Hot Coffee & Chocolate Cakes 5. fejezet

Ki kért egészfejezetes bujcizást értelmes történet és izgalmas események nélkül? Ki kért cukorkás-fluffos-rózsaszín-habos-babos fejezetet? És ki kért hosszú városnézős jeleneteket? Senki?...Nem baj, azért most kaptatok. Tehát egy fél évezred után fogadjátok szeretettel a következő csészényi kávét -bár ezúttal meglehet, hogy jobb lenne, ha a pillecukros forrócsoki névvel illetnénk, csakhogy a hangulat meglegyen és meg mert a pillecukros forrócsoki nagyon finom.



Amúgy egyéb apró változtatások során mostantól az oldal jobb oldalán feliratkozás-gomb és immáron működőképes(!!) chat is található. Meg egy olvashatóbb háttér a szövegnek.

A DÍJat pedig nagyon köszönöm *3*

Zene: hát, ami azt illeti, most az egyszer nem igazán találtam semmit, szóval azt hallgattok, amit akartok... esetleg ez, ha szeretitek a francia dalokat:
https://www.youtube.com/watch?v=ImQwJJs5LeU

*

- Ma nem akarok menni sehová… - mondja Sato egy elég érdekes, nyávogásszerű hangon. A kapott reggeli nagyon ízlett neki, ám nem elég ahhoz, hogy kimozduljon a kellemesen fűtött, barátságos szobából. Hason fekszik elterülve az ágyon és a párnába temetkezve motyog. Semmiképp nem akar megmozdulni. Még három napjuk van itt, az alatt tökéletesen körbe lehet járni a várost, akár többször is –legalábbis szerinte. Umi végső soron egyetért vele, de talán csak azért, mert tényleg olyan aranyosan fekszik ott, hogy nincs szíve kirángatni az ágyból, sőt legszívesebben ő is visszadőlne mellé, de inkább lassú léptekkel, botladozva kisétál a konyhába és behozza a kávéját. Kényelmesen lehuppan a fotelba és szürcsöli. Szó szerint szürcsöli és bosszúsan nézi, amint Sato meztelenül heverve nevet rajta, főleg a szétzilálódott haján. Megfordul a fejében, hogy vajon a hosszú haj örök átkának számít az is, hogy ez a gyönyörű, festői képbe rendezett fiú a „díványon” fekve itt van előtte és jóízűen röhög azzal a kis pajkos, kaján mosolyával? És meggondolja, hogy nem. Hogy ez inkább az ő marhanagy szerencséje, hogy véletlen összetalálkoztak és Sato így elfogadta őt és közel engedte magához, így most itt lehetnek együtt ebben az idilli környezetben.

- Tudod - szólal meg -, nevethetnél többet. Jól áll neked. - leteszi a csészét, odalépked az ágyhoz, egy gyors mozdulattal rátelepszik, majd átöleli szerelmét és játékosan kóstol a vállába. Ő erre halkan felsóhajt, aztán ismételten elmosolyodik.

- Szeretlek. - suttogja halkan és végigsimít Umi haján.

Percekig így bámulják egymást, bután vigyorogva. Hagyják, hogy körülöttük álljon az idő. Ez így most mindkettejüknek jó. Nem akarják, hogy változzon, mert tudják, innestől kezdve jön még csak mindennek a neheze.

Valamikor dél körül megunják a hónapokig visszatartott szerelmes pillantásokat, és az ágyban való hempergést, úgyhogy keresnek egy éttermet. Na meg persze már Sato gyomra jelezte, hogy valami ebédféleségre vágyna. És talán itt kezdődik számukra az a rész, ami tele van megpróbáltatásokkal, és ehhez kell az igazi kitartás.

Szóval szorosan egymás mellett sétálnak, de nem fogják meg egymás kezét, nem bújnak össze az utcán, mert nem mernek, mert nekik ezt nem szabad a társadalom jelenlegi álláspontja szerint, és ez akármennyire fáj, el kell fogadni, amíg nem változik. Az meg nem valószínű, hogy egyhamar be fog következni. Kíváncsian nézegetik a kínált menüket, gondolkoznak, hova menjenek. Végül egy barátságosnak tűnő, nem túl zsúfolt hely mellett döntenek, besétálnak és leülnek az ablak mellé. Az étlap hosszas bújása után egy spagettiben és egy sonkás pizzában egyeznek meg. Az ablakba futtatott karácsonyi dísz villogása tükröződik Sato szemüvegében, és Umi azt nézi mámorosan, amíg ki nem ér a pincér. Akkor elmondják, mit kérnek és türelmesen várnak tovább.

Pár perc múlva Umi ujjaival dobolni kezd az asztalon. Kedvese vele szemben, folytatja a ritmust. Óvatosan, észrevétlenül sétáltatja előre az ujjait, hogy megsimítsa Umi kezét, aki erre kinéz szőke hajzuhataga mögül, és újra zavart pillantásokkal nézik egymást. Mikor megérkezik az étel, mohón látnak hozzá. Mindkettejük fejében gondolatok cikáznak a tegnapról. Örök, boldog emlékek gondolatai, amelyek immáron közös titkaik.

Mikor végeznek, fölállnak az asztaltól, összeszedelődzködnek és kimennek. Sato azzal a több méteres piros sálával próbálja eltakarni a nyakán lévő csóknyomokat. Nem akarja, hogy bárki meglássa, mert ez csak rájuk, kettőjükre tartozik. Az utcán Umi átkarolja a vállát, ezáltal nagyon szorosan húzza magához.  

Útközben beugranak egy boltba. Umi perverz ábrázattal cikázik a polcok között, míg végre talál megfelelő dolgokat a következő Satóval eltöltött éjszakájához.

A hotelba visszaérve gyorsan elkérik a kulcsot és fölmennek a szobájukba. Időközben viharosan kezdett odakint fújni a szél, így gondolták, nem mennek ma várost nézni.  

A délutánjuk odabent elég unalmasan telik. Eltervezik, hogy ma a szállóban vacsoráznak, és utána összehoznak majd egy kellemes habfürdőt, amire Sato úgy érzi, alsóbb részeinek feltétlenül szüksége van.

A fürdő gondolata mindkettőjük számára nagyon kecsegtető, úgyhogy este kilenc felé úgy gondolják, megvalósítják a dolgot. Sato nemsokára ásítozva ül a fürdőkádban és szórakozik a habbal. Umi azt mondja, hamarosan társul hozzá. Az a hamarosan Sato szerint órák múlva következik be, valójában csak tíz perc, és a férfi kopog, majd egy törölközővel a kezében, meztelenül, szexi félmosolyával az arcán bejön a fürdőszobába.

- Mi ez a vágyakozó tekintet? - kérdezi egyből, ahogy belép a kádba. A hab sajnálatos módon teljesen takarja a vele szemben ülő férfi azon részeit, melyekre tán a legkíváncsibb.

A hotel valóban már-már luxusszámba mehetne, a fürdőben még hangulatvilágítás is van, ami finoman játszik a vízzel különböző színes árnyalatokat kiadva. A két férfi ugyanilyen finoman játszik egymás ajkaival, Umi fölé hajol kedvesének, hagyva, hogy szőke fürtjei az ő arcába hulljanak, hallgatva szapora légzését. Közben Sato lehunyt szemmel simítja végig a hátát. Most először igazán úgy érzi, szabad és mindentől független. Ezt nem érti, hisz’ nincs egyedül, itt van neki ez a férfi, akivel most már összetartoznak, közös a jelenük, együtt vándorolnak a közös jövő felé. Ők ketten függenek egymástól, mégis szabadok, és lehet, ez az, ami boldoggá teszi őt. Nem gondolkozik sokat, nem akarja, hogy elvesszen a pillanat varázsa. Hagyja, hogy Umi feltérképezze mindenét, válaszként halkan sóhajtozik.

Hosszabb idő elteltével Sato a férfi ölében ül a kádban, míg ő egy illatos szappannal és egy dörzsölős szivaccsal mossa, közben növeli az illetékes árulkodó nyomok számát a nyakán, illetve vállain. Aztán egy ponton, valamikor Umi érzi erekcióját. És onnantól kezdve a fiú végleg átadja magát a gyönyörnek, mit sem törődve a külvilág apró részleteivel, a habbal, a csillámló felszínű vízzel, a villódzó fényekkel.

Valamikor hajnal négy körül ébred fel, mégpedig arra, hogy az eddig a nyakába szuszogó, őt hátulról átkaroló Umi horkolni kezd. Iszonyatosan hangosan. Eléggé bosszantja a dolog, de nincs szíve felébreszteni és tudatára adni a tényt. Meg sem próbál visszaaludni, mert egyrészről tudja, hogy az lehetetlen lenne, másrészről nem is nagyon akar. Megint megállítaná az időt, hogy többet lehessenek együtt. Mindig meg akarja állítani, hogy többet lehessen azokkal, akiket szeret. De már megszokta, hogy elveszíti őket, hogy senki nem marad vele, hogy valamiért mindenkinek tovább kell állnia mellőle. A gondolatra összerándul a gyomra. Nem távolodhatnak el egymástól Umival. Annyira közel vannak most a boldogsághoz, hogy ez nem ülhet el egyszerűen csak úgy. És egyáltalán –milyen véleményen lenne már erről a drága azokkal a tengerkék szemeivel, meg a szőke hajával? Milyen pesszimistának tartaná! Így gondolkozni egy kibontakozó kapcsolat elején, egyből a végére koncentrálni!

Nem, semmi rosszindulat nincs benne, és szó nincs arról, hogy esetlegesen nem szeretné viszont a férfit. Bár igazság szerint soha bele sem gondolt ebbe a kapcsolatba, hogy ez megtörténhet, de talán ez is egy előnye a sok közül, hogy valahogy teljesen spontán jött mindkettejüknek. Sőt, ami azt illeti, retteg tőle, hogy esetlegesen nem lenne olyannyira fontos annak a személynek, aki jelen esetben őt használja párnának és plüssállatpótlónak. Majd, ahogy jobban belegondol, ez a kételye szerte is foszlik. Ám ez a bizonyos személy nagyon figyelmes, megérez minden kis rezdülést.

- Valami baj van, kincsem? – kérdezi Umi félálomban. Látszik, hogy most ébredt fel ő is. – Hideg van… - motyogja és kicsit közelebb bújik Satóhoz, aztán fáradtan átveti a lábát az övén.

- Semmi… - érkezik a felelet - Csak annyi, hogy nagyon szeretlek.

- Tudom, édes. - suttogja Umi, majd visszaalszik.

Ő meg úgy dönt, hogy mégsem kellene felkelnie, végül is csak hajnali négy van.

Umi idegesen babrálja a fényképezőgépét, hogy még mesteribb fotókat tudjon készíteni a szebbnél szebb épületekről és úgy körülbelül mindenről, amit meglát. Sato eközben megpróbálja jókisfiúsra fésülni haját, miután Umi azt mondta, megnézné úgy, bizonyára még szeretnivalóbb lenne tőle. Nagy nehezen sikerül is megvalósítani ezt a dolgot, így elégedetten tolja feljebb orrán a szemüveget, miközben már képek készülnek róla.

Egy óra múlva már a Stephansdom előtt állnak. Umi átszellemülten kattogtatja a fényképezőgépet. Majd, mikor bemennek, kíváncsian néznek körül.

A következő helyszín egy kevésbé látványos Starbucks, ahol forrócsokit iszogatnak, miközben megbeszélik a következő helyszínt. Odakint meglehetősen hideg van, a kávézó ablakai be vannak párásodva, így alig látható a szállingózó hó. Úgy hallották, Európában nem mindig ilyen az idő, ezek szerint szerencsések, hogy minden reggel hóesésre kelnek. Végül megegyeznek abban, hogy megnézik a Schönbrunn-i kastélyt. Villamosra akarnak szállni, de nem férnek föl, annyian vannak, úgyhogy megint gyalogolnak a fagyos időben.

Nem nézik, hogy merre mennek, Umi biztos az útban, Sato meg biztos Umiban, és így mennek végig a városon.

Már egy óra múlva feltűnik nekik, hogy a kastély még sehol, ők meg csak egyre jobban fáznak.

- Umi, biztos, hogy jó fele megyünk? Ennyi idő alatt már rég oda kellett volna érnünk, nem? – kérdezi egyszer csak Sato aggódó tekintettel, a szemüvegét törölgetve.

- Hát, szerelmem – megsimogatja a fejét, ami az ő magasságához mérve pont simogatható helyen van, és ezt a lehetőséget szereti is kihasználni -, bizonyára…NEM! – ahogy fölnéz az utcanév-táblára, majd a térképére, rájön, hogy nagyon nincsenek jó helyen, mert pontosan az ellenkező irányba indultak el.

Ráadásul ahhoz már késő van, hogy mire visszatalálnak, elmenjenek a kastélyig, szóval meghagyják holnapra. Akárhogy nézve, az utolsó itt töltött napjuknak tökéletes lesz az a szép, híres, nagy múltú hely.

Bécsben nem könnyű tájékozódni, főleg nem sötétedéskor, hóesésben. Mindketten át vannak fagyva, mire hazaérnek és nagyon fáradtak. Umi ásítva dől be az ágyba, amint kiugrik a csizmájából. Sato előbb megkörnyékezi a fürdőt és örül, hogy – az egyébként habfürdőmániás – Umi most még ahhoz is lusta és fáradt, hogy bevetődjön mellé a kádba. Azért mindent, ami jó, el lehet szúrni egy ilyen kis aprósággal. A fő baja az, hogy annyira hideg van odakint, hogy már a lábujjait sem érzi, így kénytelen szerencsétlenül betámolyogni a kádba, hallva, hogy Umi jól szórakozik a látványon. Bár elmondása szerint nem a botladozásán felejtette rajta a szemét, hanem valami máson, amire tökéletes kilátása nyílik, főleg mikor – állítólagosan - kecses mozdulatokkal áttipeg a fürdőszobába. Fél óráig engedi átfagyott bőrére a forró vizet

Amikor meg visszajön, akkor melléfekszik Uminak és körülbelül azonnal elalszik, de azt azért megvárja, hogy a férfi átölelje őt.

A másnap reggel figyelmezteti őket, hogy vészesen közeleg a karácsony úgy, hogy semelyiküknek nincs olyan rokon vagy barát, akinek ajándékot kellene venniük. Umi kicsit tart attól, hogy netán megint elszáll Sato életkedve, ha eszébe jut ez, szóval csak reménykedni tud benne, hogy a fiú eléggé el van foglalva minden mással. Vagy megelégszik az ő jelenlétével.

És ami azt illeti, a mai nap arra is emlékezteti, hogy holnap hazamennek. Ezt pedig már őrülten várja. Hiányzik a háza a kedvenc színeivel (minden szoba más-más árnyalatokban), a kis díszei, szeretett növényei, könyvei. Majdnem a tévé is, ám az nála már fél éve nem létezik. A japánok viszont igen, meg az ottani ételek is. Talán az ételek a legjobban, és ezt soha nem is gondolta volna magáról, hogy pont azok fognak hiányozni neki.

Bár ez a város valóban nagyon gyönyörű, és egy valódi élmény itt lakni egy hétig a központban. Ezen a ponton meggondolja, hogy mégsem a legjobb, hogy holnap reggel hatkor indul a gépük. Utál korán kelni.

Ismételten összehoz egy gyorsan elkészíthető, mégis jól kinéző reggelit, hogy mire fölkel Sato, egyből hozzá is láthassanak, mert ő már elég éhes.

Sato álmosan bukdácsol a konyháig. Kócos és ferdén van feltéve a szemüvege. Kicsit sokára ébred igazán föl –akkorra, mikor már a villamoson utaznak a Scönbrunn-i kastély felé.

A hó kivételesen nem esik, süt a nap, minden fehérben csillog. A szél enyhén fújja az árusoknál felakasztott csengőcskéket, amik különböző hangokon csengenek, ezáltal különösen karácsonyi hangulatot adva a járókelőknek. A két férfi már egy órája sorban áll belépőjegyért a kastélyba, úgyhogy úgy döntenek, inkább kihagyják, hogy belülről is megcsodálják, mert már eléggé fáznak és még mindig rengeteg ember áll előttük. Inkább körülnéznek, vesznek egy-két különlegesebb díszt, apró tárgyat, ami közös emlékként szolgálhat. Körbefotózzák a kastély kertjét, vesznek puncsot csillagos, hópelyhes, szarvasos és egyéb karácsonyi mintájú bögrékben, amiket Sato haza is fog vinni, hogy gyarapítsa közel ötventagú bögregyűjteményét.
A kastély és környéke valóban annyira szép, hogy nem lehet megunni, Umiék már sokadjára sétálnak el minden stand előtt. Nem sokkal sötétedés után azért elindulnak vissza a hotelbe, végigmennek a kivilágított városon, beisszák annak részleteit a szemeikbe, hogy legyen mire visszagondolni évek múltán. Ez az utolsó estéjük itt. Innestől kezdve nem érdekli őket semmi a külvilágból, kézen fogva sétálnak a lámpák fényében, a hangulatos zenék mellett, melyek kiszűrődnek a különféle épületekből. Utolsó nap. Most láthatják utoljára ezeket a fényeket, most hallhatják utoljára ezeket a dallamokat…

A reptéren temérdek ember van, mindenki siet, hogy elérje a gépét, időben találkozzon rég nem látott szeretteivel, párok búcsúzkodnak, családok üdvözlik egymást. Umi és Sato már a gépen ülnek, néznek ki a kicsi, kör alakú ablakokon. Mikor a levegőben vannak, nézik a felhőket, álmodoznak. Gondolatban újraélik a hét minden percét. Az utaskísérők ételeket kínálnak fel, kedvesen kérdezősködnek, az utasok közt van, aki zenét hallgat, filmet néz, sokan beszélgetnek, képeket mutatnak egymásnak az útjukról. Umi ül, valami üdítőt iszik, mialatt Sato beszél, beszél, beszél hozzá, néha felnevet, néha együtt emlegetik fel az eseményeket.

Késő éjszaka van, mire az utcájukba érnek. Sato nem találja a saját lakáskulcsát (vagy inkább csak jól álcázza, hogy nem akar elszakadni Umitól), így amolyanféle árva macska módjára bekéreti magát a férfi lakásába. Umi meg nem bánja különösebbképpen a dolgot, sőt, örül neki, hogy Sato vele lehet.

Így Umi hátraszántja haját a kezével, vesz egy nagy levegőt, majd benyit az előszobába, és lendületesen felkapcsolja a villanyt. Ahogy szétnéz, elégedetten elvigyorodik –szokásos, kedvenc rendetlensége fogadja.  Bevonszolja maga után a bőröndöt, majd Satót. Benéz a hálószobájába, ám ott az a kellemetlen meglepetés fogadja, hogy nincs hely az ágyon, hiszen a végül el nem vitt ruhái arra vannak rádobálva. A nappaliban a kanapé helyzete szintén nem túl fényes.

- Kénytelenek leszünk a fotelben aludni, máshol nincs hely. – mondja az ajtófélfának támaszkodva.

- Ühm…Oké. – mondja Sato és megrántja a vállát, hogy őt nem zavarja a dolog. Minél közelebb egymáshoz, annál jobb!

A nappaliban két fotel van: egy az ablaknál, a másik a kandalló előtt (az a tipikus álkandalló, ami tüzet ugyan sose látott, de azért jól néz ki). Az utóbbi otthonosabbnak tűnik, szóval azt választják.

Fél éve még idegenek voltak. Egy fiatal férfi, aki mindenkijét elvesztette, és egy másik, aki pont jókor volt jó helyen. Egy héttel ezelőtt még csak jókat beszélgettek kávéscsészék és csokiskekszek fölött. Most, most meg Sato Umi ölében fekszik szorosan hozzábújva. Mélyen alszik, nagyon fáradt. Időeltolódás meg egyebek. Umi nem tud jól aludni. Kényelmetlen a fotel és a rajta terpeszkedő Sato sem enyhíti a körülményeket. De Satónak ez így jó, és csak ez számít. Sato boldog. Önkéntelenül is elmosolyodik, ahogy ránéz. Lágy csókot lehel fekete tincsei közé. Sato végre igazán boldog lehet. Többé semmi nem lesz, ami szétválasztja őket, ami tönkreteszi az idillt.

*
Folytatás...

*

Remélem tetszett ez a fejezet, nyugodtan hagyj nyomot magad után! *3*

A következő fejezetre ígérem, nem kell majd ennyit várni. :D