Illusion

Alig van időm mostanában, azért nem nagyon vannak új posztok, de most visszatértem poraimból egy novellával a kezemben -vagyis a doksijaimban. (A borító megint saját munka, és gondolom értitek a célzást.) Úgyhogy most egy femslash-el (yurival) kedveskedtem nektek. Még mindig OC-kel dolgozok, ficbe nem merem belevágni a fejszét. (Csakhogy értsétek, már próbáltam, de inkább hagyjuk a kifejtését). Ez a kis történet kapcsán valami véletlen ötlet folytán bűvészes környezetbe ástam bele magam, és hát ez lett belőle. Remélem szeretni fogjátok ezt is. (És igen, a Hot Coffee & Chocolate Cakes-nek is van/lesz folytatása, csak még íródik.) És itt előre bocsánatot kérek tőletek a rengeteg Halsey-számért, amiket csatolok nektek, de nagyon megszerettem az énekesnőt és úgy érzem, a dalai valamiért passzolnak ahhoz, amit írok. Szóval előre szólok, hogy még biztosan kapni fogtok belőlük:D. És azért is szólok előre, hogy a novella angst, szóval "semmi jóra ne számítsatok".



És mielőtt elfelejtem, zene, amit ígértem:
 https://www.youtube.com/watch?v=ao4o-XRU_KM
(Egyébként ez a dal elhangzik a történet végén is)

*

Vannak dolgok, amelyek egyszerűen csak megtörténnek. Nem lehet tenni ellenük semmit, nem akadályozhatjuk meg őket. Vannak, amik kihatással lesznek a jövőnkre, vannak, amelyek miatt fel kell hagynunk valami fontossal, vannak, amik megváltoztatnak egy döntést, amelyről azt hitted, egész életedre szól. Vannak, amelyek miatt változtatnod kell, akármennyire nem szeretnél; lehet, semmissé kell tenned az életedet miattuk. Ilyenkor nincs jó vagy rossz döntés, mindenhogy fájdalmat kell okoznod magadnak.  Ezek lesznek egy nap a legszebb emlékképeid. Amiket végleg nem lehet elfelejteni, hisz’ valamikor, valahol minduntalan vissza fognak térni hozzád.

ILLUSION

Norah Cromefold tetoválószalonban dolgozik. Unottan bámulja a fal díszítéseként szolgáló tetoválásmintákat a füstölőszagú szobában. Egyedül van most itt, halkan dudorászik valami rég lejárt plázaslágert. Az üzlet természetesen nem az övé. Csak egy barátjának segít be a szalonban. Kevés a fény, egyedül néhány gyertya világítja be a termet. A fény hiánya és az örökös kurva cigarettafüst keveredve a vaníliás füstölővel bántja a szemét. Hajába temetkezik. Egyébként Norah-nak szőke haja van, nagyon szép, világos platinaszőke, selymes. Különféle férfiak szólítják le elhagyatott sikátorokban, ha elsétál mellettük. Egy héttel ezelőtt még vörös volt. A vörös kevésbé tűnt kirívónak, főként mikor éjszaka járkált. Kicsit nehéz hozzászoknia az új külsőhöz. Nem magas lány. Inkább átlagosnak mondható. Nincs jó alkata, vékony, nincsenek telt idomai. Szürkés ruha van rajta, ami fél vállán lelóg. Mindig szürke ruhákban jár. Szerinte az egy semleges szín. Pont olyan jelentéktelen, mint ő, de mégsem annyira búskomor, mint a fekete. Rajta azért még ott van a remény szikrája, mint egy arany angyalszárny –egy nyaklánc. Persze nem igazi, csak valami bizsu, amire épphogy volt egyszer pénze.

Kopogtatnak az ajtón. Norah kelletlenül botorkál az ajtóhoz. Ben meg mindig itt hagyja a kulcsot, mikor a lány bent van. Ám az ajtóban lévő személy nem Ben, hanem egy nő. Hosszú fekete haja mögül alig látszik az arca, de a lány így is ki tudja venni a játékos mosolyt.

- Szia! –köszön dallamosan, belép és végigsétál a szalonban, majd leül egy helyre, ami szimpatikus neki. Ez éppenséggel a bárszék, amin az imént még Norah ült. Keresztbe teszi a lábait. Fekete bőrcsizma van rajta, körülbelül térdig érő. Meg egy csipkemintás short, szintén feketében. A pólója ujjatlan, fekete, szaténos, csillog. Láthatóan előadóművész. –Nagyon jó képek vannak a falon. –mutogat körbe. Hosszú műkörmök, három-négy karkötő. –Te csinálod őket?

- A- aha…Már amelyiket. Néhányat egy barátom készített, igazából az övé ez a hely. –a hangja csevegő, ugyanakkor elég közönyös.

- És nekem tudnál készíteni valamilyet? Most? –a személy lényegretörő, hangjából céltudatosság szűrődik. Szöges ellentéte Norah gondolkodásmódjának.

- Milyet szeretnél? –kérdezi.

- Konkrétan semmi ötletem nincs…Mindenképp valami emlékezeteset. Valami különlegeset. Valamit, amit egész életemben büszkén viselek. És ami illene egy bűvészhez.

- Bűvészkedik? Hmm, az érdekes lehet… -gondolkozik el a lány.

- Mi van a nyakában? –néz le rá a nő.

- Ez? –mutat Norah a szárnyra.

- Igen, ez érdekes lenne egy fekete tetoválásként egy bűvész hátán.

Tehát a lány dologzni kezd a szárnypáron, ami valóban illik ehhez a titokzatos nőhöz –név szerint Allie. Bár ez amolyanféle művész- és becenév, így mutatkozott be. Dél- amerikai, Angliában tanul. Huszonhat éves. Különféle klubokban bűvészkedik, meglehetősen jó kézügyessége van. Éppen segédet keres. Elvből gyűlöli a férfiakat. Szerinte nincsenek a nőknek egyenlő jogai, hiába mondják. Továbbá nem tudja elképzelni Norah-t vörös hajjal, és meggyőződése, hogy az borzasztóan nézhetett ki. Lát valamit a lányban. Valami különlegeset. Mikor elkészül a mű, elégedetten nézi a tükörben. Dicséri. El tudná képzelni, hogy magával viszi segítőnek. Állást ajánl neki. Norah egy kis győzködés után elvállalja a dolgot. Kíváncsi, és ez a kíváncsiság hajtja az ismeretlen felé. Nem mellesleg érdekli a szakma is.

Három hónap. Zúgó tapsvihar, amint mosolyogva meghajolnak a nézők előtt. A fények játéka a színpadon, az italok íze, amiket a fellépés után kínálnak nekik. Sosem unatkoznak. Allie napirendje: napközben tanul az egyetemen, hogy megkapja az ösztöndíjat, délutánonként gyakorlás, kávézás, egy cigaretta elszívása az erkélyen, majd még több kávé, esténként fellépés, hétvégente elutazni és máshol is szerepelni egész Angliaszerte.

Az épület előtt várják a taxit. Január van, Allie mégsem fázik egy bőrdzsekiben, hosszú csizmában és a fekete fehérneműben, ami fellépőruhaként szolgált. Dús, fekete haja valaha be volt sütve, ám a télnek úgy tűnik, nem nagyon tetszett az ötlete –konkrétan semmi nem maradt meg belőle. Norah pár lépéssel előtte áll. Szőke hajára fény esik, egy utcai lámpa fénye. Nemrég még dobozokba bújt bele, majd tűnt elő másikokból. A fények játszottak arcán és ruháján, és Allie fejében lejátszódik az egész este újra és újra, akárhányszor csak felé pillant. A taxi megérkezik, ők beszállnak. Holnap már egy újabb város várja őket, újabb emberek, újabb trükkök bemutatása. Nekik tulajdonképpen nincs otthonuk, ahová hazajárjanak, ha elfáradnak, nincs, akivel ünnepeljenek egy-egy jól sikerült fellépés után. Maguk vannak önmaguknak éjjel-nappal egymásra utalva. Norah tagadja vonzalmát Allie iránt, köztük semmi sincs, mielőtt még bárki rákérdezne, pusztán munkatársak és az együtt töltött idő jó barátokká kovácsolta őket. Mondjuk, ha rajta múlna, lehetne változtatni a dolgokon, csakhogy még annyira nem ismeri Allie-t, hogy ezt a vonzalmat esetlegesen tettekben is kinyilvánítsa. Még tán saját magát sem ismeri eléggé.

Am I in love with you? Am I in love with you? // Or am I in love with the feeling? // Trying to find the truth, trying to find the truth //Sometimes the heart is deceiving…// - Ezt énekelgeti halkan az úton, miközben néz ki az ablakon. Fák és épületek mellett suhannak el. Mindig elsuhannak a dolgok mellett. Nincs idejük semmit megnézni részletesebben, mindig továbbállnak, mielőtt megéreznék közelebbről egy helynek a környezetét. Bár számukra ez a szabadság lényeges. Fontos. Allie arcán csak akkor látni az elégedettséget, ha újra és újra úton vannak és együtt nyűgözhetik le a közönséget.

Kiszállnak az autóból és azt a rövid utat sétálva teszik meg a szálláshelyükig. Allie részeg. Allie a legtöbb fellépés után iszik. Látszólag gondtalanul sétál, összevissza fecseg Norah fülébe. Aztán hirtelen megtorpan. Norah is így tesz. Mindig egy pár lépéssel mögötte sétál. Most is így van. Nem azért, mintha az árnyéka lenne, hanem csak mert valamiért biztonságban érzi magát vele. Igazság szerint a nő zöldes szemei olyanok, mintha látnák minden olyan gondolatát, amelyekről ő sem akar tudni. Néha saját magától ijed meg a legjobban. Álmatlan éjszakái szoktak lenni a motelekben, ha együtt alszanak. Csak fekszik, bámulja a plafont és hallgatja Allie szuszogását. Ha öleléssel üdvözlik egymást, van, hogy nem akarja elengedni. Néha-néha belegondol, hogy milyen lenne a szavakat lecsókolni az ajkáról, vagy csak simán bemenni hozzá, mikor fürdik és csak nézni, nézni, nézni a hátán a fekete szárnypárat. És ha ezek eszébe jutnak, megretten. Nagyon megretten. Úgy érzi, bűnös valamiben és esetlegesen bemocskolja társát. Igyekszik valami másra gondolni, de az egyenlő a lehetetlennel. Nem érti, miért van ez. Azt hitte eddig, mindent tud magáról. Minden annyira egyszerű: összejönni valakivel, majd nem megfelelni annak a valakinek, aki ezért elküld az életéből. Ez a megszokott. Norah ilyennek ismeri magát. Ő nem tévedhet. Ezek bizonyára valami rettenetes tévképzetek, teljesen képtelenség, hogy ezek jussanak az ő eszébe, teljesenteljesenlehetetlen…

Majd Allie odahajol, a haja csiklandozza az arcát, bár erre most nem igazán figyel, és elhallgat, csak egy pillanatra elhallgat és Allie csókja puha, fáradt és meggondolatlan. Aztán elindul előre. Norah pedig rohanni kezd. Megelőzi, elhalad mellette, fut egészen a motelig. Nyitva hagyja az ajtót, ahogy idegesen beront. Kezei a száján, szíve a torkában dobog. Rosszul van, szédül, hamarosan hűvös könnycseppjeit érzi végigfutni arcán. Beleüt ököllel a falba, majd lecsúszik a padlóra. Gyengének érzi magát. Rettenetesen gyengének. Átkarolja a térdeit, vállát rázza a sírás. Később már sírni se tud. Valami fullasztó, fojtogató érzés kerítette hatalmába. A gondolatai cikáznak a fejében: Mi volt ez? Hogyan tovább? Mi lelte hirtelenjében Allie-t és miért csinálta ezt? Lehet, hogy mégsem véletlen voltak azok a rettentő gondolatai? De ha ő, ha ő is olyan lenne, akkor azt eddig miért nem vette észre? Ő nem lehet olyan mert az, az biztos, hogy nem ilyen érzés, az, az teljesen más lehet, hiszen akkor, most nem sírna, nem szenvedne, nem bántaná ez a gondolat, hanem boldog lenne és felszabadult…

Majd valamikor elalszik. Álmában többször felriad, retteg, viszolyog, mint mikor az osztálytársainál pizsamaparti volt általánosban és horrorfilmet nézek, amit ő nem akart, de mégis kényszerítették, és kényszerítették, hogy próbáljon ki dolgokat, amiket nem szeretne, kényszerítették annak idején a szexre is, az alkoholra, hogy csak egyszer él és ezért akkor mindent meg kell tenni, mindent, még az is, amit nem akarunk. De ez valamiféle egy más érzés, egy másfajta rettegés, egy másfajta bizsergető remegés. Idegen tőle, holott mégis otthonos, mintha valahol legbelül jó is lehetne, szép lehetne, ha ő annak akarná. Felkavarja, mégis megnyugtatja.

Olyan kettő körül Allie is hazaért. Norah észre sem vette. Csak reggel, amikor hullafáradtan kiszédelgett a konyhába, és a nő ott ült az egyik széken, keresztbe tett lábbal, egy pohár víz fölött, a fejét fogva.

- Szióka! –köszönt rá és felnézett egy pillanatra. –Figyelj… Ne haragudj a tegnapi miatt, tudod, figyelj, nem tudom, miért tettem, nem akartam neked semmi rosszat, tényleg nem, nem tudom, mi ütött belém, egyszerűen csak nem figyeltem oda magamra és részeg voltam és nem kellett volna…

- Semmi… -mondja Norah. Nem feltétlenül ezt akarja mondani, számon akarja kérni, kiabálni akar vele, veszekedni, de se kedve, se energiája nincs arra. És maga sem tudja, miért, nem is haragszik igazán –Tényleg nem olyan nagy ügy. Csak egy dologra szeretnélek megkérni: Soha senkinek ne beszéljünk erről senkinek! –a hangja megremeg, ahogy kimondja ezeket a szavakat.

Belegondolva valóban nem akkora ügy a dolog –csak egy csók volt végülis. Történtek már vele jóval „durvábbak” is. Megfogadta magának, hogy többé nem is gondol erre, és Allie se fog ilyeneket tenni. Pár nap múlva véglegesen lenyugszik.

Allie viszont teljes feledéstől és nyugalomtól enyhén szólva messze áll. Azóta sem hagyja nyugodni a gondolat. Egyrészről bántja, hogy mennyire meggondolatlan volt. Másrészt viszont örül, mert így, köntörfalazás nélkül –remélhetőleg –Norah mindent megértett. Néha látja rajta, hogy vívódik, nem bír dönteni saját magával kapcsolatban, a tekintete zavart, ha egymás szemébe néznek véletlen egy pillanatra, a keze jéghideg és remeg, mikor meghajláskor a színpad elejére sétálnak és megfogja, hogy mutassa: ők összetartoznak, ők kölcsönösen segítik egymást, együtt álmodnak. És azt tudja, hogy ez az egész úgy hangzik, mint egy rossz romantikus vígjáték happy end-del, másoknak pattogatott kukoricával a tévé előtt.

Az öltözőben vannak. Most először lépnek fel az új ruháikban. Allie kedvenc sminkkészletével sminkeli Noraht. A közönség már a színpad előtt tolong. Kíváncsiak minden kis mozzanatra. Mikor a színpadra lépnek, hirtelen elcsöndesedik mindenki. A fények megváltoznak, a levegő megáll, ők pedig hozzákezdenek a mutatványhoz. Semmi nagy szám, sok gyakorlás és tökéletes összhang az egész, a közönség mégis el van bűvölve és ámuló tekintettel figyelik, mit hogyan csinálnak és azt hiszik, varázsolnak, hagyják magukat sodródni a csodával.

Majd mikor vége van, senki nem akarja elhinni, ahogy kihunynak a fények, már ők is csak két ember a tömegből.

Most kivételesen Allie-nál vannak a fellépés után. A nő elővesz egy üveg bort és két poharat,

majd besétál a nappaliba és az asztalra teszi. Felbontja az üveget és tölt belőle mindkét pohárba. Az egyiket Norah-nak nyújtja.

- Hát egészségünkre! –mosolyodik el és az italába kortyol, miután koccintanak. A rúzs nyoma a poháron marad. Mélyvörös.

Norah közelebb húzódik hozzá a kanapén. Csak úgy észrevétlenül. Allie komoly tekintettel ül. Lassan emeli fel a kezét, és óvatosan, lágyan végigsimít Norah hosszú, szőke haján.

- Na? Képes lennél már elfogadni magad? –kérdezi. Szája szélében halvány mosolyféle jelenik meg. Amolyan bíztatás.

Norah erre még jobban elbizonytalanodik. Felhúzott szemöldökkel néz Allie-ra. A nő a padlóra térdel vele szembe.

- Nézd… Tényleg azt gondoltad, hogy nem veszem észre, hogy valami nyomja a szíved? Az a baj, hogy ahhoz túl jó emberismerő vagyok. Mondd el, mi az, ami bánt? Érzem rajtad, hogy mostanában nem vagy olyan velem, mint régebben.

Norah leteszi a poharat, ami halkan koccan az asztalhoz. Fáradtan felnéz a plafonra, mintha segítséget várna.

- Nem értem, miért kérdezed, ha te magad is tudod. Tudom, hogy tudod. Mindketten tudjuk. Közös titok, amit mindketten őrzünk. Tudod, nem veled van a baj, nehogy azt hidd! Inkább félek. Félek a vallásos családomtól, a milliónyi embertől, akik előtt fellépünk, tartok Bentől is, ő sem teljesen megbízható személy, rettegek a világnak attól az arcától, amit kifelé mutatnak az ilyennel szemben. –egy alig látható könnycsepp gördül ki a szeméből. - Ezért tartom tőled annyira a távolságot.

Allie egyszerre mindent megértett. Hirtelen sajnálat ébred benne, és ugyanaz az aggodalom.

- Figyelj, én teljesen szabadon élek. És tudod, miért döntöttem így? Mert nem érdekeltek mások kurva véleményei, érted? Tartsák meg maguknak, ha annyira akarják, én köszönöm, szépen, nem kérek belőle. Rohadjanak meg a beszólásaikkal együtt, mert nem tudnak elfogadni valakit olyannak, amilyen. Nem érdemes törődni velük, mert csak rosszabb lesz. És azt tudod, hogy miért hoztalak magammal? Azért, mert azt láttam, hogy te nagyon segítségre szorulsz, szinte kiáltasz. Egyfajta szánalom, vagy hogy is hívják volt. –föláll, hogy nyomatékot adjon a szavainak –És azt szeretném, hogy legyünk együtt teljesen szabadok, és mindentől és mindenkitől függetlenek, rendben? –finoman öleli át a megszeppent Norah-t és egy lágy csókot nyom a homlokára. És Norah belesimul az érintésbe. Nem áll ellen, nem szólal meg, nem próbál szabadulni. Viszonozza a gesztust –szorosan vonja magához a nőt. Érzi a parfümje illatát.

Nem tudja, hogyan került a kanapéra az éppen fölé térdelő Allie, de nem is nagyon gondolkozik rajta. Belemosolyog a csókba, ahogy a fekete hullámos hajba túr.

- Te valóban képes lennél megadni ezt a szabadságot, igaz? Mindig is tudtad, hogy vágyom rá… -szólal meg Norah az ajkait megnyalva.

- Maradj már csöndben! –csitítja el játékosan Allie.

A valaha volt ruhadarabok –a fellépés élményét magukban hordozva –a szoba padlójának különböző pontjain hevernek elszórtan. A fekete bőr kanapé kellően kényelmesnek bizonyul, és nem mellesleg csodálatos kontrasztot alkot Norah selymes, fehér bőrével. A lány már-már könyörögve néz Allie-ra. A nő telt ajkai mosolyra húzódnak, majd mohón vetődnek a lányra. Minden kis porcikáját fel akarja fedezni, érzi, milyen szaporán veszi a levegőt, ahogy a melleit érinti. A lány halkan felsikít, ahogy forró combjait kóstolgatja…

- Felejthetetlen vagy. –suttogja neki.

Ha ez a szabadság, akkor már most megérte vele tartani. Ha ez a szabadság, különösen ígéretesnek és szépnek bizonyul. Ha ez a jövő, ami előttük van, már most kíváncsi a folytatásra, és ez kell, hogy legyen az ő jövője, a jövőjük, amit együtt érnek el. Büszkén fogja meg a kezét, a színpad elejére vezeti, mosolyognak egymásra, mosolyognak a közönségre, és végre boldogok mindketten és elkezdik felépíteni együtt az álmaikat.

Nyár van, forró nyár, együtt sétálnak a tengerparton kézenfogva. Éppen a tanulásról beszélnek. Allie egyre keményebben tanul, hogy végre megszerezhesse az ösztöndíjat. Norah még nem tudja, mit szeretne kezdeni magával. Egyelőre közösen akarják a világhírt, ami felé, úgy tűnik, meglehetősen jó irányban haladnak. Naplemente van. A távolból szemlélődő két női sziluettet láthatna, amint egymás felé fordulnak és egy csókban olvadnak eggyé.

Ősz eleje. Alig ért véget az augusztus, nekik saját művésznevük van, saját logójuk –történetesen Allie tetoválása, a szárnypár, amit talán a legvonzóbb résznek talál rajta Norah, imád végigcsókolni rajta és hallgatni sóhajait az éj csendjében. Már nem csak angliaszerte ismertek, rajongók százai várják következő fellépéseiket egész Európában. Eleinte Allie volt a frontember, ám mostanra már mindketten egyenértékűek a szakmában és mindent együtt hajtanak végre, eltűntetik egymást dobozokba, hogy másikokból jöjjenek elő, kártyatrükkökkel szórakoztatják közönségüket. És ezek a rajongók tudják, hogy ők egy pár és elfogadják ezt, gyönyörűnek tartják az összhangot, ami köztük van. Minden annyira szép, mint egy véget nem érő álomban. Norah úgy érzi, az élete valóban lassan egy édes romantikus vígjátékká válik.

Jelenleg ott vannak London külvárosában, ahonnan elindultak majdnem egy éve. Most pihennek. Allie egy kollégiumi szobában van, így sajnos ritkábban találkoznak és csak a fellépésekkor lehetnek együtt. Hűvös novemberi délután van. Mindenfelé hatalmas a köd, a tévében sorra autóbaleseteket mondanak be és óvatosságra intik az utazókat. Ám ezzel Allie éppenséggel nem foglalkozik. Fülénél a telefonja, izgatottan hívja kedvesét és közli vele a nagy hírt: végre megkapta az ösztöndíját! Szóval ünnepelhetnek egész éjszaka. Már előre nagyon várja.

- Átugrok hozzád, pár perc és ott vagyok! –mondja és meg se várja, hogy Norah letegye a telefont, már veszi is fekete lakkozott csizmáját és csipkés sálját. Odakint megcsapja arcát a hideg, haját laza copfba köti, hogy ne fújja ide-oda a viharos szél.

Norah egy elhasznált széken ül. Bámul kifelé az ablakon. Nézi a ködöt. Rossz előérzete támad. Föláll és föltesz forrni teavizet. Allie-nak biztos jól fog esni egy forró tea, miután bejön a hidegről.

Odakint a ködtől alig látni valamit. A nő a mellette elhaladó embereket sem látja, akkora. Fülében fülhallgató, maximális hangerővel hallgatja kedvenc számait. Talán halkan dúdolja is a szöveget. Könnyed és felszabadult, léptei szinte táncolnak az úton. Kocsik suhannak el az úton. Azokat is csak pár fényes pontként látni, amik egy sávban haladnak el bizonyos időközönként. Egyből hangos zene szól. Még a fülhallgatón is áthallatszik. A vezető figyelmetlen, feltehetőleg ittas is, és mire a lány észbe kap, már vele szembe jön a járdán és észre sem veszi őt. Ő meg megpróbál elugrani, de nem sikerül neki. Hallja a csattanást a fején, amikor a szélvédőnek csapódik, és érzi, ahogy meleg vére végigcsurog az arcán. Behunyja a szemét, hogy megvédje magát a szerteszét repülő üvegszilánkoktól és felsikolt. Norah-ra gondol, hogy hogy fog eljutni így hozzá, hallja a fejében a hangját: Allie, drága Allie, miért nem vigyáztál jobban magadra? Miért nem szóltál, hogy menjek eléd? Miért nem mondtad, hogy ugorjak át hozzád? Hm? Allie? Drága Allie-m? Egyetlen Allie-m?

- Norah… -suttogja.Egyre nehezebbnek érzi a tagjait, mindene sajog és rettenetesen szédül –Ha meghalok… -és itt a gondolatnak vége szakad.

A kórteremnek szokásos fertőtlenítőszaga van. Minden fehér. Fehérbe öltözött orvosok sietnek egyik teremből a másikba, családok várják, hogy végre bejuthassanak rokonaikhoz látogatóba. Mindenhol érezni lehet azt a néma feszültséget, félelmet az emberekben, és Norah torka elszorul.

- Mrs. Spring vagyok, Allie orvosa. Úgy tudom, már beszéltünk telefonon. Szép napot, hölgyem! –köszönti egy negyvenes éveiben járható doktornő. Hajában már megjelentek az első ősz szálak, vékony keretes szemüveget visel, tekintete szigorú, kezében vastag dosszié tömérdek papírral –különféle jelentések.

- Jó napot! Hogy van Allie? –kérdezi elcsukló hangon a lány.

- Ah, gondoltam, hogy ez lesz az első kérdése! –feleli az orvos –Szerencsére az állapota stabil, ám egyelőre még nem tért magához. Elég súlyos sérülés érte a fejét. Még nem tudjuk, milyen következményei lehetnek, csak reménykedni tudunk, hogy nem a legrosszabbak. Sajnos még nincs olyan állapotban, hogy látogatni lehessen. - teszi hozzá, ahogy végignéz Norah-n.

- Esetleg ezt a csokor virágot odatenné neki egy vázában? Tudja, nagyon szereti az orchideát és szeretnék kedveskedni neki ezzel. –nyújtja oda ajándékba hozott virágait.

A doktornő kedvesen megígéri, hogy odateszi egy vázában Allie asztalára, majd dolgára siet. Norah csüggedten sétál ki a kórházból. Összegabalyodott fülesét bogozza ki az udvaron keresztül haladva. Fáradt tekintetű emberek sétálgatnak odakint, pár szót váltanak egymással. A nő nem akarja hallani a hangjaikat. Felszáll egy buszra és hazautazik. A busz ablaka párás, eszébe jutnak gyerekkori emlékei, hogy mindig rajzolt rá, és ez a gondolat megmosolyogtatja. Az adott szám már körülbelül harmincadjára játszódik le. My ghost// Where’d you go? –írja az ablaküvegre. Lassan húzza a betűket.

November huszonötödike van. Norah ismét a kórterem előtt ül. Mellette egy házaspár. Nagyon aggódnak a gyermekükért, akit éppen most műtenek. A nő sír, férje próbálja nyugtatni. A lány nem néz rájuk. Várja, hogy kinyíljon Mrs. Spring ajtaja és üdvözölje őt a nő.

Mikor Spring kilép, arca komoly. Norah-t megint az a szorongató érzés fogja el, ami minden éjszakáját álmatlanná teszi.

- Van egy jó hírem: Felébredt. –mondja halkan, ahogy a kórteremhez sétálnak. –De, mint ahogy az általában lenni szokott, van egy rossz is: Sajnálatos módon nem emlékszik semmire. Még a saját nevét se tudja. -Norah hirtelen nem tudja, mit érez. A gombóc még erősebb a torkában –Esetleg menjen be hozzá, hátha magáról tudni fog valamit.

- R-Rendben… -motyogja a lány.

Ahogy belép a kórterembe, csend van, csak a gépek jellegzetes zúgását hallja. Allie az ágyon ül. Ezernyi helyen kötések vannak rajta.

- Szia! –köszönti Norah. Megpróbál mosolyogni. Nem szabad sírnia, nem láthatja rajta, hogy fáj neki. A nő ránéz. Tekintete üres, megtört.

- Öhm, te is valamilyen orvos vagy? Meg fogsz vizsgálni, hogy minden rendben van-e velem? –kérdezi feszülten –Már elmondtam mindenkinek, amit tudok, nem tudom, mi történt velem, azt sem tudom, hogy kerültem ide, ki vagyok egyáltalán én és miért nem hagynak békén ezek az emberek? Miért jönnek be hozzám minden nap ennyien? Miért tesztelnek rajtam mindenféle hülyeséget? Bántani akarnak engem? Mit tettem ellenük? –egyre ingerültebb.

Norah leül az ágy szélére és végigsimít a lány arcán.

- Ne félj, nem csinálok veled semmit. Nem vagyok orvos, nem kell tőlem tartanod. Én, én egy… -hirtelen elakad, nem tudja folytatni. Nem mondhatja meg neki, nem sokkolhatja semmivel -…Én egy senki vagyok. Én tényleg nem vagyok senki. –azon kapja magát, hogy nem mer a szemébe nézni.

- Akkor miért vagy itt?

- Én? Hogy miért? –egy pillanatra megint elgondolkozik –Én ugyan semmi lényegesért. Csak szeretnék köszönetet mondani. –az egyetlen szerencséje az, hogy Allie kiszúrja a nyakában függő medált, és nem kérdez vissza.

- Az mi? –mutat rá –Olyan van a hátamon is. Csak kettő. És fekete. Tudtad? –szinte nevet, ahogy mondja.

- Persze, hogy tudtam. –válaszolja lágyan.

- Arról se tudom, mi de tetszik, szóval megtartom. De te honnan tudod, hogy mi van az én hátamon? –eljut a fejébe a gondolat.

- Hát, öhm, sehonnan. Nem tudom, egyszerűen csak úgy éreztem…De nekem lassan mennem kell, örülök, hogy itt lehettem, és még egyszer köszönöm, viszlát, szia, bár inkább nem viszlát, ég veled, Allie… -kihátrál a teremből és becsukja maga mögött az ajtót.

- Allie? Ki az az Allie? Te vagy Allie? Vagy…én lennék? –kiált utána –Héé, gyere vissza, még ezt nem mondtad el, héé tee!!

Ám addigra Norah már messze jár.

- Soha? Soha nem fogja tudni? –beront az orvos irodájába –Mondja, valaha meg fog ismerni? –már nem bírja visszatartani a könnyeit. Mrs. Spring felnéz a papírjairól.

- Sajnálom, hölgyem, nem mi tehetünk róla, tudja az emberi agy előfordul, hogy így reagál ilyen súlyos sérülésre… -kezdi a doktornő.

- Nem érdekel, hogy mi van az emberi aggyal! Azt mondja meg, hogy tudni fogja-e valaha, hogy ki vagyok?? –indulatosan szól, szinte remeg az idegtől.

- Nem hinném. Örülünk, ha egyszer a nevét meg tudja mondani és felismeri a saját anyját! –feleli Spring szintén dühösen.

Pár percig néma csendben nézik egymást. Norah lassan lenyugszik.

- Elnézést. –mondja halkan.

- Semmi gond, kisasszony, tudom, hogy az ilyen mennyire mélyen tudja érinteni a hozzátartozókat.

A lány kér egy lapot és egy tollat. Odakint leül velük és írni kezd. Nyugtalanul rágcsálja a toll végét, könnyei a lapra hullanak.

„Drága Allie!

Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, ugyan már hosszú, hosszú évek teltek el. Bizonyára szeretnél tudni még valamit magadról, és talán segíthetek neked egy-két töredékkel. Sajnos nem bírok mindent elmondani, mert rettenetesen fájdalmas ez az egész, ami történt veled, velem, velünk. És azt is sejtem, hogy fogalmad nincs róla, ki vagyok én, de az most nem számít. Soha nem is fog számítani. Tudod, én egy ’Senki’ vagyok. Az a senki, akihez egyszer, nagyon régen betévedtél a boltjába, és kértél tőle egy tetoválást. Egy szárnyat csináltam, ami jelenleg a hátadon van, őrzi az emlékeinket örökre. És akkor kezdődött minden. Együtt bűvészkedtünk. Ha felléptünk a színpadra, megváltoztak a fények, mindenki elcsöndesült, emberek millióit voltunk képesek elvarázsolni.

Szeretnék neked mindent megköszönni. És ha még egyszer kérdeznéd, igen, az Allie a te neved, és egy gyönyörű név. Az enyémet ne kérdezd soha. Én nem vagyok fontos.

Remélem, jól mennek veled a dolgok mostanság, és kis levelem, amit kapkodva írtam neked, segített. Ezerszer köszönöm, hogy voltál nekem, és még többször, amit adtál. Életem legszebb időszakát kaptam tőled.

Üdvözlettel: Örökös támogatód, lelki társad, segítőd, szeretőd,

N.”

Miután végez, összehajtja a lapot és beviszi az irodába.

- Doktornő! –szólal meg –Lehet egy kérésem? Ezt tegye el jól, és sok-sok év múlva, ha már Allie rendbe jött, fel van készülve mindenre, és már javában éli az új életét, kérem, adja majd oda neki ezt a levet, de ne mondja meg soha, kitől származik. –letörli könnyeit és odaadja a papírt. Mrs. Spring átveszi.

Norah még egy utolsó pillantás erejéig visszanéz a kórház ódon, szürke épületére, szemével megkeresi a lány kórtermének ablakát. Megáll egy pillanatra és elgondolkozik.

- Ég veled, egyetlen Allie-m. –mondja ki halkan.

A szél belekap hosszú, platinaszőke hajába. Talán egy könnycseppet fúj ki a szeméből. Talán. Lezárja ezt az emléket, mint egy zenedoboz fedelét. A dallam elcsöndesül. A varázs megszűnik létezni. Beszéd, járművek, a nagyvárosi utca hangja szűrődik be. Ám a dallam vége után még sokáig csak a csönd hallatszik. A csönd lüktetése valahol a szíved mélyén.

Kezében a telefonja. Hív valakit. Kicseng. A másik fél fölveszi, de nem szól bele.

- Ben? Ben, holnap reggel nyolckor kezdek az üzletben!

Leteszi.

My ghost //Where’d you go? //

I can’t find you in the body sleeping next to me. //

My ghost // Where’d you go? //

What happened to the soul that you used to be?

*

Ha tetszett, hagyj nyomot magad után és ajánlj másoknak is! És ha gondolod, hogy szívesen olvasnál tőlem más "nem hétköznapi" közegben játszódó történetet, nyugodtan oszd meg velem, hogy milyen elképzelésed van, mert szeretem az ilyen kihívásokat megvalósítani, és gyakran az olvasók ötleteiből nagyon jó dolgokat lehet kihozni. *3*