What can I say? Második rész. (Egyéb nincs xd) Itt már többé-kevésbé történik valami.
Úgy néz ki, ez az év első bejegyzése, úgyhogy boldog új évet, repülő szerencsemalacokat, meg hasonlókat kívánok minden kedves olvasómnak <3
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=q-qU0KuG0G4
*
A pénteki órák végtelenül gyors
zuhatagként folynak le, és a nap szinte hamarabb ér véget, mint ahogyan
elkezdődött. Uta unatkozik matekon, az utolsó óráján, előrántja zsebéből a
telefont, úgysem veszi észre soha a tanár, keres valami játékot. Nem szokott
játszani rajta, csak ilyen alkalmakkor, amikor már végképp félő, hogy megeszi
az unalom. Így, egyenletmegoldás helyett kis piros madarakkal kezd lövöldözni a
telefonon. A telefon: ütött-kopott iPhone, megrepedt képernyővel és
agyonhasználódott tokkal, de a játékra tökéletes. Bár azt is inkább csak
unaloműzés céljából teszi, ugyanis a gondolatai ezer más helyen járnak. Többségében
Kaneki és a kémiatanulás foglalkoztatja. Így utólag belegondolva ugyanis, nem
sok értelme volt elvállalni a dolgot. Aki az elején nem lesz szimpatikus
Yamorinak, az örök kettes marad, bármennyire próbálkozik nála. A matektanár
eközben csak magyaráz, magyaráz és magyaráz, nem törődvén azzal, hogy már rég
elvesztették a fonalat diákjai. A csengő megszólalása mindenki számára a
megváltást jelenti.
Kaneki hűségesen vár az aulában.
Éppen egy újabb kávéért áll sorba az automatánál már hosszú percek óta. Fülében
fülhallgató, a zene ritmusára unottan dobol combján ujjaival. Közben meredten
nézi az italautomatát, és érzi, ha nem kaphatja meg a várt kávéját úgy azonnal,
akkor a sorban állva alszik el. Ekkor szólal meg a csengő. Megejt egy halk
sóhajt, hogy már csak azt kell megvárnia, amíg Uta az emeletről leér a
földszintre.
És az a bizonyos Uta elég hamar leér,
és úgy tűnik, az automata előtt álló sort éppenséggel teljesen leszarja, odalép
a második ember mögé, majd jókedvűen választ magának egy italt, és elsétál. Kaneki
lenézően bámul rá.
- Valami nem tetszik? – adja elő
kedvesnél is kedvesebb „köszönését” Uta, majd átnyújtja a még mindig a sorban
álló fiúnak a capuccinóját – Kérsz belőle? – fut neki másodjára is a
beszélgetésnek.
- Aham – közli még mindig ridegen
Kaneki, és átveszi a műanyagpoharat, aztán kishíján elejti, mert nem számít rá,
hogy ennyire forró.
Időközben kioldalaz a sorból, és úgy
dönt, a lényegre tér. Még szeretne ma elmenni a könyvtárba, mielőtt megkezdődne
a munkája az Anteiku Café-ban. Ez a kávézó Touka egyik ismerősének a
tulajdonában van. A lány akkor hívta ide diákmunkára egy kis zsebpénz
reményében, amikor még egy barátokkal eltöltött délután egy gyorsétteremben
volt a legfontosabb számára. Bár már akkor sem értette, hogy a lány miért
akarta ennyire, hogy csatlakozzon hozzá, de így utólag nem bánja a dolgot.
Kedves a társaság, és rajtuk kívül még több diák is ott dolgozik. Úgyhogy a fiú
már lassan három éve tölti délutánjait azon a helyen. A feladatai legtöbbször a
mosogatás, vagy a megrendelt italok kihordása a vendégeknek, amik alapjában
véve elég unalmasak lennének, de ő mégis élvezi, hogy ezt csinálhatja. Anya is
mindig megdicséri érte, hogy milyen felelősségteljesen dolgozik. Bár nem sokat
keres vele, már sokkal inkább a szórakozásért csinálja.
- Na? Hová menjünk tanulni? – kérdezi
Uta – Mondj valami jót, ami lehetőleg a sulin kívül van, mert nem akarok ebben
a szarban még egy percet is eltölteni. – drámai mozdulattal demonstrálja az
iskolát, aminek éppenséggel az aulájában áll.
Így végül a közeli park mellett
döntenek, ugyanis Uta messze lakik, Kaneki pedig fel sem ajánlja, hogy
ugorjanak fel hozzá, mindaddig, amíg az eső el nem ered. Ekkor mennek mégis
Kanekiék lakásába. Úgy néz ki, a mai nap senki nem akarja, hogy ők kémiát tanuljanak
bárhol is.
Az ajtóban egy közepesen szétázott
Kaneki kínlódva keresi a kulcsot, míg egy kicsit jobban megázott Uta halk
káromkodásokkal szitkozódik. Az eleve folyton beragadó ajtót természetesen
ilyenkor a legnehezebb kinyitni, amikor az embernek minden vágya, hogy minél
hamarabb jusson be lakásába. A fűtött, meleg és száraz lakásba a kinti idő után
óriási megváltás bejutni, és ledobni minden vizes ruhát a földre. Uta láthatóan
sajnálja a szegecses bőrdzsekit, amit pár nappal ezelőtt vett, és amire már
hónapok óta gyűjti a zsebpénzt. És ami úgy dönt, hogy az első napon, mikor
fölveszik, kvázi használhatatlanra ázik az esőben.
Kaneki nem tudja, hogyan is kéne egy
vendéggel, vagy akár baráttal bánni, szóval nem vezeti körbe Utát a lakásban,
nem kínál neki egy üdítőt se, és még csak le sem ülteti, úgyhogy Uta
kénytelen-kelletlen úgy dönt, helyet foglal a nappali padlóján, a narancssárga,
bolyhos-szőrös szőnyegen, nekidőlve a kanapé szélének. Kaneki felsétál a
szobájába, majd pár perc múlva ismét megjelenik a nappaliban. Kezében
kémiafüzet, amit lelkesen dobál, miközben a lépcsőn lassan baktat lefelé. Utával
szemben foglal helyet, és figyelmét száz százalékban rá irányítja. Na meg
persze a kémiára, amit elhatároz, hogy most már végleg megpróbál megérteni.
Ám már Uta első kérdése is zavarba
ejtő számára:
- Nos, mit nem értesz? – kérdezi
ugyanis készségesen a fiú.
Kaneki pedig már-már bűntudatosan
bevallja, hogy igazság szerint már ott elvesztette a fonalat, hogy a tanár
bemutatkozott az első órája elején. Uta meglehetősen jól szórakozik ezen,
hangosan felröttyen. Kaneki megjegyzi magában, hogy érdekesen nevet. A délután
folyamán Uta próbál magyarázgatni valamit, Kaneki hallgatja, de nem fogja fel a
szavait. Valahol mélyen elvarázsolja, hogy ennyire lelkesen magyaráz, és
ennyire reménykedik benne, hogy valaha képes lesz megérteni ezt a tantárgyat.
Aztán, mikor odakint már sötétedni kezd, Uta rápillant az órájára, majd hirtelen
felpattan a padlóról és egy nem túl boldog hangnemben közli, hogy lekéste az
utolsó buszát is.
- Ha kell, elkísérhetlek egy darabon
– ajánlja fel a fiú készségesen egy bizonytalan mosoly kíséretében.
- Ne vesződj vele, hazatalálok
egyedül is – utasítja vissza Uta. A srác így is egy felkavaró élmény számára,
főleg a ma délután után, nincs még arra szüksége, hogy hazáig is ott
legyeskedjen mellette.
Valamilyen szinten nyugtalanítónak
tartja Kanekit. Van valami természetellenes abban, ahogy mindig hallgat, alig
szólal meg, és elrejtőzik fehér hajába. Aztán, ha hozzászólnak, mindig
elmosolyodik. Először csak óvatosan elhúzza vékony ajkait, aztán valami magas,
„hehe”-szerű hangot ad ki. Elég beteges, de Uta mégis talál benne valamit, ami
megfogja.
Elköszönéskor ad Kanekinek egy
félresikeredett pacsit, majd hátat fordít, és kilép a zajos utcára. Szeret este
sétálni. Az autók, jelzőlámpák, éttermek neoncsöveinek fénye, a forgalom, a
folyamatosan kiszűrődő hangos zene a földszinti kávézókból, örökös beszélgetés,
telefonálva rohanó emberek, emberek nagy szatyrokkal, emberek kézen fogva.
Ezeket szereti. Megnyugtatja a nyüzsgő nagyváros, elfeledteti vele cikázó
gondolatait.
Gyalogol hazáig. Mikor befordul az
utcájukba, a sarki játszótéren fiatalok csoportja tanyázik. Változó életkorban,
van, aki egy-két évvel fiatalabb nála, inkább a lányok, a fiúk meg párral
idősebbek. A vezetőjük az a magas, lilás hajú srác. Uta tudja róla, hogy
modellkedik. Már némiképp becsiccsentve röhög és pózol egy pad tetejére állva. Kezében
üveg, a közeli boltból, valami olcsó alkohol. A többiek tapsolva bíztatják.
Körülöttük méterekre érezhető a cigaretta és az alkohol szaga. Átlagos péntek
este. Ahogy a srác kiszúrja Utát, valamit odaüvölt neki, invitálja, csettintget
a nyelvével.
- Hülye buzi. – motyogja maga elé
Uta. Ha most egy filmben lenne, stílusosan, ott állna vele szembe, és leköpné a
lakkozott cipőjét.
De ez itt a valós péntek este, és
neki nincs ideje lerészegedett, egykori baráti társaságára. Volt iskolatársai,
óvodástársai, akikkel annak idején, hosszú évekkel ezelőtt együtt játszott. De
az idők változtak, eltávolodott tőlük. Egy idő után más társaságokba kezdtek
járni, és láthatólag nem hiányoztak egymásnak.
A zárban hangosnak hallatszik a kulcs
kattanása a csöndes házban. Belépve a lámpa felkapcsolása az első dolga. Gyűlöl
a földszinten sötétben lenni. Nem arról van szó, hogy félne, sokkal inkább
nyugtalanítja a dolog. Egyedül van, már megint. Megszokhatta volna, hiszen több
mint egy éve így megy a dolog náluk. Azóta, mióta anyát érte az a munkahelyi
baleset, és alig tud járni. Leesett valahonnan pakoláskor. Uta nem tudja a
részleteket. Azt hazudja magának, hogy nem érdekli, mi történt vele pontosan,
holott az igazságtól fél a legjobban. Retteg még belegondolni is, hogyan
történhetett meg a baj. A lényeg, hogy megtörtént, és anya azóta nem tud járni.
Kórházban kezelik. Apával meg évente kettőnél többször nem találkozik. Elváltak
a szülők, mikor a fiú négyéves volt. Apa valami fiatal bankárnővel lelépett, jó
messzire innen. Néha visszajön, és letesz egy jókora köteg pénzt fia elé. Ennek
több mint a fele elmegy anya kezelésére. De így majd egyszer visszakaphatja a
lábait. És Uta az az eset óta egyedül lakik a kétszintes házban. Persze pár
rokon és a készséges szomszédok a segítségére sietnek komolyabb problémák
esetén, de javarészt egyedül oldja meg a problémáit.
Az emeleten már nem gyújt lámpát. Ott
úgyis bevilágít a tetőablakon a város fénye. Azt szokta hosszasan nézni az ágya
feletti ablakból, mikor nem tud elaludni, és máris nem érzi magát annyira
egyedül. Tokyo nyüzsgő város, sosem alszik. Az ember szerencsére így soha nem
tudja magát egyedül érezni. Mert az a legrosszabb. Úgy egyedül lenni, hogy
közben ezt jól tudjuk, és érezzük is magunkon.
Belép a szobájába. Idegesen
kotorászik az asztalán, pár porcicát bosszúsan lökdös arrébb.
- Hah, megvan! – suttogja maga elé
diadalittasan, és már markában szorítja az apró dobozt, benne pedig a tíz
szálat a legdrágább, legjobb cigarettából. Egy ilyen fárasztó nap után erre van
igazán szüksége. Kiveszi farzsebéből mobilját, és rákapcsolja az otthoni
hi-fi-re. ’90-es évek, rock. Feltekeri a hangerőt, és hagyja, hogy minden
porcikáját átjárja a zene. Majd kinyitja az erkélyajtót és kimászik az
erkélyre. Kezében a matt, fekete gyújtó és egy szál abból, ami a Cigaretta.
Így, nagybetűvel a Cigaretta.
Odakint hűvös van, összehúzza magán a
bőrdzsekit, amelyben kiszaladt. Lassú, színpadias mozdulattal kattintja a
gyújtót, megjelenik a kékes láng. Elé tartja a cigarettát, majd szájához emeli,
és minden tizedmásodpercet átélvezve szív bele, majd fújja ki a levegőt. Szemét
elhomályosítja a füst. Elmosolyodik. Hallgatja a különféle zajokat – bentről a
zene, kintről a távolban elhaladó autók és emberek. A messzeségben gyorsvonat
dübörög, megrázza a várost. A szórakozónegyedben híg plázaslágerek szólnak,
elképzeli, ahogy a fiatal, hiányos öltözetű, erős sminkű lányok valódi
tánctehetség nélkül ugrálnak, éneklik a végtelenül egyszerű, gyakran angol
nyelvű szöveget. Nem tudják, miről szólnak a dalok, de teli torokból üvöltik.
Az utcájukba most ér haza a szemben lévő házban lakó úr. Magas beosztású
üzletember, folyton túlórázik. Még az autójában is telefonál, elég hangosan.
Aztán leteszi, és fékez a garázs előtt. Uta már épp kezdte sokallni a
kellemetlen szagú benzint, amit a kocsi bocsát ki. Nem szereti, ha belerondít
bármi is a cigaretta zamatos illatába. A játszótér irányából vihogás hallható,
ha az ember nagyon odafigyel. Bosszantó vihogás és sikítozás, a párjenes
alkoholtól lerészegedett tizenévesek zaja.
Uta egy darabig szívesen hallgatja az
ezekből összetevődő morajlást a csöndben. Aztán, mikor már leég a cigaretta,
elnyomja a koszos hamutálban, ami egykor üvegből volt. Mára feketén lepi be a
dohány. Majd bemegy. Odabent halkabbra veszi a zenét. Csak halkabbra, de nem
állítja le. Soha nem állítja le. Leveti a bőrdzsekit, a vicces, ősrégi
rénszarvasfejes papucsában lebattyog a földszintre. Azt a papucsot még egy
régi-régi karácsonyon kapta a külföldi cserediáktól, az első szerelmétől. És
talán az eddigi egyetlentől is. Hosszú órákon át nevettek azon, hogy ha a
papucson lévő szarvasplüss piros orrát megnyomják, akkor az hamis géphangon a
Jingle Bells-t fogja játszani. Aztán a lány – szép vörös hajú – visszament a
hazájába. Uta már nem is emlékszik rá, hová. Csak a haja maradt meg az
emlékezetében. De az még mindig olyan élesen él ott, mintha előtte lenne.
Megmagyarázhatatlan, mert anno a haját találta a legkevésbé különösnek benne.
Azt gondolta, minden másra jobban fog emlékezni, de ezek szerint tévedett. De
már nem érdekli. Elmúlt, minek foglalkozni vele.
A földszinten gyorsan letusol, majd
dideregve bújik vissza a szobájába. Ott sincs sokkal melegebb, mert az ablakot
rendszeresen nyitva felejti, de a takaróba burkolózva már nem fázik annyira. A
rock basszusa dübörög a padlóban, a falakban, a bútorokban. Mintha az ablakon
túl a város is átvenné ezt a megnyugtató lüktetést. A fiú lehunyja a szemeit,
úgy hallgatja még egy darabig. Alváshoz sem kapcsolja ki, előbb-utóbb lemerül a
telefon és leáll a zene. De ő addigra már mélyen alszik. Álmában a tanulás tér
vissza Kanekivel, képek Kanekiről, meg úgy mindenhogy Kaneki. Kaneki. Kaneki.
Kaneki. Reggelre majd az egészet úgyis elfelejti.
*
Véleményt szívesen fogadok OwO
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése