Am I in love with you or am I in love with the feeling? 4. fejezet

Megint késve, már semmi nem ment meg az olvasógyilkos életmódtól. Csak röpke két hetet csúszott a fejezet :D
Na mindegy, a lényeg, hogy itt van, valószínűleg a legtöbb történéssel.
A folytatáshoz készülök három meglepetés montázzsal is.



Zene: https://www.youtube.com/watch?v=gaNoqShkHGA (A fejezet végének alapötletét valahogy ennek a videónak a segítségével ástam elő)




*

- Ezt megünnepeljük! – Uta hangja vidáman cseng a telefonban. Kaneki büszke utolsó előtti hellyel végzett a kémiaversenyen, többé nem kell korrepetálnia. Nehéz kövek zuhannak le szívéről. Megállapítja, hogy ez egy nagyon beteges hasonlat.

Az erkélyen ül, a párkányra támaszkodik. Cigarettázik, a füstöt karikákban fújja ki. Baljában füléhez szorított telefonja, szemét bántja az áprilisi nap. Nem sokkal múlt dél, iskolában lenne a helye, de nem volt kedve bemenni. Ujjatlan, fehér póló van rajta, jobb karján kirajzolódik egy tetoválás. Ez az első, mandalaszerű minta, fekete. Már eldöntötte, hogy mikor csináltatja a következőt.

Kaneki a vonal túlvégén próbálja összeszedni a feladatokat, amiket a versenyen kapott. Uta unja – inkább illemből kérdezte, mintsem érdeklődésből –, ezüstösen csillanó nyelvpiercingével játszik, fogaihoz kocogtatja. Hümmög Kaneki összefolyó mondataira, a rengeteg információt hallva, felét sem fogja fel. Lenéz a kertre, amire lassan ráférne egy fűnyírás. Minden házimunkát az anyja csinált, ő soha nem törődött azzal, mi van a környezetében, meggyőződése, hogy minden a legnagyobb rendben van anélkül, hogy neki bármit is tennie kelljen vele.

Meglepve tapasztalja, hogy libabőrös lett, úgy dönt, ideje bemenni a házba. Ujjaival végigszánt fénylő, fekete tincsei között, majd feltépi a szúnyoghálós ajtót, valami mondvacsinált gyors indokkal bontja a vonalat. Lefekszik az ágyra, ásít, nyújtózkodik. Fejében saját hangja zúg, gondolkozik, hogyan lehetne megünnepelni a „győzelmet” – végül is az eredeti cél a minél hamarabbi kiesés volt. Eleinte. Egy pillanatra elfogja az aggodalom. Mi van, ha Kaneki ezek után mindenféle kapcsolatot megszakít vele, és soha többé nem fognak beszélni? Ezek után teljességgel le fogja szarni, mintha soha nem is találkoztak volna? Az egész elképzelhetetlen számára. Kötődne hozzá? Ilyet még soha nem érzett, nem szokott kötődni emberekhez. Főleg, mióta anya nincs vele. Anya váratlanul került kórházba – vagyis nem annyira váratlanul, mert már régóta beteg volt, és korábban felkészítette a fiát arra, előfordulhat, hogy hetekig nem fog hallani róla. Uta lassan már egy éve nem látta az anyját, és azóta rothad a lakásuk. Ő nem takarít, meg nagyjából semmit nem csinál, csak zenét hallgat, és néha (elég sokszor) cigarettázik az erkélyen. Az erkély rendben van, arra az egyre vigyáz.

Az apja eljön havonta egyszer, és a postaládába csúsztat egy borítékot. Pénz van benne. Vele kissrác kora óta nem beszélt, kölcsönösen gyűlölik egymást. Az egyik azért, mert megcsalta az anyját, a másik pedig szimplán „félresikeredett” gyerekének tartja a fiát.

Kaneki szeret néha belegondolni, milyen lenne egy másik világ. Olyan hely, ahol ő különleges, mégis elfogadják, ahol nem gyenge vesztes, szürke egér, könyvmoly, gyáva. Hason fekszik az ágyán, arcát párnájába fúrja. Gondolataiban egy háztetőn áll, mint a legutóbbi álmában, onnan néz megvetően Tokyo zsúfolt utcáira. Hiába van éjszaka, jól lát a sötétben, látja, amint rohannak az emberek, találkoznak, elválnak, sétálnak, bemennek különféle épületekbe, majd kijönnek onnan.

Lassan alkonyodik, besüt a lemenő nap fénye az ablakon. Kaneki az ébrenlét és az alvás határán lehet valahol, amikor felvillan a telefonja képernyője. Kékesen derengő fény vetül a plafonra, a fiú kelletlenül felül és megnézi az üzenetet: Snapchat, Bunny (Touka Kirishima) üzenetet küldött. A kép jellegtelen, már-már fölösleges, az utcájukban készült, pontosabban a házuk előtt.

Mire Kaneki észbe kapna, megszólal a csengő. Arrébb rúg az ajtajából pár tankönyvet, hogy ki tudja nyitni, lemegy a földszintre. Meglepett, ahogy ránéz Toukára. A lány szokása szerint fél szemét hajával takarja, tekintete üres, fagyos. Felnéz a nála alig magasabb Kanekire, átnyújtja neki a kezében lévő borítékot.

- Hozhatsz valami havert is. Suliban akartam odaadni, de nem voltál – mondja szinte megvetően.

Kaneki elrebeg egy halk okét, de a lány már el is tűnik addigra. Kíváncsian tépi fel a borítékot, amiből azonnal ki is hullik egy összehajtogatott levél. Meghívás a jövő szombati bulijába, szülinap, helyszíne a nyaralójuk, innen pár metrómegállóra. Időpont este nyolctól reggelig, az utóiratban megkéri, hozzon italt is (ez az eljövetel amolyanféle feltétele).

Nemtörődöm-módon ledobja a levelet az étkezőasztalra, odahúz egy széket a bárszekrény mellé. Óvatosan áll fel rá, nem mer lenézni, érzi, ahogy remeg a lába alatt a szék. Nagy levegőt vesz – pont, mintha az élete múlna rajta. Megfog egy sötétzöld, évek óta ott porosodó üveget, lefújja róla a szürkés porszemeket és lassan az asztalra helyezi. Rá a levélre. Felszabadultan ugrik le a székről, visszarugdossa az asztal mellé, majd elégedett arccal sétál (szökdel) fel a lépcsőn szobájába. Kezében a boríték és az ital. Odabent gondosan egy arany, csillogó ajándékcsomagba rejti – kellően giccses ahhoz, hogy anya ne vegye észre. Bűntudat ébred benne, ahogy ezt gondolja, még soha nem hazudott, vagy titkolt volna valamit. Szóval ilyen érzés. Annyira nem is vészes, furcsa, de valamiért izgalmas. Elharap egy vigyort, amikor kattan a zár a földszinten, és anya fáradt, mégis csilingelő hangja üdvözli.

Gyorsan lemegy, nyom egy puszit anya telt arcára. Az említett arcon végigfut egy széles mosoly – karikás szemek, anya kezei remegnek a fáradtságtól. Szemében a bizalom jelét látva Kaneki felbátorodik, elmondja neki, hogy szeretne elmenni Touka bulijába. Anya nem ismeri az osztálytársakat, az esetleges meghívottakat, ragyogó örömmel mond igent.

- Végre van társaságod – suttogja éppen meghallhatóan, és bíztató kacsintással engedélyt ad a bulira.

A fiú magára zárja az ajtót, a levegőbe öklöz. Sikerült. Már csak egy pont hiányzik: hívnia kell valakit (mondjuk Utát). Egyértelműen ő lenne a legjobb, talán közelebb hozhatja a társaságot egymáshoz, és elsimíthatja azt, hogy Touka valamiért nem kedveli a fiút. Nem mond róla semmit, de látszik rajta, mindahányszor Kanekit vele látja, hogy legszívesebben a földbe döngölné.

A telefonjáért nyúl, elkényelmesedve ül a szobája sarkában álló kicsi kanapén. Feloldja a képernyőzárat, megnyitja a Messengert, elkezdi gépelni az üzenetet, majd a harmadik szónál a törlésre megy. Megpróbálja újra, ismét töröl. Megint, megint és megint. Nem tudja megfogalmazni. Hogyan kezdjen hozzá? Mit írjon? Ha egyből azzal indít, hogy Touka meghívta a szülinapjára, akkor hetekig hallgathatja majd a szivatást, hogy esetlegesen bejön neki a lány, amiről szó sincs. És mi van akkor, ha Uta el sem jön egy ilyen jellegtelen buliba? Ismeri annyira, hogy gyanítsa: visszakézből elutasítaná az ötletet, ha éppen úgy gondolja. Igazából neki sincs sok kedve hozzá, de úgy néz ki, nem hagyhatja ki. Ha ezzel kezdené, akkor a fiú már negatívan állna hozzá a dologhoz, és szinte biztosan két billentyűleütéssel visszautasítaná.

Végül a lehető leghasználhatatlanabbat választja: mindazt, amin gondolkozott, belesűríti egy oldalakon át tartó üzenetbe, ami feltehetőleg tele van elgépelésekkel, és idegesítően sok hangulatjellel. Remegő ujjakkal megy a küldésre, ledobja maga mellé a készüléket. Idegesen fújja ki a levegőt, hátradől, feje fájdalmasan koppan a falnak. Felszisszen, elnyújtott „au” kíséretében kap oda kezével.

Hosszú perceken át vár, de nem érkezik semmi üzenete. Még soha korábban nem érezte ennyire sürgetőnek a jellegzetes pittyenés elérkezését. Fél óra telik el, időközben a könyvespolcról leemel egy random kötetet. Lapozgatja, bele-beleolvas, mégse fogja fel a szavak jelentését, a mondatok nem állnak össze fejében. Képtelen elterelni gondolatait. Az utolsó lapozás mozdulatával idegesen csapja össze, visszalöki a polcra. Feláll, idegesen járkál egyik faltól a másikig, ereiben megfagy a vér, ahogy felvillan a kanapén hagyott telefon képernyője.

Hunyorogva olvassa a válaszul kapott pár sort:

Felőlem mehetünk :D

~ Uta

Nem fogta hosszúra a dolgot, az egyszer biztos. Szerencsére nem ír mellé mást, nem kezdi elemezni Kaneki végtelenül elcseszett mondatait – kérdéses, hogy egyáltalán végigolvasta-e, vagy megelégedett az első és az utolsó sorral. A lényeg, hogy válaszolt, úgyhogy a fiú a reakciót egy nevető hangulatjellel le is tudja.

Touka a teraszon ül, a lépcsőről lógatja le lábát, valami hülye sláger ritmusa kúszik fejébe, unottan körmöt fest, várja, hogy megszáradjon a lakk. Gyűlöli, de úgy van vele, az ember legalább egyszer viselkedjen (ahogy egy barátnője mondta) lányosan. Na, ő a tökéletes ellentéte ennek a szembelógó, festett hajjal, idióta nevetésével és bunkó stílusával. Ő Kirishima Touka, az érzéketlen, a kemény, a rettenthetetlen, akit nem érdekel, kinek a lelki világába fog belegázolni legközelebb. Embertelen – mondják, és ez hazugság, mégpedig a lehető legnagyobb. Pont, mint a magazinok fotómodelljei, osztálytársai instagramon lévő tökéletesre retusált, legjobb fényviszonyoknál készített fotói. A valóság ellenkezőjét erősítik fel a lehető legjobban, hogy eltüntessék az élet sötét foltjait, a félelmet, a bizonytalanságot.

Régen sokat bántották, szóval kiépített magának egy kitalált jellemet, amivel majd senki nem mer szembeszegülni. Félig sikerrel is járt, elérte előbbi célját, ám lassacskán visszájára fordult ez az egész: már nem látták benne az embert, az érző lényt (talán ő magában sem), csak valakit, aki minden egyes kibaszott alkalommal be fog dobni valami gúnyosat, vicceset, vagy éppenséggel bántót.

Csöngetnek, kelletlenül kel fel a kényelmessé vált lépcsőről, a kőkerítéshez megy, hogy kinyissa a kaput. Hinami vidáman ugrik a nyakába („Ezer éve nem láttalak”), szinte felborítja, annyira örül neki. Gyerekkori barátok abból a múltból, amit már soha nem fognak visszakapni. Touka behívja, kerít neki egy széket a teraszon, leül vele szemben. Változtak mindketten. Szólni akar, végül mégsem nyitja ki száját, egyszerűen nem tudna mit mondani. Csak halvány emlék fejében a tavaly nyár is, amikor legutóbb találkoztak. Hinami mosolya töretlen, mint annak idején, de az őszinteség mostanra végleg eltűnt belőle. Ez javarészt köszönhető azoknak az eseményeknek, amik pokollá tették az életét. Az anyja brutális halálakor (utcai tolvajok, figyelmetlen rendőrség) valami eltört benne, bennük, ami most ezt a folyamatos kínos csöndet eredményezi köztük. Tudják, hogy nem fogják visszakapni egymást többé.

A következő csengőszó szétporlasztja a kellemetlen, egyre növekvő feszültséget. Touka fénysebességgel ugrik fel székéből és rohan a kapuhoz. Hálásan nézi végig a küszöbön átszállingózó osztálytársakat, mikor nyomukba szegődik. Utat tör magának legelöl, már rá is kerül álarca, egy oltás, kettő, dörgő nevetés. Röviden bemutatja őket Hinaminak a teraszhoz érve, aki elveszetten kapkodja a fejét (virágos hajcsatjai ide-oda ugrálnak), amíg a következő érkezők félbe nem szakítják a történéseket.

Kaneki ujja megremeg, ahogy lenyomja a csengő kopott, valaha piros gombját. A kőkerítést, a vaskaput zörgés rázza meg, pár perc múlva léptek hallatszanak a túloldalról, a zár kattan. Touka közönyösen, gépiesen köszön, beengedi őket. Úgy néz ki, az utolsók között érkeztek, már szinte mindenki ott van. Az osztály- és iskolatársak egy része odapillant és elidőz a jelenségen, hogy a zárkózott és csöndes Kanekinek bármi köze lehet Utához, aki már önmagában is rettentően fura.

Mindenhonnan pusmogás szűrődik ki beszélgetésfoszlányokból, a legtöbben egy-egy társasághoz csapódnak, Touka ide-oda szalad, bekapcsolódik a beszélgetésekbe, vagy csak áll a többiek mellett. A pletykák, sztorik nem mondanak neki semmit a számára idegen emberekről, tettetett érdeklődéssel figyel, gondolatai mérföldekre innen. Nemsokára elunják magukat odakint, bemennek a kis faházba. Touka a kicsapja a konyha bárszekrényének üvegajtaját és még azzal a mozdulattal megbontja az első üveg bort. Belekortyol az üvegbe, továbbadja a mellette álló, megszeppent Hinaminak, majd elvonulnak három másik lány társaságában a nappali egyik sarkába.

Kaneki egy fél óra múlva magányosan kortyolgatja a poharába töltött italt, külső szemlélőként figyeli a felelsz vagy merszező társaságot. A játék az egyik fiú ötlete volt (felsejlik benne egy másodpercre a neve – talán Hide, vagy valami ehhez hasonló), aki meglehetősen élvezi játékvezetői szerepét. Neki eszébe sem jutna csatlakozni, fejében összefolyik a nevetés a háttérzajként szóló remixekkel, furcsa, kellemetlen hiányérzete támad, nem tudni mitől. Egyszer csak a nevére lesz figyelmes – valaki kitartóan, már kétszer-háromszor kiáltja át a tömegen. Odanéz, Toukát látja közeledni, a többiek körülötte, vadállatok módjára egy emberként röhögnek. A lány a virágos hajcsatokkal támogatja, szintén kajánul vigyorog (Kanekit elfogja a nyugtalanság, hátradől a bárszéken). Megállnak előtte, Touka lehajol hozzá.

- Ne haragudj – suttogja a fülébe, szavai szinte érthetetlenek, nem is hangoznak teljesen igaznak. Megtámaszkodik a fiú vállában, hirtelen megcsókolja. Boríze van, mikor elengedi megbánóan nyalja végig ajkait.

- Most megkaptátok! – üvölt a tömeg szemébe. Hiába, az egész a legjobban talán Hinaminak szólt, az ő ötlete volt az egész. A lány meglöki, szemei villámokat szórnak.

Kaneki nem várja meg a folytatást, kirohan a szobából. Az utolsó, amit még lát, az, amint Touka ugyanígy smárolja le Hidét, de érthetetlenül hosszan, remegve a bosszúszomjtól. Hangos hahotázás.

- Undorítóak – motyogja maga elé a fiú. Egyedül téblábol a házban egy darabig, mikor beugrik neki, mit hiányolt – Utát a megérkezés óta nem látta. Hová tűnt? Itt van még egyáltalán?

Képtelen gondolkozni, zúg a feje, részben az alkoholnak köszönhetően, részben a zaj miatt, az üvöltő zene idegesíti. Meg Touka. Miért csinálta ezt? Egy pillanatra kellemetlen érzések sejlenek fel benne, kiüríti a kezében maradt poharat, és ezzel el is felejti, mire gondolt az előbb. A konyhába megy, kikerüli a pultnak dőlve cigiző három lányt, a bárszekrényhez lép, felbontja azt a bort, amit ő hozott. Már nem akar vesződni a pohárral, megszédül, ahogy kortyol az üvegből. Ettől nem javul semmi. Az asztalon hagyja a pohár mellé téve ezt is.

Valamit tennie kell, hogy kitisztuljon a feje, és átgondolhassa a dolgokat. Az aprócska előszobában lekapja a fogasról fekete szövetkabátját, lenyomja a rézkilincset. Az ajtó halkan nyikordul, kipirult arcát megcsapja az éjszakai levegő. Mélyen beszívja a frissesség illatát, kinyújtózik. Észreveszi, hogy álmos. Csak egy egészen kicsit, de fáradt, és nem is élvezi igazán a helyzetet.

A terasz fadeszkái megreccsennek.

- Na, mi történt? Rájuk untál? – Uta hangja cinikus, felé fordul, kezében egy szál cigaretta vöröses parázzsal izzik.

Kaneki ránéz, nem válaszol. Mellé lépked, a hideg kőpárkányra hajol, a messzeségbe mered fókuszálatlanul. Uta követi vele egy irányba néz, mélyet szippant a cigarettából, a hamut a párkányon túlra szórja, a virágágyásba. A zene dübörgő ritmusa kiszűrődik a házból, megrázza az éjjeli csendet. Lehunyja szemeit, rutinszerűen nyújtja Kaneki felé a cigarettát.

- Kérsz? – Kezén felvillan egy pillanatra a tetoválás. Kaneki a szemébe néz, hosszan. Óvatosan bólint, beleszív a cigarettába. Torkát égeti a csípős íz, a fiú visszaveszi tőle, ő is szív belőle.

Uta közel hajol hozzá, ajkait puhán illeszti a megszeppent Kanekiéhez. Ő nem ellenkezik, bevárja a megfagyó időt, a pillanat csodáját, az elhajoló fiú után kap. A piercing szája bal sarkában zavaró tényező, fémesen sérti fel Kaneki ajkait, aki engedi, hogy áthassa a másikból áradó forróság – most tudatosul benne, hogy rettenetesen fázott, normális, emberi érzékei kezdenek visszatérni.

- Semmi keresnivalóm nincs itt – mondja egy kis idő elteltével. Uta elnyomja a csikket, egyetértően hümmög.

Szinte futva ront be az előszobába, sietősen félrelöki az ajtóból a részeg Toukát, aki éppen a kijáratot keresi. Holtsápadt, keze a szája előtt, mögötte pár lépéssel Hinami bukdácsol át cipőkön és lehullott kabátokon. A fiú szedelődzködik, örül, hogy megszabadulhat a társaságtól.

Köszönés nélkül lépnek le, a gesztus ironikus: ketten a világ ellen. Uta út közben elszív még egy cigarettát, Kaneki mellett lépked enyhén elvarázsolva, gondolataival szórakoztatja magát. Észre sem veszi, hogy hazakíséri a fiút. Búcsúzáskor ujjai karjára rebbennek, csak egy másodpercre.

- Végre megismertelek. Szeretsz titkolózni. – Sarkon fordul, és elnyeli a sötétség.

Kaneki fáradtan esik be az ágyába, fejét a párnába túrja, magára húzza a könnyed takarót. Nem ügyelt arra, hogy halk legyen, ne csapjon zajt, amikor felmegy az emeletre, nehogy anya felébredjen. Most az a legkevésbé sem érdekli. Az utolsó dolog, ami eszébe jut, az, hogy ezt az egészet csak álmodja, és mire reggel felkel, semmire nem fog emlékezni belőle. Majd azonnal elalszik.

*

Szokásos dolgokkal megdobhattok a vélemények között :3