Hot Coffee & Chocolate Cakes 4. fejezet

Még hosszabb idő után, de egyszer megíródott ez is (nem, végül nem öltek meg a témazárók :D). Viszont cserébe elég hosszú. Komolyan, ilyen hosszút szerintem eddig még nem írtam. És vannak szívmelengető korhatáros jelenetek. De tényleg azok, szóval azt nem mondom, hogy tizennyolc éven felülieknek, mert tudom, hogy akkor az olvasóim háromnegyedét elveszteném, szóval inkább azt mondom, hogy SAJÁT FELELŐSSÉGRE. :D



A zene, hogy legyen hozzá megfelelő hangulat:
https://www.youtube.com/watch?v=TNt28Tx-cw0

*

A repülőtér zsúfolt és zajos, Sato arcán ijedtség ül. Megrettentik az ide-oda futkosó emberek, a repülés gondolata és az itthagyja Japánt egy hétre és egy idegen országba utazik, ahol nem érti, hogy a körülötte lévők mit mondanak, ahol megbámulják. Umi szokása szerint késik. Mindig késik. Sato feszülten megigazítja a szemüvegét. Nem mintha szükséges lenne, de ha ideges, mindig feljebbtolja az orrán. Ránéz az órájára- a másik rossz szokása. Félreáll az útból, ahogy egy nő három bőrönddel és angolos akcentussal aggodalmas elnézést kérve kishíján fellöki. Mindenki rohan és ezt ő nem érti. Ekkor ébred rá, hogy mennyire elzárkózott a külvilágtól, mikor elvesztette Nijit. Az idegen arcok közt mintha még most is azt remélné, hogy megláthatja az övét és a lány nevetve ráköszönjön, megölelje, majd kérdezgetni kezdje arról, hogy hogy mennek vele a dolgok mostanság…

Aztán megjelenik egy ismerős arc: szőke haj, feltehetőleg hátul laza, vállalhatatlan kontyba fogva, amivel mindenki figyelmét magára vonja az illető; kék, tengerkék szemek és barátságos mosoly- Umi. Csak és kizárólag ő képes megjelenni így nyilvánosság előtt és mégsem csinálva teljesen hülyét magából, mert neki jól áll. Ami másnak vállalhatatlan és megengedhetetlen, az neki valamiért egyszerűen jól áll. Energikus léptekkel közeledik, a bőröndje szinte repül utána, ahogy sietősen Sato felé veszi az irányt.

-           - Jó reggelt! Remélem nem vártál rám sokat! –kérdezi aggodalmas tekintettel, ám ez a

pillanatnyi érzés hamar elszáll és rábíz egy-két csomagot a férfira.

Repülőgép száll a felhők felett. Sato az ablakon nézelődik és fényképez. Umi elunt tekintettel bámulja telefonja kijelzőjét. Még néhány óra hátravan az útból és Sato úgy tűnik, nem nagyon készül megunni a felhők látványát. Most még a szokásosnál is csöndesebb és ez egy kissé zavarja Umit. Addig, amíg rá nem jön, hogy ezt az elcsöndesedett, aranyos személyt meglehetősen humoros dolog titokban fényképezgetni és videózgatni, amint átszellemülten nézelődik halk „whoa”-kat hallatva. Aztán a személy rájön, hogy mi folyik a figyelmén kívül, és beszélgetni kezd (illetve nevezzük a dolgot erős próbálkozásnak) a mellette ülő férfival, aki történetesen csak úgy tesz, mintha kitörölné a zseniálisan sikerült képeket. Időközben stewardess-ek kínálnak fel különféle italokat és ételeket, és Umiék végül egy kávé mellett döntenek, mert már régóta úton vannak és egyre álmosabbak.

 Európa elég messze van, és úgy tűnik, minden perc elteltével egyre messzebb kerül Japántól, vagy onnan, ahol most repülnek.

Mikor megérkeznek, ugyanaz a rettentő tömeg várja őket, csak most úgy érzik, mintha még több ember rohanna eszeveszetten körülöttük és még többet kellene várni a csomagokra és az egyéb helyeken. Sato nyugodtnak tűnik, hogy végre leszálltak a repülőről, ugyanis ő nagyon félt repülni, csak ezt nem merte elmondani Uminak. A férfi viszont vele ellentétben kissé ideges és láthatóan nagyon tanulmányozza a kezében lévő térképet, rajta rengeteg szerteágazó úttal, megjelölt látványosságokkal és valahol azzal a szállodával, ahová menni akarnak és amit még nem sikerült megtalálnia. Úgy emlékezett, bejelölte, de ezek szerint tévedett és ez most nagyon bosszantotta. Nem is azért, mert nem tudja, hova kellene menniük vagy azért mert nehéz a táskája, a legjobban attól tart, hogy elrontja Sato legkellemesebbre beígért élményét. Azét a Satóét, aki egy perce még itt állt mellette…És most jön rá: nincs itt, pedig az előbb még beszélt is hozzá, csak ő idióta, nem figyelt, mert annyira el volt foglalva a francos térképével, hogy meg se hallgatta és most elvesztette. Ráadásul ebben a tömegben képtelenség megtalálni bárkit is. Zsebre teszi a térképet, majd idegesen tördeli kezeit.

Ezalatt Sato elég ügyetlen angoltudásával kérdezősködik egy információs pultnál, idegelve a mögötte álló körülbelül harminc főt, hogy merre találja az adott szállodát és hogyan juthat oda. A pult mögött álló idősödő hölgy tekintete azt árulja el, hogy napi többszáz ember jön hasonló gondokkal oda hozzá, de ilyen katasztrofális kiejtést még soha nem hallott egész pályafutása alatt és ez látszólag szórakoztatja szürke hétköznapjait, főleg mikor megérkezik egy dühöngő Umi kipirult arccal, mintha körbefutotta volna a repteret minimum háromszor, és a vállánál fogva ki nem toloncolja szegény értetlenkedő Satót a sorból.

-           - Hova tűntél mellőlem? –úgy néz le rá, mikor kérdőre vonja, mint ha az apja lenne vagy valami hasonló szülő, mert Sato nem igazán tudja, hogy milyen lenne az apja.

-           - Csak gondoltam elmegyek megkérdezni valakit, hátha tudja…

-           - És nem szólsz és hagyod, hogy itt aggódjak érted, amiért elsétálsz méterekkel odébbra egy hatalmas repülőtéren. –fejezi be helyette a mondatot.

Sato felnevet- illetve mosolyogva felhorkant, hogy pontosítsunk a fogalmon.

-           Csak kábé öt méterrel léptem el mellőled egy logikusnak tűnő helyre: az információhoz. De szerintem hagyjuk a vitatkozást, mielőtt még elkezdenénk és inkább örülj ennek! –szó szerint az arcába nyom egy térképet, amin egy nagy vörös karika van rárajzolva a szállodájuk pontos helyére és ugyanezzel a színnel van kihúzva egy autóbusznak az útvonala, amellyel eljuthatnak odáig. Umi olyan büszkén veszi a kezébe a térképet és indul el a kijárat felé, mintha az ő érdeme lenne, hogy megszerezték és most már nem kell elveszetten bolyonganiuk a zsúfolt és zajos reptéren. Helyette egy szintén zsúfolt és zajos buszon utaznak a hotelig, ami nem egy nagyon kellemes élmény és mire megérkeznek, már mindketten hullafáradtak. De legalább a szálloda megvan. Elviekben. Mikor leszállnak, egyáltalán nem biztosak benne, hogy melyik az az épület, amit keresnek, mert szinte mindegyik ugyanolyan: szép és régi és vagy „hotel” vagy „restaurant” felirat díszeleg a legtöbbjükön. Végül úgy döntenek, hogy bemennek abba, amit elsőre meglátnak, bár mindketten tudják, hogy ez a lehető legrosszabb ötlet, ami eszükbe juthat. Főleg miután a harmadik házból teszik ki őket.

-           - Komolyan mondom Umi, ez egyre égőbb lesz! Ha a következő épület sem az, amit mi keresünk… -Sato elég kínosan érzi magát emiatt.

-           - Nyugodj meg, már csak az maradt hátra. –próbál javítani a helyzeten a férfi. És végül igaza lesz: ide kell jönniük.

A recepciónál fiatal lány várja őket. Sejtelmesen mosolyog rájuk smink-maszkja mögül, ahogy odaadja a kulcsot és elmagyarázza, mi merre található. A két férfi igyekszik értelmes tekintettel nézni, miközben bólogatnak a nő minden egyes mondatára. De legalább van lift és nem kell a lépcsőn végigvinni a harmadik emeletig a bőröndjeiket. A szálloda nem nagy, összesen négyemeletes, a klasszikus stílust tökéletesen tükrözi mind kívülről, mind belülről.

A szobájuk egy nappaliból, egy konyhaféleségből, egy fürdőből és egy hangulatos, franciaágyas hálószobából áll. A már-már végtelennek tűnő utazással töltött órák után talán annak örülnek a legjobban. Illetve Umi a kanapénak a nappaliban, mert oda tessékeltette ki magát Satóval. Ugyanis elhatározta, hogy bármennyire hívogatja az a kényelmesnek tűnő hely, biztosítja szomszédjának, hogy ez legyen élete legjobb és legemlékezetesebb utazása.

Umi szereti a reggeleket. Umi főleg akkor szereti a reggeleket, ha nincs egyedül és megcsillogtathatja „hatalmas” ételdíszítő tehetségét, ami azért korántsem annyira „hatalmas”, mint amilyennek ő meséli lelkesen, de azt meghagyhatjuk, hogy valóban jól néz ki az, amit elkészít. Sato meg már olyan éhes, hogy mire elkészül a reggeli, addigra neki teljesen mindegy, mit kap, csak ehesse meg az egészet.

Az ablakok az utcára nyílnak, így a kilátás nagyon szép. Éppen esik a hó, és ezt a fűtés mellől nagyon jó nézni, amikor még túl korán van nézelődni odakint. A fűtés egy kandalló a nappali kellemesen nyugtató félhomályában, előtte fotelekkel. Különben az egész hotel hangulata olyan, mint azé a szobáé, ahol ők laknak.

Tíz óra felé megjelennek az emberek az utcán és szépen lassan elözönlik az árusokat, úgyhogy Umiék úgy döntenek, ideje lenne nekik is elindulniuk, mielőtt még úgy járnának, hogy nem tudnának szétnézni a tömegtől. Bár ez egy ilyen városban, karácsony előtt körülbelül két héttel teljes képtelenség. Lesétálnak a lépcsőn és közben Sato végig a sálja föltevésével próbálkozik. Sikertelenül. Szóval feladja az egészet, mire a földszintre érnek és visszamegy a szobájukba letenni, mondván hogy akkor nem viszi magával mert elege lett a sálakból. A recepciósnőt –ugyanaz, aki tegnap fogadta őket- láthatóan szórakoztatja a jelenet, mert abbahagyja az unott tekintettel való olvasást és nevetni kezd rajtuk. Umi meg úgy dönt, hogy leül a lánnyal szemben és megpróbál vele beszélgetni, amíg várja Satót. A férfi arra ér vissza, hogy Umi a recepcióssal és egy másik dolgozóval beszélget, akik különböző városi látványosságokat ajánlgatnak neki. Az egyikük éppen a hosszú szőke hajával van elfoglalva és láthatóan úgy tesz, mint aki még nem látott férfit majdnem vállig érő hajjal. Sato meg felhúzott szemöldökkel bámulja ezt az érdekes hármast. Aztán segít levakarni Umiról a két nőt és kimennek az ajtón, hogy fölfedezzék a várost.

A mondás, miszerint minden nagyváros télen a legszebb, Bécsre is igaz. Sato és Umi puncsot iszogatnak a főutcán sétálva. Eleinte megálltak minden árusnál, mostanra viszont inkább csak sétálnak. Alkonyodik. Lassan felgyújtják a fényeket és ismét megtelnek az utcák járókelőkkel. Sato fázik és a szállingózó hótól bepárásodott a szemüvege. Alig lát valamit. Zsebre tett kézzel sétál Umi mellett, aki közben beszél hozzá, folyamatosan duruzsol, duruzsol és duruzsol a fülébe valamit, de ő valahogy nem fogja fel és nem is akarja felfogni, mert teljesen el van varázsolódva a rengeteg csillogó-villogó ’Merry Christmas’ felirattól, édességillattól, különböző karácsonyi díszektől. Hol ezekre, hol Umira néz. A férfi megtorpan egy pillanatra és szembe fordul vele.

-           - Nem zavar? –kérdezi és kisimít az arcából egy belógó fekete tincset. Sato leveszi a szemüvegét hogy letörölje róla a párát, ám ahogy felnéz rá, az elkezdett mozdulat abbamarad. Szinte megsemmisülten engedi le a kezét. Umi haloványan mosolyog. Köré fűzi a karjait és egészen szorosan magához húzza. Sato minden egyes szívdobbanását kihallja. Belenéz abba az égszínkék szempárba, hagyja magát elveszni benne, mint mikor először látta. Még most is ugyanazt érzi, mintha zuhanna egyre-egyre mélyebbre, de közben mégis közeledne hozzá. Mintha megtisztulna attól a kékségtől. Majd lehunyja a szemét. Óvatosan lábujjhegyre áll… A szíve hatalmasat dobban, amikor Umi forró és puha ajkait az övéinek érinti. Eleinte a csók lágy, szinte egy finom érintés, aztán mélyül és mélyül és Sato úgy érzi, teljesen elgyengül és csak Umi karjai tartják. Rábízza magát.

Az emberek –a tömeg- van, aki elfordul és továbbsétál, valaki észre sem veszi őket, van, aki mélázva elnéz feléjük, de őket a külvilág már egyáltalán nem érdekli, ők már csak egymásnak vannak és együtt teremtik meg a saját csodájukat bámészkodók és értetlenek nélkül, egyedül maguknak és önmaguknak, Uminak és Satónak.

Az utcákra árnyakat vetnek a fák és ők ketten egymást átkarolva sétálnak haza a lámpák sárgás fényében. A szálloda ajtaja most sokkal távolabbinak tűnik, mint amilyenre emlékeztek reggelről. Sato mosolyog. Mosolyogva int a földszinten az alkalmazottaknak, mosolyogva fogja meg Umi kezét a lépcsőn fölfelé menet és ugyanezzel a boldog mosollyal nyitja ki az ajtót, majd sétál be rajta. Umi pár másodperccel utána lép be a földre dobva kabátját. Hátraszántja a haját és szokásos félmosolyának egy sokkalta-sokkal szexibb változatával elé lép Satónak és újból átöleli. Néhány perc múlva Sato a fal mellett áll, Umi pedig föléhajol és a fülébe suttog. Az egyetlen vágya az, hogy újból megcsókolhassa őt, mikor csak maguknak vannak. Itt a félhomályos szobában felmelegíthesse átfagyott testét.

-          - Nem tudom, te hogy vagy vele –szólal meg Sato -, de az a mai talán még jobb lenne ha… -de Umi nem hagyja végigmondani a mondatát. Ez a csók teljesen más, mint az előző, ez valami sokkal vadabb és tele van azzal az eddig elfojtott, mérhetetlen vágyakozással, ami benne rejlett.

Sato felszegett fejjel, megadóan sóhajt, mikor a férfi a nyakát kóstolgatja. Az ajka pirosra csókolva, a bőre forró, puha és nagyon édes illata van, mint egy virágnak és Umi érzi, tudja, hogy neki ez sem elég, hogy ő ennél is többet szeretne tenni mindkettejükért és a szobaszerviznek is úgy tűnik, ez a legmegfelelőbb pillanat a kopogtatásra.

-           - Remélem nem zavarok! –szólal meg a nő, amint belép az ajtón tollal és papírral a kezében –Csak fel kell tennem néhány kérdést azzal kapcsolatban, hogy mennyire érzik magukat jól nálunk.

A mondat Sato angoltudását teljes mértékben meghaladja, így hagyja, hogy csak Umi beszéljen és miközben hallgatja a szavait, igyekszik visszatérni a valóságba. Sikertelenül. Viszont ez a kis idő elég ahhoz, hogy kiessenek abból a varázsból, ami körbevette őket.

-           - Viszlát, viszlát, jó éjt, asszonyom, viszlát! –köszön el gyorsan és kitessékeli a nőt a szobából, majd becsukja mögötte az ajtót. Ám a pillanat már elszállt…

-           - Biztos, hogy akarod? –kérdezi Umi. A válasz igen. A válasz már körülbelül ötödjére igen. Igen volt már akkor, mikor Umi betáncolt (szó szerint táncolt) a fürdőszobába. Igen volt akkor is, amikor a tusoló alól kikiáltva kérdezte, és az maradt akkorra is, amikorra Umi kisétált a fürdőből, kezében a megfelelő kellékekkel. És még jobban vágyakozik ez a válasz, mikor a hálóban ledobálják az ágyakról a párnákat, hogy több hely legyen rajta. Akkor meg már teljesen egyértelmű, mikor Sato minden egyes kis érintésre hangosan sóhajt vagy szenvedélyesen felnyög.

Umi a tenyerébe fogja az arcát. Megcsókolja. Csókolja hosszan, szenvedélyesen.  Álmodozva, lassan mint egy férfi, hevesen, türelmetlenül, mint egy fiú. Mintha csak azért élt volna, hogy ez megtörténhessen. Rájön, hogy ezidáig fogalma sem volt róla, mit jelent igazán akarni valamit vagy valakit. És most itt van ő. Ő, aki a legjobb ajándék lehetett számára- így vélekedett róla magában, mikor rágondolt.

-           - Te vagy minden, ami nekem erre a világra kell, hogy boldogan élhessek. -suttogja Sato a csókba.

-           - Soha nem akartam semmit annyira, mint téged! -Umi még mindig a tenyerében tartja az arcát és lágyan simogatja.

Sato pedig lazán, kicsit már-már nemtörődöm stílusban hátradől az ágyon magával rántva őt.

-          - Váltsuk valóra ezt az álmot!- suttogja valami elképzelhetetlenül erotikus hangon. Más helyzetekben Umi sokszor halotta tőle ezt a mondatot, de még sosem hangzott ilyen sokat mondóan és természetesen úgy, mintha egy szexisten-féleség ajkait hagyták volna el a szavak. Beleborzong. Fölé hajol, az arca nagyon közel van az övéhez. Sato beletúr a hajába, eljátszik néhány tinccsel.

-           - Gyere. Már képtelen vagyok várni. -mondja és szétteszi a lábait. Magába engedi a férfit…

Meglehetősen csendes éjszaka van. Semmi nesz nem hallatszik. Ezt a csöndet csak halk nyögések és az ágy enyhe recsegése- jelezvén, hogy nem épp elég erős ahhoz, hogy efféle célokra használják -töri meg.

Reggel, mikor Umi fölébred, Sato még alszik. Nagyon mélyen. A tegnap elfárasztotta. Óvatosan, hogy nehogy fölébredjen, arrébb tolja magáról (ugyanis a férfi a mellkasára hajolva aludt el) és kimászik az ágyból. Magára vesz egy boxeralsót és kimegy a konyhába. Matatni kezd a hűtőben.

Sato felébred - ezt egy nyújtózással (már amennyire lehetett nyújtózni olyan pózban, ahogy fekszik) és egy hangos ásítással jelzi. Majd kinyitja a szemét és körülnéz. Sehol sem látja Umit. Átfordul a másik oldalára. Ahogy fordul, enyhe fájdalmat érez hátsójában. A szoba ajtaja (amely a konyhába nyílik) félig nyitva van. Finom illatok szállingóznak a levegőben, a kávéfőző sistergése és Umi halk dudorászása hallatszódik.

Egyszer csak kinyílik az ajtó. Umi lép be rajta egy kötényben és egy boxeralsóban. Elég vicces látványt nyújt, bár Sato inkább szexinek találja. Nagyon szexinek. Ahogy egy finomabbnál finomabb ételekkel teli tálcát tartva a kezében, bujkáló mosollyal az arcán bejön, abban van valami szégyentelenül aranyos és szexi. Főleg az utóbbi.

-           - Jó reggelt, drága! Hoztam reggelit.- szólal meg. Lehajol és egy csókot nyom a homlokára majd átnyújtja a tálcát. – Azt hiszem, ebből kell vennünk egy másikat.- mondja, ahogy az éjjeli szekrényen lévő síkosítót fölemeli és laza eleganciával a szoba másik végében elhelyezett szemetesbe repíti.

Sato mosolyogva figyeli a mozdulatot. Umi odaül mellé az ágyra és kezével összeborzolja a haját, majd lágyan megcsókolja. Ő elneveti magát. Boldog. Igazán boldog. Nem is tudta már, milyen érzés boldognak lenni.  De most az. Titkon arról álmodott, hogy egyszer majd minden reggele így fog indulni.

*
Folytatás...

*
Ha tetszett, hagyj kommentet és ajánlj másoknak is! ;)