló reményveszettséggel néz
rá. Sajnálja a beszólását, nagyot csattanhatott volna, de ezek szerint túl
kiszámítható volt.
Az a megnyerés valójában egy második
helyezést jelent. Uta, elmondása szerint csak azért hazudta, hogy elsők lettek,
hogy még nagyobb meglepettséget láthasson Kaneki arcán.
- Ha ennyire tudod ezeket az
anyagokat – kezdi Kaneki, még mindig megsemmisülten bámulva a kiírást, amely
szerint április tizedikén lesz az országos döntő, amire bejutott -,
megmondhatnád, mit csináljak, hogy addig megértsek valamit ebből az egészből?
Uta megint meg lett fogva a
kérdéssel. Kettő-null, Kaneki javára.
Rájön, hogy frissítenie kellene a gyors és ütős válaszok tárházát az agyában.
Végül semmi más nem jut eszébe, úgyhogy benyögi, hogy ő majd korrepetálja, és
felkészíti. Ezt még ő sem gondolja komolyan, addig a percig, amikor meg nem
látja a fiú szemeiben a reményt, hogy majd nem fogják megbuktatni.
- Te is a parkon mész keresztül? –
kérdezi Kaneki. Uta bólint. A suli előtt állnak.
Pár méterrel arrébb Uta elővesz egy
szál cigit a táskájából, és rágyújt.
- Egyszer Yamori észrevett. – kezdi
mesélni kaján vigyorral – Pár osztálytársammal voltunk kint, gondolhatod milyen
érzés volt. Azt hittük, egyből visz az igazgatóhoz, de végül egy szót sem
szólt. Mi meg futottunk keresztül a parkon, nehogy üldözzön minket. – Majdnem
nevet, ahogy mondja.
Kaneki reakciója csak egy halk
„Ühüm”. Ő ezek szerint nem találja annyira viccesnek a történetet, és ezt Uta
is észreveszi rajta. Folytatja mondandóját – Tudom, hogy nem akkora sztori,
neked biztos vannak durvább eseteid is, csak gondoltam, valamivel dobni kéne a
hangulaton. Elég szar így, hogy csöndbe’ sétálunk, és csak nézünk ki a
fejünkből. Lehet, hogy neked érdekes, bár ezt kétlem. – megint egy kis csönd
következik, szív egyet a cigarettán, majd újra megszólal – Ümm, gondolom
szoktál zenét hallgatni. Miket szeretsz? Milyen filmeket nézel? Van-e kedvenc
tanárnőd? – a nyomatékosítás kedvéért vigyorogva oldalba böki.
Kaneki elég meglepőnek tartja a fiú
nyitott viselkedését. Igazándiból szeretne vele beszélgetni, csak nincs
hozzászokva ehhez, hogy az emberek foglalkoznak vele, és még érdekli is őket,
hogy mit szól a történeteikhez. Ő inkább a beszélgetésben a hallgató fél, és
úgy tűnik, ez most sem lesz másképp, ugyanis odaérnek a buszmegállóba, ahol Uta
előkeresi a fülesét, és fölszáll a tömött buszra. Még mielőtt bezáródik az
ajtó, kikiált:
- Péntek délután megvársz, viszek
kémiacuccot!
A busz elindul, Kaneki pedig
hazasétál. Van három dolog az életben, amit soha nem vallana be Utának - Egy: hogy
szerinte Kamishiro Rize a gimi legjobb tanára; Kettő: hogy soha nem néz
semmilyen filmet, inkább olvas; Három: és hogy a Mejibray a kedvenc bandája.
*
Véleményeket kíváncsian várok OwO
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése