Egyszer, először, utoljára...

Szóval, találtam pár hete egy pendrive-on egy ősrégi történetet (minimum egy-két éves lehet), amit még akkor egy régi blogra akartam kitenni. Katasztrofális fogalmazású, érzelemmentes PWP-ről van szó, amolyan első fanfic. Először letagadtam. Azután kitaláltam, hogy újraírom, ezáltal megpróbálva magamban újraéleszteni a fanfiction-írási vágyat. És szerintem sikerült is, remélem elkaptam az Attack on Titan alaphangulatát (tényleg nagyon remélem, hogy sikerült, mert már elég régen láttam magát az animét). 

Tehát fogadjátok sok szeretettel ezt az apró kis szösszenetet *3*

Zene, mert bár a szám felénél már el lesz olvasva a történet, hangulat az kell, hogy legyen hozzá (már megint Halsey, de pusztuljak meg, nem tudok mit csinálni, ha a számai egyszerűen csodálatosaaaak):

https://www.youtube.com/watch?v=hSVQicbrHQo

*

Tudja, hogy nem lett volna szabad. Rivaille mindenkinél jobban tudja ezt. De az eseményeket már nem lehet kitörölni az emlékezetből. Minden annyira hirtelen történt, mondaná, hogy véletlen, ha hinne a véletlenekben. Csak előtte állt Eren, azokkal a fésületlen, gesztenyebarna fürtjeivel, piszkoszöld szemeivel, cseresznyepiros ajkaival, és egyszerre úgy érezte, nem tud ellenállni, meg kell történnie…És megcsókolta. A fiú nem bánta, nem figyelmeztette. Ő is hibás a dologban. Mindig mások is hibásak. Erennek el kellett volna löknie, kiáltania kellett volna, hogy Nem! Ehelyett állt és átkarolta, ragaszkodó volt, minden érzéséről lekerült a lepel abban a percben, attól kezdve nem lehettek titkaik egymás előtt.

- Szeretem magát – suttogta halkan a szemeibe nézve.

- Nem lehet… – érkezik a felelet keményen, érzelemmentesen, mégis bizonytalanul.

- Miért? – kérdez vissza a fiú, bár a választ maga is tudja. Mindenki tudja, aki itt van az Egységben. Mindenki. De ő nem akarja ezt elfogadni.

Most ott vannak a padláson, Rivaille a falnak vetett háttal áll, Eren pár méterre tőle, bámul ki az ablakon, nézi a borús eget –ma is esni fog. Néha bizonytalanul rápillant. Remél még mindig, reméli, hogy a férfi meggondolja magát, mond valamit, válaszol a kérdésére.

- Miért? – kérdezi újra, megtörve a némaságot. Válasz nem érkezik. Az eső elered, jellegzetesen, búskomoran kopog a tetőn. Tökéletesen tükrözi a bent uralkodó hangulatot.

Rivaille nem akar válaszolni. Tudja, szavai túl keményen hangzanának, pedig igazak, és tudja, nem tarthatja magában őket az örökkévalóságig. Ugyanúgy, ahogy a felhő sem tartja magában az esőt, egyszer lehullik az a földre. Kettős érzelmek viaskodnak benne. Olyan háború ez, melyet önmagával kell megvívnia. Azt mondja, nincs szüksége senki segítségére. Ő egyedül tudja a legjobban megvalósítani a céljait. Most veszi észre igazán, hogy mit jelent az a több száz ember, aki mellette van minden egyes alkalomkor, mikor harcolni megy. De ezt magával kell megvívnia. Nem lesz itt senki, magára maradt, egyedül kell döntést hoznia.

El fogja mondani Erennek. Semmi értelme hiú ábrándokat táplálnia benne. Utána még jobban fog fájni neki, és ő az egyetlen ember, akinek soha, semmilyen körülmény között nem ártana. Nem akarja tönkretenni. Majd a kegyetlen világ megteszi helyette. Nem is egyszer. Majd, mikor felnő, rájön, hogy a dolgok sokkal rettenetesebbek még annál is, mint amiket elképzelt. Az igazi élet, az emberek meg fogják adni neki a fájdalmat, amit még a Falon kívül sem lehet érezni. Az a fajta fájdalom, amit mások éreztetnek veled.

Le kell rombolnia a fiú álmait vele kapcsolatban, minél hamarabb, mielőtt beleélné magát a boldogságba.

Ellép a faltól. Felnéz Eren zöldes szemeibe, majd megszólal:

- Válaszolnom kellene, mi? – lépked a közelébe – Holott te magad is kell, hogy tudd a választ. Nem mondtam én eleget, hogy mi van az emberi kapcsolatokkal a Falon kívül dolgozóknak? A katonáknak? Ismered az egyetlen szabályt, Eren Jaeger: Soha ne kötődj senkihez, mert úgyis elveszíted! A jövő bizonytalan, lehet, holnap felfalnak a fenevadak, és te akkor mit teszel? Nem tudsz mást, csak végignézni a halálomat. A halál túl nagy úr ahhoz, hogy küzdeni tudjunk ellene. Nem is igazi ellenség, ami legyőzhető lenne. Csak késleltetni lehet az eljöttét. – Eren aggodalommal nézi őt. Látszik, hogy megértett mindent. Köszöni szépen, felfogta. De akkor mi volt az a pillanat köztük? Rivaille kis szünet után folytatja – Sajnálom, hogy ezt kellett, hogy mondjam neked, nem lepődök meg, ha ezek után végleg elfordulsz tőlem és az Egységtől, akik mindvégig a túlélést hirdetik. De mi azért vagyunk itt, hogy meghaljunk egy szebb jövőért. Csak eszközök vagyunk a sors kezében. Ne álmodj, Eren Jaeger! Ne álmodjon egy olyan, aki mások szemében az Álom!

Mondandója után hosszabb szünet következik. Az eső ütemesen kopog, még több súlyt adva a szavaknak.

- Én sajnálom, hogy belerángattam ebbe – mondja ki végül Eren – Az egyetlen megoldás talán az, ha soha többet nem beszélünk erről. Ha úgy vesszük, meg sem történt, és nem adunk okot arra, hogy valaha, még egyszer megtörténjen. – tudta, hogy ezt így, ahogy mondta, lehetetlen lesz megtartani. Többet már nem lesz képes ugyanazzal a tekintettel nézni a hadnagyra.

Egy férfi idegesen rohan fel, és nyitja ki a padlásajtót. Szinte remeg a hangja beszéd közben:

- Rivaille hadnagy, a fenevadak itt vannak! – kiáltja aggodalmasan. Mindketten tudják, ilyenkor mit kell tenni… Mindenki tudja…

Rivaille még egy halk mondatot suttog, egy olyat, amit csak a közelében álló Eren hallhat:

- Tudod, mi történik azokkal, akik szeretnek? Ők buknak el a leghamarabb. Nem látják reálisan a világot. Észre sem veszik, hogy a vesztükbe rohannak… - majd elmegy, hogy riassza a csapatokat.

*

Na, most végleg kíváncsi vagyok, mit gondotok, úgyhogy írjatok nyugodtan pár sor véleményt! :D