When Your Dreams All Fail

Döntöttem: mostantól a blogon újdonságok SZOMBATONKÉNT fognak megjelenni (kivéve, ha valami miatt nem sikerül addigra összehoznom az új posztot; akkor vasárnapra tolódik át, mint például most, ugyanis korábban nem sikerült a borítót megszerkeszteni)!!!

Attack on Titan novella, Jean/Marco tragikus párosában, modern AU (illetve párhuzamos világra való utalás). Songfic az Imagine Dragons Demons című dalára. Már megint nem túl rózsás párosunk helyzete. 

Alapötlet: egy blogos verseny pályázati kiírásában olvastam vasútállomáson játszódó jelenet megírását a feladatok között. Versenyre eszemben sem volt jelentkezni, de megtetszett az állomásos jelenet, szóval így lett megvalósítva. Az pedig már hosszú ideje forrt a fejemben, hogy kellene egy fic erre a dalra, ezzel a párossal, csak a helyszín egyszerűen nem akart sehogy beúszni az agyamba. 

Zene, amit ajánlok, természetesen a dal, amire született maga a novella:

(linkelem az eredetit és egy gyönyörű cover-t alatta, ami szerintem az egyik legszebb dal, amit ismerek)

Eredeti dal az Imagine Dragons-től: https://www.youtube.com/watch?v=LqI78S14Wgg

Cover (ha teheted, hallgasd meg ezt is, legalább értem tedd meg...): 

https://www.youtube.com/watch?v=IY-smufAkw8

***

When the days are cold//
And the cards all fold//
And the saints we see//
Are all made of gold//

When your dreams all fail//
And the ones we hail//
Are the worst of all//
And the blood's run stale

Jean nem tűnik különösebben zavarodottnak, ahogy sétál a felkelő napfényben a vasútállomás felé. Pedig most az egyszer még tán oka is lenne rá: valószínűleg utoljára találkozik legjobb barátjával, bizalmasával, mindennél fontosabb szeretőjével, mielőtt ő elutazik. Messzire megy, valami neves egyetemre, ahol tudósokat, professzorokat képeznek, akik nevét majd hosszú évek múlva újságok címlapjain lehet olvasni mellékelt fotóikkal, melyeken találmányaik mellett mosolyognak. És ezeket a címlapokat fogja ő eltenni, megőrzi egy polc elrejtett sarkában, hogy majd ha megöregszik, egyszer megtalálja és újraélessze a mélyre rejtett emlékeket arról, aki akkorra már valószínűleg el is felejti őt.

Az idő szétszakítja a kapcsolatokat, eltávolít egymástól. Lehet, mégsem őrzi meg Marco fényképeit. Talán inkább hagynia kellene, hogy a fiú szeplős arca belevesszen az a bizonyos idő sötét homályába. Az tény, hogy kevésbé okozna fájdalmat magának, és szereti annyira önmagát, hogy ezt megtegye.

A külvilág nem érdekli. Soha nem is érdekelte –legalábbis a felszínen ezt látják mások. Hogy mi van a tökéletes álca alatt, azt csak egy valaki tudja: Az a személy, akinek perceken belül indul a vonata, elmegy messzire, magával viszi az ő egész valóját, melytől néha rettegve menekült, majd szorosan láncolta magához, hogy ne veszíthesse el. Marco az egyetlen, aki megérti őt. Ő az egyetlen, aki megérti, hogy valójában az összes személyiség, ami benne rejtőzik, mind hozzá tartozik, mind ő maga, ettől lesz egész. És ha Marco elmegy, vele megy minden, ami Jean volt. Vele megy a benne rejtőző összes emberi érzés, melyeket soha senki nem látott rajta kívül, vele megy az az énje, aki érzett, aki szeretett, aki képes volt ezerszer széttörni apró darabokra, ha valami rossz történt barátjával, és aki képes volt mindenhová követni őt.

Tehát a felkelő nap fénye bántja a szemét. Még igazán melegítő ereje nincs, de borzasztóan világít, főleg a sötétségben élő Jean számára, aki kezével takarja arcát, ahogy sétál.

I wanna hide the truth//
I wanna shelter you//
But with the beast inside//
There's nowhere we can hide//

No matter what we breed//
We still are made of greed//
This is my kingdom come//
This is my kingdom come

Marco egyszeriben ott áll előtte, szeplősen, sápadtan, bután vigyorogva. Mindig vigyorog, de ez most más, ez most hamis, ez most fájdalmas, fél, retteg attól, ami következni fog, ami új, ami ismeretlen. Most el kell engednie azt, aki végig támaszként állt mögötte, aki mindig segítette, ha bajban volt. Aki belevitte nem egy bajba, amelyet együtt kellett átvészelniük. Mögötte nagy bőröndök.

- Segítsek vinni? – kérdezi Jean, holott már a kezében van egy nagyobb táska, és maga után húzza barátja egyik bőröndjét. Nincs mit tenni, ez a legnagyobb segítség, amit nyújtani tud. Kikíséri a peronra, és illendően elköszön tőle, ahogy azt kell, mikor egy barát messzire utazik. Csakhogy ez a barát olyan messzire megy, és tudja, érzi, hogy nem fog visszajönni soha.

Ezért nem akart közel kerülni senkihez, ám akarata ellenére belecsöppent Marco az életébe, és jó alaposan felkavarta azt. Összetaposta, majd kukába dobta szörnyen hangzó és valójában fölösleges, lehetetlen elveit, néha levetette vele az álarcot, amely mögé rajta kívül senki, soha nem mert benézni. De Marco képes volt rá, Marco letépte az arcáról, Marco követelte, hogy mutassa már meg magát, bizonyítsa be, hogy igenis jó ember, és a végletekig emberi. És van valami naiv a dologban: hogy Marco hitt benne, hogy ez lehetséges, őátlátott rajta, meg a tökéletes álcáin, és addig küzdött, amíg meg nem valósította, be nem bizonyította, hogy igaza van, hogy már az első perctől ilyennek ismeri, ahogy még mások sose látták, és talán nem is fogják, mert túl messze állnak tőle, túlzottan félnek attól, amit láthatnak.

When you feel my heat//
Look into my eyes//
It's where my demons hide//
It's where my demons hide//

Don't get too close//
It's dark inside//
It's where my demons hide//
It's where my demons hide

A vonat perceken belül indul. Percek, és majd évek telnek el úgy, hogy ők ketten semmit nem hallanak egymásról. Percek, és minden köztük lévő kapcsolat megszakad.

Enyhe szél fúj. Ám ahhoz elég erős, hogy Jean szemébe fújja a haját. Marco sáljával hosszasan eljátszik.

- Mennem kell – szólal meg Marco. És Jean nem felel, csak bólint. Alig észrevehetően. Közelebb lép hozzá, csak pár centi választja el őket egymástól.

- Hát akkor, Isten veled! – mondja Jean, és átöleli. Nem kell más. Nem kell, hogy megcsókolja, nem kell, hogy bizonyítsa, mennyire szereti, mennyire ragaszkodik hozzá. Ennyi épp elég, nem kell több. Az a tisztes táv, ami két idegent övez, már befészkelte magát közéjük. Talán a szél fújta azt is.

Marco felszáll, a nehéz táskákkal végigmegy a folyosón, leül oda, ahova a jegye szól. A vonat elindul. A kerekek zaja, a peronon állók integetése és kiáltozása, a vasútállomási bemondó hangja mind halk morajjá olvad össze Jean fülében. A vonatot figyeli. Hosszasan, amíg el nem tűnik a látóhatáron.

They say it's what you make//
I say it's up to fate//
It's woven in my sou//
I need to let you go//

Your eyes, they shine so bright//
I wanna save that light//
I can't escape this now//
Unless you show me how

Vannak párhuzamos világok. Valahol van egy párhuzamos világ, veszélyekkel teli, ahol a létért való küzdelem mindennapos. Ebben a világban Marco-t darabokra tépik óriási fenevadak. És Jean tehetetlen, nem tudja már megmenteni többé…

It's dark inside//

It's where my demons hide//

It's where my demons hide//

*

Véleményeket szokás szerint szívesen hallgatok... *két kézzel hadonászik a kommentszekció felé*