Patkány!

Újabb No.6, Nezumi/Shion, ezúttal közkívánatra. Az Őszi Falevél testvérnovellája. Shion POV, az ominózus utolsó rész búcsúzása után. És változatlanul nem történik semmi, de kaptok metaforákat. Ezúttal állatokkal. 

Hangulatfestő zene: https://www.youtube.com/watch?v=UEEzJ1ViQSE

***

Nezumi… A neved: patkány. Az a kis, szürke állat, amelyik az éj leple alatt járja a várost étel után kutatva. Sötét, mint maga az éjszaka. Az emberek félnek tőle, úgy hírlik, betegséget terjeszt. Nem is illik rád. Mégis ki volt, aki rádaggatta ezt a nevet? Pedig te szeretted hangoztatni, talán ezzel akartad elérni, hogy tekintélyed legyen a kinti világban. De lehet, hogy csak végleg el voltál keseredve és valami magyarázatot kerestél az életedre. Ám nekem soha nem voltál igazán az a kis, veszélyes állat.

Mikor megismertelek, inkább voltál oroszlán, tekintélyes, egy hős, akitől ugyanakkor tartani kell a távolságot, mert bár megvéd, ha a közelébe mész, széttép. Igen, eleinte én is féltem tőled.

Utána megszelídültél számomra. Talán egy hűséges kutyára emlékeztettél, aki velem tartott, bárhová mentem. És én, naiv, azt hittem, ez örökké fog tartani. Hogy majd mindig, mindenhová együtt megyünk, mindent együtt oldunk meg. Azt hiszem, itt szerettem beléd végérvényesen és visszafordíthatatlanul. Szükségem volt rád, csak melletted éreztem magam teljesnek.

Éhes farkas. Kitéptél egy darabot a lelkemből, hogy megszerezd magadnak. Az egyik felem így maradt örökre nálad. Még mindig ott van. Mindig is ott lesz. És most már csak reménykedni tudok, hogy egy nap visszajössz vele, és újra láthatlak. Eközben az örökös kételkedés lassan megőrjít.

Visszajöhetnél, hallod?! Tudom, érzem, hogy fontos voltam neked, akkor miért nem vagy még sehol sem? Azt ígérted, hogy még találkozunk. De mikor lesz már az?

Madár is lehetnél akár, akinek nincs nyugta sehol sem. Minden évben máshová építi fészkét, télre kilométereket utazik, hogy megmentse saját magát a fagytól. Ételt adok neked, amit szívesen elfogadsz, de ha közelebb megyek egy-két lépést, te már nem vagy sehol. Nem tudsz bízni bennem, és ezzel összetörsz.

Mindent elhittem, amit mondtál, mindent szerettem, ami te voltál. Megmentettél, majd elérted, hogy beléd szeressek, erre egyik napról a másikra eltűnsz az életemből. Mint az imént említett madár, aki számára a bizalom mélyberántó ingovány, ha nem vigyáz, hova lép apró lábaival. Ezért inkább elrepül, mielőtt bármi rossz is történhetne vele. Te is így cselekedtél. Amint érezted, hogy mellettem a bizalmon megvetheted a lábad, félelmed felülkerekedett és valami azt súgta neked, menekülj. És te hallgattál rá, eltűntél az életemből, olyan messzire, hogy talán soha nem foglak megtalálni.

Az a baj veled, hogy túlzottan ragaszkodsz az értelmetlen elveidhez. Valld be, igazán soha nem is akartál bízni bennem. Patkány. Már annyiszor vertek át, hogy arra számítottál, én csak a következő ilyen ember vagyok. Nem bírtál hinni nekem. Patkány! Mégis miért? Miért kellenek neked ennyire a hülye elveid, amelyek naponta dőltek romba? Még nem jöttél rá, hogy feleslegesek számodra? Hogy nincs értelmük? Hogy emiatt elvesztesz valami olyat, ami talán igazán számítana neked? Vagy nem is akarsz megszabadulni tőlük? Talán én sem voltam soha olyan fontos neked? Átvertél volna? PATKÁNY! Tudom, hogy gyűlölöd, de igen, az vagy! PATKÁNY! Haragszom rád, úgy érzem, jogosan gyűlölhetnélek, de ahhoz túlzottam szeretlek, így marad a harag, és csak a harag. Meg az elkeseredés. Minduntalan egyedül érzem magam, minduntalan tönkremegyek, ha rád gondolok. De nem tudlak elfelejteni, képtelen vagyok rá. A kihalt utcákon járkálva minduntalan azt remélem, egyszer szembejössz velem. Szembejössz és minden a régi lesz. Nem leszek újra egyedül, te majd itt leszel nekem. Igen, még mindig maradt az optimizmusomból. Én már csak ilyen vagyok – reménykedek, amíg lehet. De ahhoz, hogy ne veszítsem el, már igazán tehetnél valamit. Patkány!

Te valóban az őrületbe akarsz kergetni? Mert ha igen, akkor ez lassan nagyon jól fog sikerülni! Hazudtál nekem, hogy visszajössz, ugye? Valóban már nem is szeretsz, már el is felejtettél, igaz?...Örülök, hogy neked ez sikerült. Én meg itt maradtam a kételyek és az elveszés között. A vélt bizalom lassan engem is leránt a mélybe, ahonnan nem lesz visszaút. Jobban teszed, ha sietsz, mielőtt bármi baj történne…Bár tudom, ezt hiába mondom neked, Patkány. Te már messze jársz, idegen helyeken keresed önmagad. És rám nincs szükséged. Nekem viszont kellenél, de tudom, nem kaphatok meg mindent, amit akarok, szóval lassacskán lemondok rólad. Írnék neked egy levelet, mondanék hosszú búcsúbeszédet, de nem lenne értelme. Veled kapcsolatban már semminek nincs értelme, így csak ennyit tudok mondani: Ég veled Nezumi!

Lehetne hosszabb, lehetne szebb, de az úgyis felesleges. Te ezt is megérted. Én pedig lemondok rólad örökre.

Bár a remény szikrája ott marad velem mindaddig, míg meg nem látlak az utcán, velem szembe jőve…

*** 

Ha tetszett, hagyj véleményt magad után! ;)