Am I in love with you or am I in love with the feeling? 5. fejezet

Két hónap után újult erővel, és több adag meglepetéssel ötödik fejezet. Vigaszdíjként montázsoltam egyet (lesz több is, de na xd).



Zene: https://www.youtube.com/watch?v=tIfNNCu0gMs (most már ideje volt a címben szereplő dalnak is megjelennie valahol)

***

Reggelre mégis tisztán megmarad neki az előző este minden egyes pillanata, és egy kicsit nyomasztja az egész. Össze van zavarodva, egész hétvégén ezen jár az agya, mégsem jut semmire – most akkor együtt, vagy külön? Uta valóban érez iránta valamit, vagy csak részeg volt, és egy pillanatra elvesztette az eszét?

Elégedetlenül nézi magát a fürdőszoba párás, vízcseppes tükrében hétfő reggel, éppen a tusoló alól kászálódott ki kelletlenül, muszáj sietnie, mert el fog késni. Úgy, ahogy beállítja haját, közel hajol a tükörhöz, hogy jobban lásson, erőszakosan próbál befolyásolni egy engedetlen tincset, ami az istenért sem akar a másik oldalon maradni. Az is bosszantja, hogy elkezdett lenőni a festék, a feje búbja már egészen fekete, és így nem jelenhet meg egy többszázfős iskolában, ahol mindenki látja, aki elhalad mellette. Igazából ez nem érdekli, Uta érdekli, csak ő, elhatározza, a kedvéért majd a napokban elnéz a fodrászhoz.

Borzasztónak vélt külseje miatti siránkozásából a hirtelen megszólaló kapucsengő rángatja ki. Gyorsan magára kapja kedvenc fekete pólóját, és egy random farmernadrágot a szekrényből, majd a pulóvert, aminek hátára az iskola neve és logója van nyomtatva. Szerencsére a kényelmetlen és borzalmas egyenruha kérdése így megoldható. Kötelező, de nem szólnak érte, ha nincs valakin, a lényeg az, hogy legalább valamelyik részét vegye fel az ember, a szürke pulóver pedig tökéletesen megfelel a célnak.

Touka persze már méterekkel előrébb jár, mikor ő kényszeredett mosollyal illeszti a kulcsot a zárba, felkészülve arra, hogy üdvözölje a lányt. Az utcára kiérve utána kiált, ő megfordul egy pillanatra, szúrós tekintettel néz rá. Egy pillanatra úgy tűnik, visszafordul, aztán meggondolja magát, és mégis megy tovább. Kaneki kissé letörve előássa fülhallgatóját, ami sikeresen táskája legmélyére csúszott, telefonja képernyőjére meredve sétál tovább. Most először zavarja a csend, furcsa és idegen, pedig régebben megszámlálhatatlanul sokszor könyörgött akár egy olyan reggelért is, amikor nem kell Touka csevegését tűrnie.

Az utcasarkon Uta áll, a ki tudja hanyadik szál cigarettájával, észrevehetően új cipője talpát lazán annak a falnak nyomja, amelyikhez támaszkodik, és láthatóan ideges. Vár valamire – vagy valakire, aki látszólag rengeteget késik, már ideje lenne itt lennie. Várakozva néz körbe, aztán észreveszi a felé közeledő, elvarázsoltan andalgó Kanekit, befészkelődik fejébe a gondolat, hogy ideje összekapnia magát. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, nyomja el a csikket, ami a halványsárga falon kellemetlen, feketés foltot hagy. Megrántja vállát, el is felejti az egészet, minden porcikájával a fiú közeledő alakjára összpontosít.

Kaneki nem tudja pontosan, most mit kellene tennie. Örüljön, vagy tegyen úgy, mint aki észre sem veszi Utát? Úgy érzi, a világ legboldogabb embere lenne, ha képes lenne akár egy mondatban is leírni viszonyát a fiúval, ám jelenleg azt sem tudja, mit jelent neki. A hétvégi történések után nem lehet csak úgy csöndesen barátkozni, mert az nem lenne fair.

Mikorra odaér, semmi elképzelt lehetőséggel nem készül elő, az összeset agya valami rettentően mély szegletébe ássa, ahonnan majd soha nem kerülnek elő. Egy gyors mozdulattal leállítja a zenét, a reggel zaja egyszerre ömlik be fülébe, ahogy kiveszi a fülhallgatót. A képernyőt bogarássza, mikor az ominózus falhoz ér, ahol Uta fölé hajol, ezzel megállítva őt.

- Jó reggelt – suttogja, aztán kiegyenesedik és vár. Talán Kanekire, talán saját magára.

Egy darabig csak állnak egymással szemben, úgyhogy mikor ezt elunja, megindul a suli felé, és most az egyszer nem beszél – nem tudja, mit mondhatna, ami ritka eset nála. A vaskapuhoz érve előreszalad, kinyitja, beengedi a fiút, csak hogy utána tudjon nézni egy hosszú másodperc erejéig, újabb meglepetéseket okozva ezzel magának. Szótlanul kíséri el a szekrényig, majd a teremajtóig.

- Délután ráérsz? Megvárlak – mondja búcsúszóul, szinte undorodik, annyira nem illik rá ez a hangnem.

Kaneki feleletként elhangzó ühüm-jében semmi különleges nincs, mégis beleborzong, magában még örül is neki, megejt egy bíztató mosolyt, mielőtt sarkon fordulna, hogy öt perc késéssel bevonszolja magát az első órájára.

Az órák szokás szerint pokolian lassan telnek, és az utolsó után, mikor kicsengetnek délután három körül, Kanekinek az asztalához sasszézó Touka megadja a kegyelemdöfést.

- Ráérsz ma? – Csípősen szól hozzá, sötétebben, mint általában, kivételesen nem néz a fiú szemébe.

Kaneki habozik egy pillanat erejéig, nem akarja megmondani, hová megy, de azt nem teheti meg a kvázi egyetlen barátjával, hogy különösebb magyarázat nélkül visszautasítja, mégsem lát más kiutat.

- Bocsi, nem.

Egy darabig vár a folytatásra, hogy Touka üvöltsön, az asztalt csapkodja, elrohanjon, de semmi nem történik. A lány, jelezvén, hogy tudomásul vette, bólint (bár ez csak megrezzenő hajából vehető észre a legfigyelmesebbeknek), sarkon fordul. Még a teremben előkapja a telefonját, hív valakit, füléhez emeli a készüléket. A fiú kíváncsian próbálná kihallani a beszélgetést, de nem akar kémkedni, vagy zavarni, úgyhogy feladja.

Uta a szekrényajtónál ül törökülésben a padlón, éppen egy csomag rágóval babrál. A folyosó üres, a kőpadlón halkan kopognak Kaneki léptei, és úgy dönt, nem várja meg, amíg ideér.

- Kérsz rágót? Dinnyés. – Felé nyújtja a csillogó csomagot, mielőtt venne magának belőle.

Kaneki fejével nemet int, mire két kis zöld kockát a tenyerébe nyom. Felpattan a padlóról, az egész megjelenése, kisugárzása végigremeg az épületen. Hajának hosszúra engedett részébe túr, egy részét a kezéről lehúzott hajgumival összeköti, a többit hagyja, hogy eltakarja fél arcát.

Az iskolában néma csendben szelik át a lépcsőket, kiérve automatikusan a park felé veszik az irányt. Uta félúton megszabadul a rágótól, lecseréli szokásos cigarettájára, Kaneki elmerülve figyeli a csikk végén feltűnő parazsat, amint a fiú a hamut a poros útra szórja.

- Beszélni akartam veled – kezdi Uta, miközben útjukat a kis folyón átvezető híd elhagyatottabb oldalára tereli óvatosan. – Hihetetlen ez. Mármint, hogy képesek egy kamufolyót építeni azért, hogy jobban nézzen ki ez az egész cucc.

Feltűnően érezhető, hogy a folyó és a park témája csak addig érdekes, amíg át nem érnek a túlpartra, a magas, virágzó fák hűvös árnyékába. A biztonságot nyújtó környezet végre elszakítja őket a kínzó kényszertémáktól és nyomasztó némaságtól.

Uta újra belekezd:

- Beszélni akarok veled, holott még magammal sem vagyok egészen tisztában. – Ebben a percben érzi, hogy egy költői faszkalap, és ez jó eséllyel elég nagy hiba. Nem magyarázza tovább, Kaneki érti, mintha egy másodpercre hófehér arcán finom pír futna végig. Folytatja a kis ösvény vörösbarna köveit pásztázva: – Szóval nem tudom, mi van velem, de asszem beléd estem. Ez a világ legbizarrabb dolga, de soha nem volt lehetetlen, hogy megtörténjen – elakad, összecsapja tenyerét, észrevétlenül megnyalja kiszáradt ajkait.

Még mond mellé egy sor egyebet is, de Kanekinek bőven elég ez a megmaradt mondat, többet képtelen felfogni, és a továbbiakban képtelen visszaesni a valóság ezen terébe. Az idő csak telik tovább, és ők csevegnek, ami meglehetősen abszurd a helyzetükben, aztán eljutnak a kritikus pontra.

- Akkor most együtt, vagy mi legyen?

- Szerintem halálra vagyunk ítélve vele, de egy próbát megér.

Kaneki óvatosan nyúl Uta kezéért, elkapja, és hirtelen nagyon boldog, forróság önti el. Mögülük léptek hallatszanak, ijedten néz hátra, elrejti összekulcsolt ujjaikat, mintha valami bűnös titkot zárna a köztük lévő kapocs – végső soron erről van szó. Csak egy lány az, nagyjából velük egy idős, barna hajába virágok vannak tűzve, rövid szoknyáját idegesen húzogatva rohan el mellettük, beelőzi őket, majd eltűnik a legközelebbi kanyarban.

Hosszú köröket járnak le a fasor mentén, egyre kellemetlenebb óráknak érzik, mire visszaérnek a folyóhoz, aminek partján padok sorakoznak. Egy, a sétálók halmazából kiesőt választanak, oda ülnek le. Uta kinyújtózik, újra rágyújt, elmélyülten hallgatja amint Kaneki óráról órára elmeséli a napját. Mondatai összefolynak, felük értelmetlen, a maradék minimum rettentően unalmas, mégis jól esik neki beleveszni a végeláthatatlan sorokba, megnyugtatja. Már alkonyodik, elmondja, hogy lassan mennie kell, de nem mozdul.

- Maradj még. Csak egy percre.

Kaneki odahajol hozzá, elfésüli az éjfekete tincseket arcából, és megcsókolja. Bizonytalanul, kísérletképp a tarkójára csúsztatja kezét, hogy még közelebb legyen hozzá. Nem akarja, hogy vége legyen.

Utának korábban fogalma nem volt róla, hogy a boldogságnak ennyi formája létezhet – meg úgy amblock, lehet valaki boldog. Most sem tudja pontosan, mit érez, de kit érdekel, hiszen Kaneki megcsókolta, és ettől kezdve semmi nem számít. Idióta módjára vigyorog magában hazafelé sétálva a sötétben. A játszótéren már gyülekeznek egykori barátai, először oda sem néz (túllépett a múlton, más ember lett és az életének ezekhez semmi köze), amikor utána kiabálnak, feltartott középső ujját mutatja nekik, kivételesen nem szaporázza meg a lépteit, és szerencsére nem jönnek utána. Ennyire nem érdekli őket.

Amint belép a lakásba, orrát furcsa illat csapja meg, nincs olyan rettenetesen hideg, mint általában szokott, mikor hazaér. Meglepve tapasztalja a nappaliban keletkezett hevenyészett rendet, eszébe jut valami, aminek nem lenne szabad, mert egyszerűen lehetetlen, hogy megtörténjen, de már késő, kimondja hangosan a gondolatot.

- Anya?

A konyhaajtó óvatosan nyílik, az a bizonyos illat (helyesbítve spagetti) óriási erővel tódul ki a keletkezett résen. Anya fáradtan, csontsoványan, mégis őszintén nevetve lép elő, és Uta abban a percben elejti a táskáját, lefagy. Sokáig egyhelyben áll várva, hogy eltűnjön a kép, aztán mikor úgy tűnik, mégis marad, lassan átlépdel a nappaliba rendezett ruhakupacokon. Több mint két fejjel magasabb az anyjánál, lehajolva öleli át, még mindig félve attól, hogy egy másodperc múlva eltűnik.

De a kép szerencsére marad, a kavargó illatokkal és csenddel (annyi kérdése lenne – hiba volna elrontani az édes valóságot), és ő immár másodjára hiszi el, hogy lehet boldog. 

***

És itt a kész Touka-montázs, amit említettem: 

***

Ha van valami gondolatod, jöhet bátran a kommentekhez! *3*