Őszi Falevél

Fandom: No.6 

Páros: Nezumi/Shion

Nezumi!POV, időben pár hónappal a sorozat lezárása után vagyunk.

Nezumi elmélkedése azok után, hogy elbúcsúztak egymástól Shionnal. Pár soha ki nem mondott szó és elfeledett, keresetlen gondolat. És az elvesztés őrületének apróbb-nagyobb évszakos metaforasorai.

Hangulatzene: https://www.youtube.com/watch?v=60ItHLz5WEA

***

Mondd, mondd hova tűntél, te őszi falevél? Nincs jobb szavam rád… Nélküled mindeddig télben éltem, vártam egy elkövetkező tavaszt. Aztán jöttél te, és meghoztad számomra ezt, cseresznyevirágokat nyitottál ki a lelkemben, elérted, hogy viharfelhőkkel borított világomban újra kisüssön a nap. Újra. Vagy talán most először igazán. Azt hitted, ismered, miken mentem keresztül, milyen volt a múltam, bár a legsötétebb szegmentjeiről fogalmad sem volt. Nem találtad soha azt a helyet, ahol a villámok gyülekeztek. De talán nem is kerested igazán, hisz’ a tavasz sem nem keresi az elmúlt idők nyomait, inkább elfedi mindazt a fájdalmas sebet, amit a tél okozott. Te is ezt tetted velem. Elérted, hogy mikor veled vagyok, érezzem, hogy élek, hogy vagyok valaki, újra eszembe jusson, hogy van értelme küzdeni, reménykedni. Melletted virágba borultam, mint a cseresznyefák és mezők, mikor megérinti őket a nap első tavaszi sugara.

Utána nyárrá váltál. Forró, lángoló szerelmet ébresztettél bennem, s azt hittem, ez a nyár végtelen lesz majd. Elhittem neked minden szépet és jót, amit mondtál, amit ígértél. Még ha néha beborult felettem az ég, és éreztem, zápor közeleg, te itt voltál, a napsütés, a szivárvány, az újra kék ég. És úgy érzem, nem tettem semmit, hogy megőrizzelek, hagytam ezt a kincset elveszni az életemből, hagytam, hogy eljöjjön az ősz. Céljaid lettek, álmaid, amiket valóra akartál váltani, mialatt én azt akartam, hogy maradj csak és csak velem, legyél csak és csak az enyém. Emlékszel, mennyit veszekedtünk emiatt? Féltettelek, féltem, hogy majd mi lesz, ha a te egeden is megjelenik a vihar. Bár, te mindig ragyogtál. Naivnak hittelek néha, már-már annyira. Aztán minduntalan rájöttem, hogy jobb vagy nálam. Jobb döntéseket hozol, nem vagy előítéletes, segíteni próbálsz mindenkinek. Irigy voltam rád, ám ugyanakkor szépnek és nemesnek találtam ezt benned. És többek között ez volt az, ami miatt mindvégig veled maradtam, amiért mindig melletted akartam lenni. Nem akartalak elengedni, önző módon birtokolni akartam a nyarat.

És te mosolyogva, nevetve mentél a halálodba, szinte fel sem fogtad, mi történik veled, velünk, csak örültél, hogy talán még egyszer, még utoljára láthatsz, emlékezetedbe vésheted arcom. Én pedig összetörtem. A vihar lecsapott rám, mindent megrázkódtató dörgésekkel, és a fájdalom és tehetetlenség villámai sújtottak le rám. Hiába sikerült megmenekülnöd, megmenekülnünk a kis barátnődnek köszönhetően, már éreztem, soha nem kapom vissza azt a fiút, azt a nyarat, aki nekem voltál.

És eljött az ősz. A falevelek besárgultak, minden lehűlt, szinte megfagyott és idegen lett, mikor elmentél. Vártam, hogy visszatérj, néztem az ablakomból a hulló leveleket, holott tudtam, már nem látlak többé. Tudtam, az ősz egyszer elmúlik majd, s visszatér a hideg, jeges tél, és már nem lesz, ami felolvassza megfagyott lelkem. Te megsárgult szélű, hulló őszi falevél. Ez maradt meg számomra belőled. Úgy hullottál ki az életemből, ahogy egy levél lehullik a fáról, amelyhez tartozott. Lassan, bele-bele kap a szél, eljátszik vele, még nem hagyja lezuhanni, a levél nem hagyja magát sem leesni, várja, hogy talán valami megmentse, valaki elkapja és visszategye a fára, oda, ahonnan leesett. De a föld egyre csak közeleg, és semmi nincs, ami megmenthetné. Oda hullik le, ahol az összes többi van. És akkor már csak egy lesz a sok közül. Aztán jön a következő levél. Meg a következő. Meg az azutáni. De én mindörökké csak arra az egyre tudok gondolni, amelyik te voltál.

Megőrjítesz, remélem, tudod. Mikor itt voltál, azt hittem, annál jobban már nem kavarhatsz fel. Erre, tessék! Elmentél, és itt hagytál bennem egy hatalmas űrt, amit már senki nem tudna pótolni. Még talán te magad sem, ha visszajönnél. De azért megpróbálhatnád. Lehet, biztos, hogy tudnál segíteni. Melletted újra megtalálnám önmagam. Nem azt az önmagam, aki kívül vagyok, aki törhetetlen, aki mindenkinél jobb és erősebb, aki elküld mindenkit a búsfenébe, aki veszélyt jelenthet számára. Az az ember már rég halott. Az az ember összetört, megszűnt létezni, még akkor, mikor megjelentél előtte, és kirángattad mögüle a rejtőzködőt. És én a rejtőzködőt keresem, akit tönkretettél. Haragszom rád. Elvágtad az ő összes menekülési útvonalamat, kivéve azt az egyet, ami hozzád vezetett, amit végül én szüntettem meg. Végső soron az én hibám, nem kellene téged okolni. De ha erősködsz, hogy maradni akarsz, ha nem hagysz magamra, ha nem csak egy búcsúcsók képét hagyod emlékként a fejemben, akkor talán most nem lennék így itt. Akkor nem haldokolnék. Mert haldoklom. Igen, miattad már nem találom a helyem sehol. Nincs már otthonom, hiszen te voltál az otthonom. Talán így, ilyen formában sosem mondtam ki, de szerettelek. Nagyon is. Túl közel engedtelek.

Segíts, segíts, megfulladok! Nélküled egyre csak mélyebbre és mélyebbre ránt le a tenger, míg végül meghalok. Gyere értem, kérlek, húzz ki innen, jöjj el, és kezdjünk mindent elölről. Ha visszatérnél, nem hagynálak újra elveszni, nem hagynék egy újabb őszt. Az a nyár örökké tartana. Az a nyár a kettőnkké lenne, és csak a mienk. Szép is lenne, nem? De ki tudja, hol jársz te már azóta. Ki tudja, egyáltalán meghallod-e segélykiáltásaim, és ki tudja, ha hallod egyáltalán, találnál-e olyan érdemesnek, hogy eljöjj és megments.

Elhagyatott épületek közt járkálok, lerombolt városok, a tökéletesség tönkretett formái. Mit tehetnék? Elhatároztam, hogy megkereslek, de nem talállak sehol. Nem vagy ott, ahol mindig voltál, ahol most is lenned kellene. Itt vagy még egyáltalán?! Válaszolj már! De nem válaszolsz. Csak a saját hangom visszhangzik a kihalt épületek között.

Otthonomban még annyira nem hagysz nyugtot számomra. Megőrülök, érted? Beleőrülök a magányba. Szeretném már látni a napot, szeretnék kijutni a tenger mélyéről, szeretném, ha lebogoznád rólam a körém tekeredett hínárokat. És egyszer csak, mintha meghallottál volna. Zuhanásomban megállok egy pillanatra. A jéghideg vízben meleg, ismerős kezek szorítanak. Vonszolnak fölfelé, a réges-rég kihunyt nap irányába. Erősen tartják tehetetlen testem. Erőtlenül fekszem a karjaid között. Levegőt próbálok venni, életet adó levegőt, bepótolni mindazt, amit elvesztettem, míg a tenger mélyén vártam rád, de hiába próbálkozok, tüdőm legyengült. Megköszönném neked, hogy megmentettél, de nem jön ki hang a torkomon. Csak hallak. Hallom, hogy lépteid hangja monoton kopp-kopp-kopp, a többszáz éves padlón. Fel akarok nézni rád, de nem vagy sehol. Már megint eltűnsz. Már megint érzem, hogy ránt le a mély, érzem, hogy a jeges víz bölcsője vesz körül, fulladozok, és nem tudok menekülni újra. Elfog a rettegés. Ez új érzés elveszett, darabokban lévő lelkem számára. Ez még őrjítőbb, mint az eddigiek.

Hol vagy már? Miért nem jössz? Csak hallgass meg, kérlek! Nem kell semmi, csak az, hogy újra meghalljam, ahogy kimondod a nevem. Oly’ szépen csilingel a te ajkaid számára. Csak mutass valami utat, merre menjek hozzád. Miért nem talállak? Lassan eltűnsz az emlékeimből is. Hajadra, ahogy belekap az alkonyi szél, már alig emlékszem. Szemeid csillogását, látod, már teljesen el is felejtettem. Hát így fogsz te itthagyni engem? Megteszed? Valóban?

Hosszú idő után az első reggel, hogy napfényre ébredek. Átjárja a város, a lelkem romjait. Eljátszik a lehullott kövekkel, fény-árnyék-fény-árnyék. Nevetést hallok. A te nevetésedet, az biztos. Erre emlékszem, ez nagyon jellegzetes, bárki közül felismernélek téged. Hát itt vagy! Hát mégsem hagytál örökre elveszni! Hát újra kibontod szép tavaszod virágait! Ugye te vagy az? Ugye végleg eljöttél? Nem játszol velem, most tényleg itt vagy…Ugye…?

***

Ha tetszett, hagyj véleményt magad után! *3*