Hot Coffee & Chocolate Cakes 6. fejezet

Hát, drága olvasóim, ide is elérkeztünk egyszer, hogy utolsó fejezet! Szóval, mit is mondhatnék, elég vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, ugyanis örülök, hogy vége, és idáig kitartottatok a blog mellett, és támogattatok, hogy ne hagyjam abba, ne keseredjek el, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt eredetileg elterveztem.



Köszönöm a csodálatos kritikákat, kommenteket, feliratkozásokat és díjat, idáig tartották bennem a lelket, hogy folytassam. Másik részről viszont el is vagyok szomorodva, ugyanis fél évig volt velem a történet, és a srácok a komplett hétvégi elfoglaltságomat jelentették, és ez most kvázi megszűnt - De ne keseregjünk, természetesen a blog nem fog megszűnni, ez a történet kap egy menüpontot, ahol különgyűjtöm a fejezeteket, és persze véleményeket is fogad a komment-szekcióba, melyekre szokás szerint igyekszem minél hamarabb válaszolni. Ezen kívül a novelláim is külön menüt kapnak, ahol egymás alatt linkelve megtalálhatóak lesznek ajánlással és rövid leírással. És természetesen már dolgozok két-három novellán, és kezdek is hamarosan egy új regényt (sajnos nem tudom, mikor tudok publikálni, ezt is már jó pár napja szerettem volna kitenni, de nagyon beteg voltam a héten, és nem jutottam el a gépemhez).

Na, de egyelőre senkit nem érdekel ez a tonnányi dolog, amit leírtam, úgyhogy jöjjön a rész! Véleményeket természetesen most is ujjongva fogadok, lehet az pozitív, negatív, hosszú, rövid, akármilyen. 

Zene, mert ehhez már kell a hangulat: 

https://www.youtube.com/watch?v=3B5UTs-nyzc
(Tudom, tudom, minden második ember ismeri, de ez a változat annyira waaaaah...)

*

Előfordul, hogy valakiben megingathatatlan lesz a bizalmad. Ugyanakkor az is előfordul, hogy ez a valaki egy napon csak egyszerűen fogja magát és kisétál az életedből. Nem mintha nem szeretne veled lenni. Lehet, nem is magától akarja így. Lehet, visszavágyik, de már nincs lehetősége. Lehet, majd ezen a napon úgy érzed, minden a te hibád. Lehet, hogy ő fogja így érezni. De a körülményeket már nem tudja megváltoztatni semmi. Egy kérdés: Szembe fogsz majd szállni az úgynevezett „körülményekkel”, vagy hagyod, hogy sodródj, ahogy mindig is tetted?

- Megjöttem! – kiált be Sato, majd becsukja maga után az ajtót, kizárva ezzel az odakint tomboló dühös szelet.

- Szia! – Umi int neki, ahogy lelépked a lépcsőn az emeletről. Odaugrik hozzá, gyors csókot váltanak – Már hiányoztál! – nevet, ahogy kimondja a szavakat.

- Te is nekem! – feleli Sato és végigsimít az arcán.

Minden egyes nap így van ez, mikor hazaér. Már három éve. Azóta a három év óta, hogy együtt laknak és Umi unszolására Sato otthagyta a McDonald’s-ot, jelenleg pincér egy előkelő étteremben. Kristálycsillár, selyemborítású székek, asztalok. Szép hely. Szereti a munkáját, bár délutánonként, mikor hazaér, rettentően fáradt. Ilyenkor kényeztetteti magát barátjával, mondván, hogy az ő ötlete volt az egész pincéresdi, valamivel „bűnhődnie” is kell érte.

Umi - a Sato depressziójával elért sikere után - végül befejezte az egyetemet. Nemrégiben hivatalosan is pszichológussá válhatott.

Sato megszerette a főzést, ami így átlépett a még-fejleszthető-hobbik kategóriájába. Esténként együtt főznek, ha nagyon ráérnek. Bár ez inkább abból áll, hogy Umi mögötte áll és ha valami fűszer megtetszik neki, akkor magasságát kihasználva beleszórja. Így lesz a legtöbb minden ehetetlen.

A mai estén sincs ez másképp. Sato tésztát kever egy muffinhoz, míg Umi hátulról átkarolja és állát unott tekintettel támasztja a fején. A férfi halkan dúdol, közben öntudatlanul is mosolyog. Ha négy évvel ezelőtt valaki megjósolja neki, hogy valaha ilyen élete lesz, nem hisz neki. Gyakran még most sem hiszi el, hogy ez az álom valóra vált. De itt van előtte, szóval létezik. Létezik, és ő ennek nagyon örül.

Délutánonként a gyenge márciusi napban sétálnak a temetőben egy csokor virággal, amit Niji sírjára szánnak, vagy egy teraszon ülnek és beszélgetnek. Esténként együtt fürdenek a habok között, addig, amíg úgy nem érzik, az elmúlt nap, a világ összes szennyét le nem mosták magukról. Akkor Umi a karjaiban viszi fel őt a padlásra oda, ahol alszanak. Reggel a nap sugarai sütnek be az ablakon fénycsíkot rajzolva a hófehér ágyneműre…

- Anyám találkozni akar velem. – szólal meg Umi.

- Mi?! – Sato kezéből majdnem kiesik a tál – Anyád? De hát ő nem…?!

- De, elvileg igen. – szárazon ejti ki a szavakat. Régmúltbéli fájdalmas sebek, amiket az idő és a szerelem együttesen gyógyít be – Tegnapelőtt összefutottunk a városban. Jött végig a téren.

- Kérdezett rólam? – veti fel Sato egyből. A férfi anyja tud róla, és nem éppen boldog, hogy e tudás a kezében lehet. Igazából szemmel égetné fel, ha tehetné, vagy valami hasonlóan drasztikus dolgot művelne vele.

- Nem sokat… - elakad – Mindössze annyit, hogy még itt vagy-e velem, hogy tönkretedd az életem. Nem válaszoltam. Annyira nem ért meg semmit, fölösleges lett volna jártatni a számat. Azt mondta, örülne, ha többet látna. Hogy igazán meglátogathatnám. Hogy elvileg apám visszaköltözött hozzá, és jó lenne, ha odatolnám a képem.

- És te? Mész? – szomorú tekintettel néz Umira. Nem akarja elengedni a közeléből. Nem akarja elveszteni.

- Hát, igazándiból nem tudom… Muszáj lenne, mert nem kellene jobban magamra haragítani. De tudod, kábé mekkora kedvem van hozzá. Hallgatni egész nap, hogy „igazán felszedhetnél valami nőt”, „Ismerek egy-két szép lányt, biztos lenne olyan, amelyik megtetszik neked”, „Ha még mindig buzinak gondolod magad, semmi keresnivalód nálam”…

Sato nem válaszol, csak megértően fürkészi Umi égszínkék szemeit.

- Tudod, mit? – hosszú percek elteltével szólal meg – Néhány napot kibírok nélküled, nyugodtan menj el hozzá. Hátha már megértett valamit abból, amit megpróbáltál elmagyarázni neki annyiszor.

- Így gondolod? – talán most először mutatja aprócska jelét a bizonytalanságnak, ami benne van.

- Csak pár napról van szó, nem?

- Aham… Utána jövök is, mert nem hiszem, hogy négy napnál akár egy perccel is többet kibírnék nála.

- Nem lehetne, hogy mégis maradj? – kérdezi Sato már-már könyörögve az indulás napján. Nem tudja, miért, de nagyon rossz hangulata ébred, ha arra gondol, hogy Umi nem lesz a közelében egy darabig.

- Csak egy hét. – duruzsolja Umi válaszként a fülébe. Satót kirázza a hideg. Lábujjhegyre áll, megcsókolja kedvesét. A csók mintha túlzottan is ragaszkodó lenne. Olyan, ami ott tartja az embert annak az oldalán, akitől kapja.

Hosszasan elnézi, ahogy Umi kisétál a kapun, majd végigmegy az utcán. Észre sem veszi, hogy még akkor is a szürke utat bámulja, mikor már a férfi nagyon messze jár. Egy idő után besétál a házba. Részben nem bánja, hogy egyedül van, hiszen egész életében ezt szokta meg. Mindig egyedül. Főz magának egy kávét, és leül a tévé elé. Focimeccset néz. Nem mintha annyira érdekelné a futballmeccs, inkább üresen bámul ki a fejéből. „Csak egy hét, Sato, csak egy hét és hazajön.”- bíztatja magát, hogy ne keseredjen el. Este nehezen alszik el. Gondolkozik, hogy vajon most mit csinálhat a párja. Másnap reggel szinte meglepődik, hogy egyedül ébred. Unatkozik. Rendbe rakja az emlékes polcot. Közös fotók, ajándékok, karácsonyi hóemberek, szarvasok –régen, egy bécsi útról hozták. Azóta számtalanszor utaztak, bár neki nem volt olyan csodálatos egy sem, mint az. Elgondolkozik rajta. Már most hiányzik neki szerelme.

Umi anyja természetesen most sem mondott igazat. Az apja sehol nincs, mikor a férfi megérkezik. A nő ajtót nyit, szeme beesett, fáradtnak tűnik, kedvtelen. Most kivételesen semmi megjegyzése nincs fiára. Kedvesen elmosolyodik. Gyenge, nem igazi mosoly. Umi egy pillanatra talán valami sajnálatfélét érez iránta.

- Mi történt? – kérdezi.

A nő annyit mond, beteg. Beteg és nagyon rosszul érzi magát. Azért hívta ide őt. Megpróbálta elérni volt férjét is, ám az csak ígérgette, hogy segít és eljön.

- Ki sem mozdulna akkor se, ha meghalnék… - hangjában düh hallatszik egy kis csalódottsággal keveredve. – De legalább te itt leszel nekem.

Umi alig akar hinni a fülének. Az anyja eddig semmi kedvességet nem mutatott iránta tizenhét éves kora óta. Akkor történt az a bizonyos eset. Azóta most először vannak beszélő viszonyban.

A hetedik napon kéri a fiát, hogy még maradjon vele, még ne menjen el, mert neki már csak ő van, akiben megbízhat, aki nem csapja be. Sír neki egy fél délutánon át. Ezerszer elmondja, hogy halálos beteg. Umi szólni akar minderről kedvesének, tudatni akarja vele, mi a helyzet, de az anya elveszi tőle a telefont, mielőtt hívhatná. Azt mondja, vele kellene töltene minden idejét, amíg megteheti.

Sato ugyanezen a napon finomabbnál finomabb sütikkel várja érkező barátját. A férfi késik. Késik egy órát. Késik két órát. Késik öt, hat órát. Lassan elveszti a reményét, hogy ma viszont láthatja a férfit. Próbálja nyugtatni magát, hogy biztos mindjárt itt lesz, biztos most fog kopogni az ajtón. Ott ül a bejárattal szemben. Csöndben vár, combján dobol kezeivel.

Lassan besötétedik. Besötétedik a következő nap is, meg az azt követőn is. Umi még mindig sehol. Kezdi végleg feladni.

Már egy hónap eltelt. Próbálta hívni többezerszer, de ki van kapcsolva. Sehogy nem tudja eljuttatni üzenetét hozzá. Reggelente már kedve sincs munkába menni. Néhány nap múlva a főnöke szabadságra küldi. Azt üzeni, nem egészséges így dolgoznia, hogy majd’ összeesik, látszik rajta, hogy semmit sem alszik. Nem tudja, mi baja lehet, de jobb, ha otthon marad, mielőtt bármi komolyabb baja lesz. Ahogy hazafelé sétál, elhomályosodik a látása. Érzi arcán leperegni a hideg könnyeket. Megint magára maradt. Ismét nem fontos senkinek. Hazaérve elnézi a közös képeiket, ahol gondtalanul nevetnek a kamerába. Most érzi igazán, milyen Umi nélkül élnie. Olyan, mintha visszamenne abba az időszakba, amikor teljesen egyedül maradt. Rájön, hogy túlzottan bízott valakiben, elfelejtette, mi is történik ilyenkor. Tudja, hogy már soha többet nem fog hozzá visszajönni Umi. Megfogadja, hogy őt ez többé nem érdekli, inkább soha nem fog beszélni már senkivel. Elege van az életéből, neki miért nem jöhet össze soha semmi úgy, ahogy szeretné, hogy ő miért ennyire szerencsétlen. Elege van mindenből. Nem mozdul ki otthonról. Lakáshirdetéseket néz. Meg akar szabadulni ettől a helytől, fél, hogy az emlékei még ennél is jobban tönkreteszik. Bár mindent újra lehetne kezdeni. Akkor onnan változtatná meg a dolgokat, hogy megbeszéli a találkozót a húgával. Vagy onnan, hogy nem engedi be a lakásába Umit. Szíve szerint a legjobban onnan, amikor a férfi bejelentette, hogy elmegy. Ott és akkor elmondaná neki, hogy mi fog rá várni, hogy már nem látják egymást.

 De ezeken nem lehet változtatni. Megkeresné szerelmét, elmenne akár az anyja házához is, ha tudná, hogy szüksége van rá. Remeg, mikor eszébe jut: Uminak talán már nincs szüksége rá. Talán már azt sem tudja, ki ő. Ha újra látná egy étteremben felszolgálni a szembelógó fekete hajjal, vastagkeretes szemüvegben, kedvetlenül, már akkor sem ismerné föl. Ki akarta léptetni az életéből, és ez így sikerült neki.

Utána arra gondol, hogy a férfi szerette őt. Nem tenne ilyet vele. Őszinte szívéből szerette… Vagy netán mégsem?

Umi hiába próbál magyarázkodni az anyjának. Két hónapja ott kuksol a lakásában, és hallgatja minden kívánságát. Na meg persze a beszédeit arról, hogy a gyereke mennyire beteges, mondja neki, hogy ez még mindig nem azt jelentette, hogy megoldódtak a problémáik, mert azok csak akkor oldódhatnak meg, amikor Umi bemutatja neki a barátnőjét és terveznek egy szép esküvőt és mindenki boldog, az anyja is, a feleség is, csak éppen ő nem. És ez itt senkit nem érdekel. Senkit nem érdekel, hogy vissza akar menni Satóhoz. Hogy őt oda húzza igazán a szíve. Magán is meglepődik, amiért úgy érzi, ennyire nem kötődik a saját anyjához. De végső soron logikusnak tartja, azok után, amik történtek jó pár éve. Szinte gyűlöli a családját.

Olyan, mint Sato. Nem csoda, hogy így egymásra találtak; egyiküknek sincs senkije, aki igazán szeretné őket, kvázi árvák ebben a világban, senki nem érti meg, min mentek keresztül, csak egymás közelében érzik úgy igazán, hogy élnek. És az az élet hiányzik neki. Az, amit ő kapott Satótól, és amit ő ad neki. Hiányolja a férfi közelségét. Magányos és ennyire még sosem érezte ezt.

Néhány napon belül egy este végleg elege lesz. Meg akarja beszélni a nővel, hogy mennyire hiányzik neki a szerelme, és vissza szeretne menni hozzá.

- Minden nap eljönnék hozzád, csak hadd menjek vissza Satóhoz! – szinte könyörög neki.

- Hát még mindig nem érted?! – az anya felpattan a fotelból, amiben eddig ült, hogy nagyjából egy magasságban legyen fiával. Hangneme visszaváltozik abba az ingerültségbe, ami régebben jellemezte – Mit nem tudsz azon megérteni, hogy te nem vagy ilyen?! Nem tudod megérteni, hogy miért hívtalak ide? Szó sincs betegségről, te bolond, csak nem akarom, hogy a beteges fantáziálásaid kihasználjanak egy ártatlan embert!! Gondolj már bele, neki mennyire rosszul eshet az, hogy te magadfajta beteges emberként kezeled őt! Vagy akár másokat! Miért nem tudsz egyszer az életben normálissá válni?!

Umi lesokkol egy pillanatra. Őrülten pörögnek le az események a fejében onnastól kezdve, hogy idejött. Hogyan lehetséges, hogy soha nem vette észre, hogy becsapják? Miért jött egyáltalán ide? Azért, hogy a végén mindez kiderüljön? Akkor, mikor már közte és Sato közt minden tönkrement? Amikorra egy komplett érzelmi roncsot csinál a barátjából, akinek sokkal nagyobb szüksége lenne rá, mint akárki másnak? Akkorra, mikorra már nem lehet jóvátenni az egészet?

Aztán eszébe jut, hogy talán még most sincs késő. Talán ha most azonnal pakolna és hazamenne, akkor minden megoldódhatna, akár ennyi idő után is? Furcsa érzés fogja el, amit még szinte soha nem érzett –hirtelen rátör az összes fájdalom, amit okozott annak a személynek, aki a legfontosabb számára. A hangja remeg, csak hebegni tud, az egyetlen értelmes mondat, ami elhagyja a száját, az ennyi:

- Nem… Nem értem, és nem is akarlak megérteni! – az egyetlen dolgot mondja ki, ami eszébe jut – Most azonnal elmegyek innen! Soha többet nem fogok erre a környékre jönni, mert itt hiába próbálok jó lenni, hiába próbálok megfelelni, csak hazugságokat kapok! Értelmetlen hazugságokat!

A pofon hatalmasat csattan. Elhomályosítja a látását, meg kell támaszkodnia a mögötte lévő szekrényben, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát és ne essen el. Egy percig néma csend. Az arca egyre jobban égni kezd ott, ahol a nő megütötte.

- Nem mész sehová! – üvölti. Hamuszürke haja összevissza lóg az arcába és zihál.

A fiú nem válaszol. Egy pillanatra megint a tizenéves kissrácnak érzi magát. Fél. Remeg. Elfut, be a szobájába. Ott megáll, kinyitja a szekrényt, pár ruhadarab hullik ki belőle. Az aljából nagy bőröndöt ráncigál elő. Gyorsan dobálja be a kisebb-nagyobb tárgyait, rendezetlenül, siet. Magára kapja a kabátját –szürkés széldzseki –és egy sálat teker a nyakába –még egyszer régen a kedvesétől kapta. Vissza. Fog. Menni. Most és azonnal. Úgy fogják szeretni egymást, mint mielőtt bármi történt volna. Ki fogják törölni az életükből ezeket a hónapokat. Újra nevetni fogja látni Satót.

Óvatosan nyitja ki az ajtót, szinte hangtalan. Az anyja még mindig a nappaliban áll. Nem mozdul. Mint egy vészjósló árnyék. Nem szól.

- Csak annyit szeretnék mondani, hogy már felnőttem. Nem parancsolhatsz nekem, hisz’ épp te mondtad, nem vagy az anyám.

Kilép az ajtón az éjszakába. Megáll egy kis időre. Lehunyja a szemét, beszívja a szúrósan hideg levegőt. Összébb húzza magán a kabátot. Mikor kinyitja a szemét, felnéz az égre. Tiszta, csillagos. Tökéletes a visszatéréshez. Maga után húzza a bőröndöt, hallgatva jellegzetes kattogását minden egyes göröngyön áthaladva a kihalt utcákon.

Sato mélyen alszik. Nagyon mélyen. Csönd van és sötétség. A padlásszoba ablakán át csillagok fénye süt be a szobába, na meg egy hatalmas teliholdé, de ő nem zavartatja magát. Az oldalán fekszik fehér paplanok között. Egy párnát ölel, fogja szorosan, nehogy kiszálljanak belőle régi illatok. Réges-régi illatok, amik emlékeket idéznek fel. De ő most még azokkal az emlékekkel se törődik. Alszik.

Nem hallja, mikor a bejárati ajtó küszöbén valami nehéznek hallatszó dolog átgördül, kulcs csörög, majd halk léptek zaja a nappaliig. Azt sem veszi észre, mikor a nappaliban a villanykapcsoló jellegzetesen kattan, majd világosság árasztja el a szobát. Még a lépteket se hallja a lépcsőn, amint közelednek. Az ajtó nyikorogva nyílik meg. Ezt veszi észre. Nyújtózik egyet, hunyorogva nézi a szoba azon pontját, ahol egy fekete alak áll mozdulatlanul. Felül az ágyban. Ezzel a mozdulattal egy időben az alak felkapcsolja a villanyt, bár még így is kellemes homály veszi körül a szobát. Sato próbálja a sötét pontra fókuszálni a szemét. Nem lát jól, a szemüvege a kisasztalon, az ággyal szemben. Azt tudja kivenni, hogy egy férfi. Egy férfi, világos, hosszú hajjal.

- U-Umi? – kérdezi hitetlenkedve. Úgy érzi, mintha csak álmodna.

A férfi ránéz égszínkék szemeivel. Tekintetében megtörtség, sajnálat, megbánás. Fájdalom. Halkan szólal meg:

- Sato… Ne haragudj rám, hogy eltűntem. Kérlek, ne haragudj, nem akartalak bántani. Nekem te vagy az egyetlen, a legfontosabb személy ezen a világon. Lehet, hogy nem úgy viselkedtem, mintha ez igaz lenne, de hidd el, még mindig így van. Mindig is így volt. Rettentően fáj, amit tettem… - érzi, hogy égő arcán valami hideg, nedves dolog fut végig. Elcsuklik a hangja, nem bírja befejezni a mondatot – Velem maradnál örökre?

Sato közelebb mászik az ágy végéhez, ahol a férfi áll. Feltérdel. Nem szólal meg. Hirtelen átkarolja a nyakát, maga mellé húzza az ágyra. Szépen lassan a vállába temeti arcát. A férfi bizonytalanul karolja át a derekát. Kezei remegnek. Hűvös könnyeket érez, melyek Sato arcáról csorognak le lassan, egyesével egymás után. Biztosabban próbálja magához ölelni. A fájdalom egy része oldódni kezd. Sokáig fekszenek így. Percekig, órákig.

- Ez igent jelent? – kérdezi Umi.

Sato eltolja magától.

- Nem… - suttogja. Csókja óvatos, bátortalan, de ugyanakkor vágyakozó, szerelmes. A szőke fürtök közé túr, hüvelykujjával letöröl egy odaszáradt könnycseppet a férfi arcáról. – Ez jelenti az igent…

Mosolyog. Ígér, és betartja. Végtelenül és őrölten szerelmes.

VÉGE

*

Mit is mondhatnék még? Véleményezzetek! :D